Örökkön öröktől fogva csakis a végtelen, határtalan, feltételekhez nem kötött, színtiszta, és tisztán szellemi minőségű „Van-ság”, a halhatatlan Lét létezik, Aki és Ami Isten egyben a szintén végtelen, azaz szintén örökkön örök fennállású, határtalan, színtiszta, és tisztán szellemi minőségű Tudatosság, a Vagyok-ság” is, ami a természetünk nekünk, Őbelőle való, Őáltala „embernek” elnevezett szellemi, azaz isteni tudatosságoknak is.
Magunk is tehát ez a korlátokhoz, feltételekhez nem kötött, végtelen és határtalan Szellemi Tudat, a Lét- és Élet- Tudat, a „Vagyok” vagyunk tudatosan is.
Isten hasonlatosságára soha nem változó létezők vagyunk tehát magunk is, akik tökéletes egységben élnek Istennel. Ezért, és azért is időtlen létezőkként kellene ragyognunk itt, a Földön ideiglenesen élvén, azaz megtestesülten is, mivel a valóságos lényegi mivoltunk, az isteni tudatosság mivoltunk Istenével teljesen egyezően maga a végtelen Boldogság, Öröm, Béke, Szeretet, és Teljes Egész-ség, azaz Beteljesedettség is. A legtöbbünk azonban megtestesülten még mindig nem ezzel a tudomással és érzéssel él, hanem helyette úgy képzeli, hogy ő külön él Istentől, vagyis önállóan élőnek, független létezőnek tartja magát. Az elkülönültség álmából azonban végre már fel kellene ébrednünk. Az életünket ugyanis itt, a nem örök fennállású valóságban most még a legtöbben csakis, vagy inkább csak mulandó anyagi dolgokért éljük, és nem pedig a bennünket is teremtő, és nekünk is az Ő örök életét is adta Istenért és Istennek, mint azt ideiglenesen itt a mulandó valóságában élve is kellene. Ezzel a hibás hozzáállással, vagyis a külön élés felfogással viszont semmivel nem leszünk különbek az Istennek létezését is tagadó lelkeknél, akik az anyagi életbe már nem is csak belemerülve vannak, hanem benne már teljesen is elmerültek.
Eredetileg tehát nem élünk külön Istentől, hanem közvetlenül, azaz szorosan Őhozzá kapcsolódottan, vagyis tökéletes egységben Ővele. Ez az Istennel kapcsolatunk pedig a kezdetünktől fogva lehet Egész és része közötti kapcsolat, és lehet különbözőségen alapuló kapcsolat is. Azonban most megtestesülten is nem is a kapcsolat jellege az igazán fontos a számunkra, hanem az, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk Ővele a jelenleg még létező közvetett kapcsolatunkból, azaz, hogy újra közvetlenül ismerjük fel és meg Őt magunkban, vagyis ŐMagától, és ne pedig Őtőle másoktól (Istenétől más jellemvonásokkal, vagy azokkal is rendelkezőktől) ismerjük meg Magát Istent, és szintén így (Magától Istentől) ismerjük fel Őt az egész mindenségben, vagyis ismerjük meg teljesen is.
Még azonban meg kell ismernünk azt is, és meg is kell élnünk, azaz éreznünk, tapasztalnunk kell, hogy Istennel, a színtiszta Szellemi Tudatossággal egységben élvén a mulandó idő és tér egésze is nem rajtunk kívül, hanem ideiglenesen bennünk (is) van, amik is mulandó megnyilvánulások (avagy megjelenülések), melyek tehát a szintén halhatatlan bennünk vannak az egységükben benne lévőkkel egyetemben. Így pedig a mulandó halál is, mivel az szintén a mulandó térben és időben létezik, bennünk van, bennünk történik, viszont az akaratunk szerint élhetünk annak tudatában is, vagyis élhetünk az Élő Istenben, Istennek Ővele egy Tudatában a „Vagyok”-ban, és élhetünk ideiglenesen a halálnak tudatában, azaz haláltudatban is, melyben Isten Tudata helyett a testtudatunkban és testtudatunkkal éléssel egyben kerülünk. Aki szellemi lélek tehát itt azt mondja, hogy ő meg fog halni, az még mindig a halálnak tudatában és hatalmában él, és nem pedig az Istennel egyazon Tudatában, Ami Isteni Tudatot Örök Életnek, és Isten Ővele egy Lelkének is nevezhetünk. (A testben közénk jött Jézus ki is hangsúlyozta, hogy a Lélek „Életet”, vagyis az Örök Életet, az Élő Istent jelenti.)
Istenben, a színtiszta Tudatosságban a látható univerzum, vagyis az egész megnyilvánulás (az egész anyagi valóság) viszont nem eredendően van benne, mint része, hanem, ahogyan azt Istennel együtt elképzeljük, az egyszerűen csak megjelenik az Istennel tökéletes egységben élő magunkban is, és végül (vagyis a végzetéül) pedig el is tűnik, amikor az Isten rá is kiszabta fennmaradási ideje lejár. Az egész látható univerzum végül is tehát a testi énünk álmaihoz hasonló tünékeny jelenség bennünk (is), vagyis egy látható és nem örök megjelenülése, avagy megnyilvánulása az Isten-azonos Isteni Tudatnak.
A Valóság, avagy Igaz Valóság (szintén Isten) viszont valóban és állandóan bennünk van, Aki és Ami vagyunk közvetlenül Őbelőle valóan magunk is. Ami jelen valóságban pedig most ideiglenesen vagyunk (élünk), az tehát az Igaz Valóságban csak egy ideiglenes megjelenülés (káprázat), ami nem igaz valóság, nem örök minőségű, vagyis hamis valósága Istennek, önmagában nincsen igaz valósága, olyan, mint a testnek árnyéka. Ez a hamis, avagy illuzórikus valóság, mivel saját valósága nincsen (a valóságát csak mintegy kölcsönbe veszi az igaz valóságtól), csak tehát egy látszatvalóság, egy tünékeny valóság, egy igaz valóság másolat, lemásolt (azaz „kölcsönvett”) valósággal, ami „árnyékvilág” a rá kiszabott fennmaradási ideje lejártával az egészével el fog tűnni, vagyis többé nem fog létezni.
Ebben a csak látszatra létező valóságban zajló látszólag korlátozott jelen életünk tehát valójában a korlátlan, határtalan, és végtelen élet mivoltunknak örök fennállása mellett történik ideiglenes, azaz időleges jelleggel, csak ennek tényét még sokan nem vettük észre, mert a látszólagos élettel, a mulandó élettel vagyunk azonosulásban Isten, az Igaz (avagy Örök) Lét és Élet helyett. Aki viszont csakis, vagy inkább csak ide kívülre, azaz a látszatra figyel, az itt kívül fog ragadni, vagyis akarata szerint a látszatvalóságnak tagjává (részévé) fog lenni, ami viszont, ellentétben ővele, nem örök valóság, és ezért el fog múlni is.
A szellemi életünk tehát egyszerre létezik az eredetszintünkön, a megnyilvánulás nélküli, azaz teljességgel anyagtalan szellemi és lelki szinten, és létezik megnyilvánultan, vagyis anyagi szinten is. Így pedig a szellemi tudat, avagy szellemi lélek mivoltunk valójában fluktuál a két szint között, vagyis egyszerre mindkettőben benne van, míg végül meg nem állapodik az eredete szintjén. Valójában tehát az van, hogy a tudatos szellemi tudat mivoltunk, akik valósággal vagyunk, most még időtlen gyorsaságú fluktuációt végez, vagyis hol az igaz valóságra, hol pedig a nem igaz világra, a mulandó valóságra figyel, azaz egyszerre két létállapotra reflektál. Ennél a képességénél fogva azonban láthatja a teljes egész mindenséget, vagyis egyszerre láthatja Istennek örök és mulandó teremtését, az egész Isteni Egységet is Isten Középponttal, a "Legfőbbnek" is nevezhetővel, Akivel és Amivel ő tökéletes egységben létezik, és ezért egy a teljes egész mindenséggel is.
Előbb vagy utóbb azonban a magát a tudatával, és a vele azonos figyelmével is, ide a mulandó valósághoz kötözte valamennyi szellemi lélek tisztába fog jönni vele, és úgy is fogja megélni, azaz tapasztalni is fogja, hogy a mulandó valóságban való élet egésze egy Isten Elméjében lezajló álom csupán. (Egyes anyagi tudósok is azt vallják, hogy az anyagi élet olyan, mint egy álom.) Még tehát az is illúzió, hogy hús-vér emberek vagyunk. Mivel azonban az illúzió világába már jócskán belekeveredtünk, és „besötétítettük” magunkat vele, ki is kell belőle tisztulnunk, hogy újra teljesen világosak, azaz teljesen tiszták lehessünk, és visszakerülhessünk ("visszaszállhassunk") az eredeti létállapotunkba.
A teljesen megvilágosodott szellemi lélek tehát többé már nem a nem igaz valóságú mulandó időben és térben él, hanem állandóan az örökkévalóságban Istenben és Istennel, éspedig teljesen más érzékelési móddal is, mint itt az anyagi test által lehet érzékelni. (Az anyagi test véges, és ezért abszolút érzékelésre képtelen.) Ahhoz viszont, hogy újra az előbbi létállapotban, az eredeti szellemi létállapotunkban legyünk, nekünk is mindent fel kell adnunk, amikbe eddig itt, Isten mulandó valóságában, az illúzió világában élve belekapaszkodtunk, amikhez a legtöbbünkkel még mindig ragaszkodunk, amikhez hozzá is kötöztük magunkat, és így végül még a testünket is fel kell adnunk, ami lesz szintén a legtöbbünk számára a legnehezebb. Csak ezen módon lehetünk ugyanis mi is, és mintegy már újra is, teljesen olyanok, mint amilyen Isten, vagyis lehetünk megint teljesen szabadok, és örökké boldogok is, éspedig anyagi testet magunkra öltötten is, többé azonban már nem azonosulván a halandó testünkkel, azaz vele nem egybekelve, az anyagtól elválasztottságunkat mintegy újra is megszokván. Valójában tehát csak az Istentől elkülönültségünkből kellene teljesen felébrednünk.
A szintén csak látszatra létező minden jelenlegi problémánkra is az egyetlen megoldás az lenne, ha újra egybekapcsolódnánk Istennel a Teremtőnkkel, Akitől valósággal soha nem léteztünk, soha nem éltünk külön, Akivel az egységünk örökösen létezik, az ideiglenesen létező ellenkező látszata ellenére is. Az álomélet, a mulandó élet játékot azonban, mivel belemerültünk, és el is merültünk benne, most már végig kell játszanunk, és a végén mintegy már újra is egybe kell kelnünk, tökéletes egységben kell élnünk Istennel, mert addig nem lesz szabadulásunk belőle. A „menyasszonynak” a „vőlegénnyel” végül tehát mindenképen egybe kell kelnie, és attól fogva állandóan egy „házban” kell „lakniuk” is.
Az előbbi megvalósulásnak azonban az is akadálya, hogy igazán még mindig nem emlékezünk az örök természetünkre, az isteni képességeinkre, és arra sem, hogy igazán nem is különbözünk a mindeneknek egyetlen Forrásától Istentől, a halhatatlan Teremtőnktől, hanem teljesen egyezőek vagyunk Ővele. Ezen „akadály” miatt van aztán már az is, hogy nem tudjuk az isteni szeretetünket sem minden létező felé egyaránt áramoltatni magunkból, pedig ez tenne bennünket is igazán boldoggá.
Ez az akadály is tehát csak Isten teljesen is megismerésével távolítható el. A legtöbbünk azonban még változatlanul a különválasztódás illúziójában él, pedig csakis egyetlen Tudatosság létezik, egyetlen Lélek, avagy Isten van, más Isten nincsen, és mi emberi lelkek is mind Ő vagyunk. Ezért, ha előbb, ha utóbb, de mindannyinknak el kell majd jutnunk teljes Isten-felismerésre is. Csakis az a megtestesült lélek akarja még mindig az Istennel találkozást, vagyis Őt csak egy magától teljesen különálló lényként tapasztalni, aki Istentől továbbra is különállónak, és teljesen anyagból valónak tartja magát, vagyis aki magát csak Istentől elkülönülten hajlandó ismerni. Ebből képzeli ugyanis, hogy Isten is külön él Őtőle, azaz, hogy ő Istennel sem egységben, sem pedig együtt nem él, hanem legfeljebb is csak függőségében él egy tőle külön létező Istennek. Az ilyen lelkek így azonban egy hamis istennek felismerésére fognak jutni, és nagyon sokan már jutottak is.
A Valóságos Isten felismerése az, amikor anyagi érzékek nélkül bizonyossággal érezzük, hogy egységben élünk Istennel, a Legfelsőbb Erővel, Aki minden jót megad nekünk, mindenben segít bennünket, gondoskodik rólunk is, Akivel így aztán már a teljes és helyes (mert egyenesen Őtőle való) megismerésével eggyé is válhatunk. Pusztán elméleti tudással az Igaz Istenről viszont még csak egységben élésre sem juthatunk, a mulandó élet játékából végleg „kiszállásra” (a mennybe „fel-, illetve visszaszállásra”, vagyis az igaz valóságba visszaemelkedésre) pedig, amit is Jézus mutatott be nekünk a legkiválóbban, így még csak nem is gondolhatunk, annak így (az elméleti igaz tudásnak gyakorlatban nem megcselekvésével) szintén semmiképpen nem lehet realitása.
Teljes Isten-felismerésnek pedig az nevezhető, amikor a teljes egységünk már létre is jön Istennel Isten által, vagyis amikor teljesen megszűnik az egyéni létezésünk érzete, azaz Istentől elkülönültség érzetünk már semmilyen szinten nincsen, teljes egység van. Ilyenkor pedig már nem is mi élünk, hanem csak Isten, azaz már csak Isten van, Aki tehát csak álmodta (képzelte) az Őtőle elkülönülten létezés érzetét is. Az álom is pedig a színtiszta Tudatosságon, vagyis Istenen belül létezik, és csak olyan is, hogy „kívül”, igaz valósággal szintén nem létezik. Igaz valósággal tehát nem létezik az Őtőle külön lét, és külön élet sem, még csak egyéni életként, azaz egyéni lélekként sem.
