Mi, örökkévaló isteni lelkek a jelen testi világtól, vagyis a jelenségvilágtól teljesen független létezők vagyunk, ha most benne élünk is, mert anyagi testet öltöttünk magunkra. A nálunknál alacsonyabb rendű itteni dolgok, és a szintén ilyen mulandó világuk sem, ezért pedig valósággal nem hathatnak a halhatatlan mivoltunkra (ezt is csak képzelhetjük, álmodhatjuk, mint az egész mulandó világot, és a benne megtestesülésünket is), hanem csakis az ugyanazon anyagból való testünkre.

(Az álmodott, avagy képzelt dolgaink is azonban hozzánk tartoznak, bennünk vannak, ha nem örök fennmaradásúak is, és így az egész teljességünknek mulandó részét képezik.)

Mi, szellemi tudatok jóval többek vagyunk tehát még csak az anyagi testi agyunknál, és a benne székelő szintén testi elménknél is, és így a testi elme gondolatainál és érzéseinél is. Mi, anyagtalan szellemi lelkek ugyanis fizikai tudat, fizikai elme és memória, és fizikai érzékek nélkül is vagyunk, nélkülük is érzékelünk, vagyis mindent, ami van, közvetlenül tapasztalhatunk meg. A bennünket, „fiait” az EgyMagából „szült” Istent is, Aki bennünk van, és mi pedig Őbenne, így kellene tapasztalnunk itt, a mulandó valóságában megtestesülten élvén is, és nem pedig közvetve, vagyis azonosulván vele a mulandó testünkön keresztül, ami egyébként hiábavaló próbálkozás, mert a véges és változékony testtel az örök és változatlan Istent nem tapasztalhatjuk, testi érzékekkel nem érzékelhetjük, nem érezhetjük.

A mulandó test, mivel nem örök fennállásúnak lett teremtve, Istennek nem is igazán számít, Őneki a tudatos szellemi lélek, a közvetlenül Őbelőle való lélek-„szikrája”, és annak szintén örök öröme és örök boldogsága az igazán fontos, hogy minden eredetitől más létkörülményekben, vagyis az eredetitől más világokban is meglegyenek neki ezek is. Sok szellemi lélek azonban azonosulván a mulandó testtel, és a jelen világgal is, még mindig nem érti meg, hogy soha nem a jelen teste, és annak szintén múló boldogsága az igazán fontos, hanem ő maga, és az ő öröme és boldogsága, amik is tehát örökké vannak, mint ő, és ő Isten hasonlatosságára egy velük is.

A jelen testnek annyi a fontossága, hogy az az isteni lélek mivoltunk itteni megvalósításához való, vagyis Istennek mulandó valóságában való megnyilvánítására, kifejezésére. (A „kifejeződés” és „kijelentés” tér és időbeli megnyilvánulását jelenti a tisztán szellemi minőségnek.) Még azonban itt, a „fizikainak” elneveztük világban kellene a fizikai világtól való teljes függetlenségre is eljutnunk, hogy újra azok legyünk, akik valósággal vagyunk, akik eredetileg vagyunk. Aki azonban még bármi, akár a legcsekélyebb fizikaihoz is ragaszkodik, az még függ a fizikai világtól, és így annak képletes fogságában is van, és ugyanígy van a testével is, az is a „bilincse” (az eredetileg teljesen szabad mozgásában korlátozója) neki. A testtudatunk bilincsét is valójában az Istenről és valódi magunkról való nem tudásunk következményeként viseljük, és az anyagi dolgokhoz való ragaszkodásunk is a tudatlanságunk végett van. (A tudatlanságunk pedig abból adódik, hogy elfeledkeztünk Istenről, a valódi magunkról, és az eredetünk igaz valóságáról is.)

Valójában tehát azért ragaszkodunk itt mindenhez, mert tévesen azt hisszük, hogy a jelen test vagyunk. Előbb vagy utóbb azonban rá kell jönnünk, rá kell ébrednünk, hogy nem ez a test vagyunk, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy nekünk, isteni lelkeknek az anyagi testben a mulandó anyagi életet lehet ideiglenesen élveznünk, a velünk valóban egy és azonos szellemi minőségű lelki testben (az innét szemlélve „hófehér gyolcsruhában”) pedig az örök lelki életet élvezhetjük.

Még azonban teljesen tisztába kell jönnünk azzal is, hogy kivétel nélkül mindennek, még a testnek, annak minden mozgásának, és tetteinek is, egyetlen Központja, avagy Középpontja van, Aki a Mindenható Isten, és Ő nekünk, lelkeinek is Középpontunk, ami Központi Lényeg mivoltával élteti Isten a mi külső formánkat, az Őáltala „buroknak” is nevezett anyagi testünket is, és természetesen bennünket, tudatos lelkeit is. Az Őtőle való egész létezésnek, és benne az élet egész teljességének is egyetlen Középpontja (avagy „Szíve”) tehát Isten a Szeretet, Aki léteztet, és éltet is mindent, ami Őbelőle valóan Őáltala létezik és él. Azonban e legfontosabb mivoltát (lényegét) illetően sem csak elméleti meggyőződésünknek kell lennie az előbbi egyetlen Isten, a mindeneknek Középpontja létezéséről, Aki a szintén örök fennállású, azaz végtelen, és határtalan színtiszta Lét és Élet is, hanem minden létkörülmények között gyakorlati meggyőződésünknek is. (Isten személytelen mivoltáról is tehát gyakorlati meggyőződésünknek kell lennie. Mindig éltek, és élnek köztünk most is Isten küldte igaz tanítók, akik Isten személytelen mivoltát ismertetik és értetik meg velünk, és az arra is már „megérett” lelkekkel meg is tapasztaltatják Őt úgy is.)

Ez az egyetlen Isten az Abszolút Személyével pedig mindennek egyetlen Tulajdonosa is, és így Ő a jelen testünknek is tulajdonosa, és amikor Ő kitesz bennünket ebből az általunk csak ideiglenesen, azaz időlegesen használható „lakóházból”, akkor azt el kell hagynunk, és más” lakóházba” (vagy „sátorba”) kell költöznünk. A jelen testben addig maradhatunk, addig használhatjuk azt és érzékeit, ameddig azt Isten megengedi nekünk, amennyi időt Ő kiszabott rá. Nekünk azonban a mulandó testünket nem a magunk elégedetté tételére kellene használnunk, hanem Istent kellene szolgálnunk vele is. A testünkkel is tehát mindig Istennek „kedve”, azaz Istennek mindig csak jó akarata, és jó indulata szerint kellene tennünk, ugyanis az a cselekvés lenne az itt is tökéletes életünk. (A valódi jóindulat és jóakarat senkit nem használ ki, teljesen mentes az önzéstől, viszályszítástól, ellenségeskedéstől, versengéstől, és bizony mentes minden csalárdságtól, hazugságtól, képmutatástól, de még attól a büszkeségtől is, hogy ilyen indulattal és akarattal bírunk illetve élünk.) 

Mivel pedig a még élő anyagi testünk révén feltételekhez kötött életet, vagyis anyagi életet is élünk, azokat a cselekedeteinket is lehetőleg a kegyelemből visszanyert örök helyzetünknek, vagyis az eredeti létállapotunknak megfelelően kellene végeznünk, és ezért végül azokat is mindet lelkivé kell alakítanunk szintén Isten segítségével, merthogy saját erővel még csak ez sem fog meglenni. (A bennünk és velünk élő Istentől kell ehhez is segítséget és erőt kérnünk.)

A jelen helyzetünk azonban a legtöbbünknél még változatlanul az, hogy a földi, vagyis anyagi jó és rossz tettek egyaránt ide „láncolnak” bennünket az anyagi léthez, az anyagi testben és testtel való élethez, és ezért mindkét féle testi cselekedettel fel kell hagynunk, ha valóban szabadulni akarunk az élet és halál birodalmától, a mulandó valóságtól. Még csak az anyagi jóságot sem jó tehát itt gyakorolnia az isteni léleknek, hanem itt is mindig csak az isteni jót, ami nem köt ide bennünket. Újra és teljesen szabadok csakis tehát azzal lehetünk, ha itt élvén is már csak Isten a Lélek vezérelte, isteni szeretettel teljesen áthatott lelki cselekedeteink lesznek, anyagilag pedig többé már nem fogunk cselekedni, azaz, ha már csak Isten cselekszik általunk, mi pedig az engedelmes cselekvő eszközeiként élünk itt az anyagi világban is. Ez esetben azonban már a testünk is nekünk, illetve általunk már maga is Istennek engedelmeskedik, maga is Őszerinte cselekszik.

Itt, az áloméletben is tehát az isteni jót kellene megvalósítanunk. Ez a jelen testben és testtel való anyagi élet ezért egy próbatétel, mintegy „érettségi vizsga” is a számunkra. Az isteni jót, avagy isteni jóságot itt ugyanis a mulandó emberi testen keresztül kell kifejeznünk, vagyis általa (révén) kell megnyilvánítanunk itt a látszatvalóságban, a nem örök fennállású jelenségvilágban, míg ez a jelen testünk meg nem hal. A földi élet ugyanakkor egy próbaélet arra vonatkozóan is, hogy az ember már újra alkalmas lett-e a szellemi életen belül is a legtisztább, nem utolsósorban pedig elmúlhatatlan életre, amit, kiállva a próbát, már örökös jelleggel kellene élnünk. Ez pedig a teste halálakor minden lélek számára világos lesz, mivel a földi testben elkövetett tettei határozzák meg, hogy hol, és milyen testben fogja folytatni az életét. Kerülhetünk tehát innen újra a mennyei világokba, és kerülhetünk újra pokoli, vagyis szenvedésekkel teli világokba is, vagy, ha már csak arra vagyunk érdemlegesek a cselekedeteink alapján, akkor akár még az állatok világába is kerülhetünk, akik tudatos, de nem értelmes lényei Istennek. Isten ugyanis végül is minden kívánságunkat is teljesíti, és mi úgy is kívánhatunk élni, mint az állatok, amit közülünk sokan sajnos már úgy is tesznek, vagyis vérengző vadállatokként élnek itt, ölik egymás testét (és a vele azonosult lelket is, vagyis lélekölők is), míg a testük meg nem hal. (Most is ez történik itt, Európa térségében is, állat módra pusztítják, széttépik egymást a fegyvereikkel az itt élő emberek.)

A halott emberi test viszont már csak egy élő mag nélküli héj (forma), ami már csak a maga teljes feloszlatására képes. A korlátlan képességű Isten azonban képes az anyagi testünket tisztán lelki erőből álló testté átalakítani, és azt pedig aztán már tisztán szellemi erőből álló testté változtatni is, amivel a lélek maga is szellemmé lesz, ami szellem is nem csak létezik, hanem él is. Istennél ugyanis minden létezőnek élete is van.

A halhatatlanság pedig egyáltalán nem fizikai minőség, hiába is erőlködik a testi ember a hús-vér testét, vagy akár csak a finom anyagi testét is halhatatlanná tenni, vagy egy halhatatlan fizikai testet kreálni magának az itt található, nem élőnek tartott anyagból illetve energiából, és nem tudhat örök testet alkotni még csak a „bioenergiából” sem. Isten számára viszont nem jelent lehetetlent bármilyen mulandó testet múlhatatlanná teremteni.

Nekünk, szellemi lelkeknek azonban már rég tisztába kellene lennünk azzal is, hogy az itt körülöttünk levő, általunk „élővilágnak” elnevezett anyagi természetnek élete, és a mi életünk egyazon élet, mivel „mindketten” ugyanabból az Életből (az Élő Istenből) valók vagyunk.  Ezért pedig, ha pusztítjuk a jelen környezetünket, az anyagi természetet, akkor Élet-ellenes tetteket végzünk, vagyis végül is magunk ellen követünk el ártalmat, magunkat pusztítjuk vele. Ebből viszont már tisztán belátható, megérthető az is, hogy, ha egy embertársunk testét pusztítjuk el bármilyen durva, vagy finom módon is, akkor is magunk ellen követjük el a legnagyobb vétket, és nem pedig a lélektársunk ellen, aki az adott testben létezett itt a Földön. Bármi rosszat is teszünk egy másik emberi testtel vagy testnek, azt tehát magunknak vagy magunkkal tesszük, leginkább magunkat károsítjuk vele, és ez a rossz lehet akár csak szándék, vagy gondolat is, azok is éppen úgy fognak hatni, mint a tettleg elkövetett rossz. Ilyeneket tehát soha nem szabadna tennünk, még csak az előbbiekben sem, mert így akár totálisan is lerombolhatjuk, megronthatjuk magunkat, vagyis tönkretehetjük magunkat akár még olyannyira is, hogy legfeljebb is már csak állati testben élésre leszünk alkalmasak, mivel így emberi testhez, míg rendbe nem jövünk, nem juthatunk. Pedig az emberiben helyesen (már csak ártatlan isteni szeretettel) élvén, azaz mindig és mindenhol helyesen (Isten szerint) cselekedvén juthatunk csak vissza a kiindulópontunkra, a teljes tisztaság örökkévaló világába.

Semmi gondolattal és érzéssel nem szabadna tehát támogatnunk azt, ami az emberi lelkeknek, a természetnek, és a világnak vesztére van. Helyette is csak az igazán jóhoz szabadna kapcsolódnunk minden gondolatunkkal és érzésünkkel. Isten jósága azonban a földi jóság fölött helyezkedik el, vagyis természetfölötti a jósága is. Jézus ezért utasította vissza az ifjú embert azzal, hogy ne Őt, hanem egyedül csak Istent nevezze „JÓ”-nak, vagyis igazán Tökéletesnek. Ezzel azonban Jézus azt is ki akarta fejezni, hogy Istent illet meg minden dicséret, és nem pedig még az Ő esetében is az embert, aki tiszta és igaz ember Jézusban lett Isten emberré. Az ember mivoltát Jézusban megvalósított Istent illet tehát meg minden dicséret (is). Az emberek azonban ma is Isten helyett is inkább már csak magukat dicsérgetik, és dicsérgettetik magukat a társaikkal is.

Ha tehát valóban jót akarunk magunknak, akkor fölé kell kerülnünk az általános földi felfogásnak, a testi értelemnek, a testi értelemmel értésnek, és magasan fölülről, azaz tisztán szellemileg kellene látnunk itt is mindent, vagyis nem a testi értelmünkhöz hozzákötődve, vele is azonosultan. A jó előrehaladásunkhoz pedig mindentől meg is kell szabadulnunk, ami ide a Földhöz köt bennünket, és még magától az egész Földtől, és az azt is magába foglaló egész, és szintén mulandó kozmosztól, a tér és idő dimenziójától is el kell oldódnunk, hogy azt is inkább már csak felülnézetből szemléljük, hogy benne mint végzi a földi világ a dolgát, vagyis hozzá már a testi elménket, és a testi szemeinket sem használva, azaz így már újra teljesen függetlenül az anyagi testünktől, és minden más anyagtól, és anyagitól is, végül is tehát minden mulandótól.

A tárgyi elme úgy működik, mint egy anyaghoz igazított műszer. Csakhogy az embernek (a közvetlenül az Istentől és Istenből való és ezért „szellemi” léleknek) tudnia kellene, hogy ezt a műszert mire és hogyan is kellene használnia. Az ember a testét is úgy tanulja meg használni, viszont ezt a testi elméjével már nem teszi meg, és ezért az elméje és testtudatossága (a tudatos testtudat) használja ki őt a maga javára. Pedig ha az emberi lélek tudná használni az elméjét, akkor megszabadulhatna minden anyagi vágytól, és félelemtől is, és örvendezhetne a már itt Isten ajándékaként megkapott, illetve visszakapott tiszta, szabad, és teljes életének, a tökéletes életének, az örök és örök boldogság teljes életének.

Jelenleg azonban a legtöbbünknél az emberi elme nem használva van, hanem az még változatlanul testi képzetekkel, testi gondolatokkal, testi eszmékkel van tele, és azok alapján és szerint működik. Ez az elme ugyanakkor tárgyi érzéke is az embernek, viszont eredetileg minden elme is Isten, vagyis a testi elménk is Istenből eredő, ahogyan a szintén mulandó egész testünk is. Az emberi elme azonban feltételhez kötött véges elme, aminek testi, avagy tárgyi gondolatok nélkül nincsen semmi létjogosultsága. Ezzel a testi elménkkel végül is tehát az van, hogy, amennyiben nem megfelelően bánunk vele, akkor az rossz gondolatokkal inkább fog telítődni és élni, vagyis beteg, egyensúlytalan lesz tőlük, és ellenünk fordul velük, megfertőz, megmérgez bennünket is, ha mi azonosulván vele azokat bevesszük magunkba is.(Rengeteg önjelölt, magát médiákban is mutogató „szellemi tanító” is tele van rossz gondolatokkal, mivel azokat is szüntelenül előadja, vagyis a valódi lényegi mivoltából nem csak isteni jó jön elő. Ők sem tiszták tehát, és mégis szentnek mutogatják magukat díszes ruhákba öltözötten, a testükre pedig ékszereket, jelképeket is aggatnak, hogy hitelesebbeknek tűnjenek.) 

Az emberi elméről tudnunk kellene azt is, hogy az alapja a testi én-gondolat, és ez az elme még további magába szedett és fogadott testi gondolatokból képződik és áll, és lényegében ez van maga a testi egészünk esetében is. Az egész testünk is ugyanis bennünk és általunk képződik. Minden egyéb más is azonban bennünk van, még az is mind, amiket a testi szemeinken keresztül látunk, vagyis semmi nincsen az Istennel tökéletes egységben élő rajtunk, végül is azonban Istenen kívül. Olyan tehát, hogy Istenen a Lét és Életen (Aki a mindennél fontosabb Szeretet is) kívül valósággal nem létezik, mert a „semmi” is Isten, az is Istenen belül létezik, és Isten belőle teremt létezőket és élőket Magába.

A „megvilágosodása” is pedig a valódi lényegi mivoltunknak nem más, mint a testi elme, és testi érzékek nélkül érzékelése visszaállítása, és ez az igazi „meditáció” is. A valóságos „meditáció” ugyanis az, amikor testi elme, és testi érzékek nélkül szemlélünk, és csak szemlélünk mindent, ami van, azaz nem fűzünk a látottakhoz semmit, nincsen velük kapcsolatban még csak egy megjegyzésünk sem, mert anélkül is tisztában vagyunk vele, hogy minden Isten, és így magunk is Ő vagyunk. A feltétel nélküli örömöt, boldogságot, szeretetet is csak testi elme, testi érzékek, és testi gondolatok nélkül érzékelhetjük, vagyis amikor már felszabadultunk ezen testi dolgoknak kontrollálása és irányítása alól, és akkor fogjuk azt is tisztán érezni, hogy mindenkivel és mindennel egybetartozunk, és, hogy így mintegy már újra is teljes örömmel, szintén örök boldogsággal, és teljesen szabadon szemléljük azaz Istennel tökéletes egységben élő magunkkal a teljes egész Isteni Egységet, vagyis végül is Istent egyetemben az ő egész Teljességével, ami Teljesség is Ő, és tehát tökéletes egységben élvén Istennel mi is Ő vagyunk.

Amikor viszont nem az előbbi létállapotban vagyunk, akkor a testi elménk és érzékei irányítanak bennünket, isteni lelkeket, és akkor mi nem is élünk, hanem „élőhalottakként” azt tesszük, amit a testi elménk, és testi énünk akar tenni. Ilyenkor ugyanis a valódi önmagunkból kifordultan élünk, vagyis a valódi önazonosságunkkal „halottak”, azaz nem mozdulók, nem cselekvők vagyunk, a testi elménken és testi énünkön keresztül és szerint végzett anyagi cselekedeteink vannak, lelki cselekedeteink pedig nincsenek, azaz lelkileg nem élünk. Ha azonban ehelyett valóban élnénk, máris nem lenne kérdéses számunkra az sem, hogy mi az életünk értelme, mert akkor teljesen világosan tudnánk, és éreznénk is, hogy az életünknek értelme is Maga az Élet, az Örök Élet, ami Élet vagyunk magunk is közvetlenül Istenből az Élőből valóan. Az örök élet érzékelését kellene tehát megélnünk testi elme és testi érzékek nélkül, vagyis teljesen függetlenül és szabadon minden anyagtól és anyagitól, vagyis minden mulandó minőségtől. Soha nem az tehát a valóság, amit mi a testi elménkkel és testi érzékeinkkel érzékelünk.

Remélhetőleg az előbbiekből már belátható, hogy a testünket, a testi eszünket és elménket itt nekünk, szellemi lelkeknek egyszerűen csak az eszközeinkként kellene használnunk, és nem pedig nekünk kellene utánuk mennünk, vagyis azt tennünk, amit azok akarnak tenni.  Ha azonban Isten helyett utánuk megyünk, és ezért nem közvetlenül, hanem a testi szemeinken keresztül nézzük a jelen világot, akkor mi nem úgy fogjuk látni a világot, ahogyan az valósággal van, ahogyan azt Isten látja, mert így még csak úgy nézzük azt, ahogyan a testi szemeink nézegetik, vagyis azt még mindig csak közvetetten, és nem pedig közvetlenül látjuk. Az isteni látásunkat is tehát csak azzal nyerhetjük vissza, ha többé már nem azonosulunk a jelen testünkkel, és a jelen elménkkel sem, hanem csak távolról szemléljük azokat is, hogy mint létrehozott mulandó teremtények miként végzik a dolgukat, az Isten által irányított általunk irányítottan. Természetesen azonban ezt akkor tehetjük meg velük, ha már nem azok uralnak bennünket, hanem mi uraljuk azokat is, azaz, ha úrrá leszünk a saját „magunk” (a testtudatunk, a testi elménk, és központja, az „ego úr”) fölött, és így utána már az egész anyagi valóság fölött is, mint ez utóbbi „Úr” mivoltot is az Istennel tökéletes egységben élő Jézus példázott le számunkra a legkiválóbban. Őt ugyanis, mikor a jelen miénkkel teljesen egyező testben élt közöttünk, soha nem a teste és testi elméje, hanem csak egyedül Isten irányította minden cselekedetében, és így minden cselekedete ártatlan, azaz isteni szeretettel teljes volt. Ilyeneknek kellene lennünk nekünk is, és nem pedig helyette még mindig a testünket és testi elménket követőknek, szerintük cselekvőknek.