Legyetek hát készen, legyetek mindig teljesen éberen, vagyis legyetek „készek”, az örökös örök életre alkalmassá felnövekedettek, mondta nekünk, Földön élő lelkeknek Jézus is, Aki tökéletes egységben élt Istennel megtestesülten is.

Ahhoz azonban, hogy szintén „meglett”, azaz „kész” („felnőtt”) emberi lelkeivé legyünk Istennek, nekünk, megtestesülten itt a Földön ideiglenesen élvén többek között meg kellene még tanulnunk azt is, hogy soha nem szabad belekerülnünk, illetve belemerülnünk még csak egyetlen itt adódó problémába sem, hanem azt is mindig csak kívülről lássuk, ami kívülről megfigyelést kell tennünk a testi elménkkel, és az egész testünkkel is. Ezeket is tehát nem úgy kellene tapasztalnunk, hogy csak bennük, és azoknak részei vagyunk, hanem éppen, hogy kívülről és tőlük eltávolodva, azaz többé már nem hozzájuk kötődve, és nem azonosulva velük kellene velük foglalkoznunk. Amikor ugyanis azzal azonosítjuk magunkat, ami nem mi vagyunk, akkor kifordulunk a valóságos magunkból, és például abba belekerülten a testi elménk leszünk, vagyis azzal azonosítjuk magunkat az igaz magunk, a valóságos magunk helyett, aki tökéletes egységben él Istennel. Az itt a földi életében tárgyi tudósnak képzett emberi testben élő szellemi lelkekből például testi értelemben kiművelt „lángelmék”, vagyis igen okos, igen nagy tárgyi tudású testi elmék így lesznek. Mondja is rájuk a többi testi ember, hogy „mekkora nagy elmék”, milyen nagy tudású elmék ők, és „tudósoknak” nevezik, „szaktekintélyeknek” kezelik őket. A tudók pedig csak mosolyognak rajtuk, és az őket istenítő, testükkel és testi énjükkel még szintén azonosuló lelkeken is, mert világosan tudják, hogy amit ők mindketten tudnak az nem tudás, nem igaz tudás.

Ha pedig a testi elménkkel azonosítjuk magunkat, akkor azt állandóan járatni fogjuk magunk is, vagyis állandóan csak anyagi gondolataink lesznek, csak azok fognak jönni-menni (és „sürögni-forogni” is) az elménkben, mert így, azaz velük is azonosultan a náluk jóval magasabb isteni gondolatainkról feledésben leszünk. Mi, isteni lelkek viszont akkor is vagyunk, ha nem használjuk a testi elménket, és annak szintén anyagi gondolatait, és az anyagi testünket sem. Az igazi, avagy igaz magunk ugyanis ilyen (azaz mulandó elme és mulandó test nélküli), vagyis önmagában is létező, mint ahogyan Isten mindig is, azaz örökké van, Akivel mi tökéletes egységben létezünk és élünk, és ezért olyanok vagyunk, mint amilyen Ő, ami tehát azt is jelenti, hogy Őbenne önállóan (magunkban) létezők is lehetünk, illetve vagyunk is, és így élhetünk Ővele együtt is, és élünk így is Ővele, mivel Ő így is akarja az egységben létezésünket. (Isten Jézusban ezt is bemutatta nekünk. Jézus önálló életet kapott Istenben Istentől, mely életet Ő örökösen élhet, és erre a tudatosan is örök jelleggel élésre kell jutnunk magunknak is, minként ez Istennél van. Ez jelenti ugyanis az Őhozzá felnövekedésünket, vagyis a gyermekkorból felnőtté válásunkat.)

Addig viszont, míg itt a Földön élvén leginkább csak a túlélésünkkel törődünk, olyanok vagyunk, mint az állatok, azaz még csak emberek sem vagyunk, és sajnos, az emberek legnagyobb többsége ezt teszi, vagyis minden, még a legnagyobb és legvadabb erőfeszítést is megteszik a testük többi testet túlélése érdekében. A legtöbb emberi lélek a maga szellemi életben maradásával, és előbbre jutásával nem törődve csak tehát azon van, hogy az ő mulandó teste itt minél tovább életben maradjon, azaz túlélje a többi szintén mulandó testet,és  képes evégett a többi testre rátörni, és azokat elpusztítani is, valamint a testi túlélésre sem pénzét, sem pedig más itt értékesnek tartott dolgát nem sajnálja, azokat is habozás nélkül feláldozza érte. Sajnos, ezzel a hibás hozzáállással a legtöbben még csak emberséges emberek sem vagyunk, nemhogy a testi túlélésünkért, és más dolgokért is harcolva már Istenemberek, vagyis az Istennek teljességgel tiszta, kész emberi lelkei lennénk. A legtöbb embert ugyanis már csak az állatokéval egyező érzékisége mozgatja, a testi érzelmei irányítják, és az érzékisége határozza is meg. Ezzel azonban az ember maga korlátozza le magát intelligens állati életre és viselkedésre, pedig ennél jóval többre hivatott létre, éspedig az Igaz Istennek itt a mulandó valóságában is megvalósítására, amit Istennek magával itt megnyilvánítása jelent. (Jézusban ma is lehet látni Istent, még úgy is, hogy ő anyagi testben többé már nem él velünk.)

Mivel a legtöbben az előbbi hibás beállítottságra jutottunk, azzal, hogy mindnyájan, vagyis az egész emberi „nyáj” az EGYbe (Istenbe), és az Ővele egy Egységébe (az Isteni Egységbe) tartozunk, érdemben szinte már senki sem foglalkozik. Az emberek ez helyett egyéni, törzsi, nemzeti, és társadalmi érzelgősségre, azaz csak testi érzelmek szerinti életre vannak nevelve, még a vallások által is, éspedig már kisgyermek koruk óta, és ezért külön állnak, elszigetelődnek az emberek egymástól, mintsem már csak egyetlen egységben, egyetlen közösségben élni törekednének egymással. Az inkább csak a testi érzelmekkel éléssel tehát nem össze-, illetve egybekapcsolódnak minden egymással, hanem ádázul ellenségeskednek, bántják, ütik, verik, meg is sebzik, az állatokhoz hasonlóan pusztítják, gyilkolják egymást, egymásnak mennek, egymás torkának esnek, folyton harcolnak egymás ellen az anyagi javakért (még egymás testi szeretetéért is), harcolnak anyagi előnyért, hatalomért a másik emberek fölött, akikkel valójában egyek így is, hogy anyagi testet öltöttek magukra. Az Élet, vagyis a Tudat ugyanis egyetlen, és ezért az életünk közös egész emberiség szinten, és a többi élőlény vonatkozásában is, vagyis még az állatok élete is közös a mi életünkkel, mert az is az egyetlen VAGYOK-tól, Istentől és Istenből való.

Itt tehát ma már szinte senki se akar azzal komolyan foglalkozni, hogy szellemi lelkileg össze-, azaz egybe vagyunk kötve, vagyis, hogy mi, emberi lelkek is minden az egyetlen halhatatlan Lélek vagyunk. (Ennek tanításával komolyan még csak a vallások és hitszervezetek sem foglalkoznak, hanem már csak a Maga Isten ide küldte igaz tanítók, akik mostanra, a jelen emberi korszaknak vége idején már fogyóban vannak.) Pedig, ha ezt felismernénk, akkor attól fogva soha többé nem ártanánk semmiben sem a társainknak, mert teljesen tisztában lennénk vele, hogy azzal magunknak ártanánk, és ezért egymást mindig csak szeretnénk és tisztelnénk, éspedig azért is, mert ezt is végül is tehát magunkkal tesszük.  Mindenkinek tehát csak szeretnie kellene az Istentől, és közvetlenül Magából Istenből való magát, és a szintén közvetlenül az Istenéből való életét is, és felelősséggel is kellene lennie magáért, és az életéért is, és legalább szín ugyanígy kellene lennie minden, itt tőle másnak csak látszó  embertársával is, tisztán tudván, hogy ők is Istennek a Szellemnek az Ővele egy Szellemi Tudat, avagy Szellemi Élet mivoltából valók, és, hogy így ő nem csak Istennel a Lélekkel, hanem ővelük is egy, azaz, hogy csak látszatra él külön Istentől és a lélektársaitól is. Itt a mulandó valóságban élve mi, szellemi lelkek egymástól másnak, vagyis egymástól különbözőknek csak a tárgyi formánk, az anyagi testünk, és a testi én központú testi elménk végett látszunk, ami testi egységgel, és testi gondolkodásával vagyunk téves azonosulásban. Ezen azonosulás végett vagyunk vakok és süketek a valóságos (azaz örök) szellemire, és így már csak a testi szemeinken keresztül nézünk mindent, és már csak testi füllel hallunk is. Aki csak azt tudja szajkózni, hogy "mi, emberek nem vagyunk egyformák", az bizony, még mindig testi emberként él, és nem pedig lelki, vagyis isteni emberként. Ő tehát még az anyagnak embere, és nem pedig Istené, és így még csak emberséges embernek sem igen mondható, hanem inkább mondható érzéki, vagy érzelgős lénynek, intelligens állatnak, aki hol anyagi jót, hol pedig rosszat tesz, mivel még mindig vak, és süket is. (Még tehát nem látja Istent, és nem is hallja Őt, és így nem azt cselekszi, nem az isteni jót teszi, amit Isten mindig, és minden körülmények között tesz. Helyette ugyanis az állatokéhoz hasonlító teste szerint cselekszik, csak a maga, és testi „szerettei”, a közvetlen testi rokonsága, a „vérrokonsága”, érdekében tesz, és leginkább másoknak rovására teszi azt is.)

Itt a mulandó valóságban van testi füllel hallható hangja a testeknek, az égitesteknek, a kozmosznak, az életnek, a halálnak, és még a csendnek is, és létezik itt az ezeknek egyvelege hang is, melyek azonban mind tárgyi dolgokból adódó hangok. Ezek a hangok tehát mind felszíni hangok, és csak a belső Csendnek, a tisztán szellemi Csendnek hangja jön belülről, mely a felszíni hangoktól és felszíni csendtől (a testileg csinált csendtől) is teljesen mentes, nem visszaverődő, azaz nem tárgyi hangot magából kiadó Csendnek, vagyis a jelen nézetből „néma” Csendnek viszont magunknak is mindig csak lenni lehet. Ez a nem anyagi Csend ugyanis Maga a színtiszta, és már csak ezért is örökkévaló, tisztán szellemi minőségű Lét és Élet, és, ha magunkat is már csak ennek a belső Csendnek érezzük, vagyunk valósággal eggyé válva a Szellemi Csenddel, végül is tehát Magával Istennel. Ilyenkor vagyunk magunk is az örök, azaz végtelenségében és határtalanságában teljes és tiszta „Mozdulatlanság”, a minden szubjektivitás (személyiség, egyéniség) nélküli inaktivitás (nem cselekvés) tisztán szellemi létállapota, és szintén teljességgel anyagtalan érzete, ami színtiszta Létezőt, avagy Létet Magát (azaz önmagában) ahogyan valósággal van, itt elmondani nem lehet. „Ő” tehát a meghatározhatatlan és kifürkészhetetlen Isten, Aki mindenek előtt, és mindenek után is, örökké csak VAN. „Ő” tehát az Első és Utolsó, és az első és utolsó Élő is, aminek „Ő” tudatosan szintén mondta Magát, mert a Szellemi Tudatos Szellemi Csendnek van szellemi hangja is, ami szellemileg hallható. „Akinek van füle, az hallja (Őt, azaz hallja, mint mond a Lélek, a Szellemi Tudat az embernek)”, mondta Jézus is. (Drága testvérem, a Szellemi Élet folyton beszél hozzád is, ha járod az útját előbb-utóbb neked is hallanod kell, és aztán pedig mindig hallani fogod Őt, ahogyan ez a megtestesülésed előtt volt.)

Testben élvén is testi elme nélküli, Magával mindent átható, mély Szellemi Csendnek megtestesüléseinek kellene végül is tehát lennünk, mert akkor nyilvánítjuk a legjobban meg magunkkal a Legfelsőbb Lényt, Istent, a mindeneken, csak Magán nem túli "Szellemi Látónak", avagy "Szellemi Látásnak" is nevezhetőt, Aki és Ami önmagától való VALÓságos (Örök, Igaz) CSENDtől van első fokon minden, ami van örök fennmaradással, és az is, ami nem örök fennmaradással, vagyis nem igaz valósággal van Őbenne. Ami megjelenik és eltűnik, az tehát nem igaz valóságú, ami pedig állandóan csak van, az igaz valóságú, vagyis örökké létező, azaz olyan fennállású, mint amilyen fennállású a Teremtője, Aki mindeneknek Teremtője.

Drága barátaim, legvégül pedig még arra is el fogunk jutni, vagyis be fogjuk majd látni azt is, hogy igazán egyetlen itt a Földön időlegesen (Isten meghatározta ideig) élő isteni léleknek sincsen szüksége semmiféle önismereti tanítóra ahhoz, hogy megtestesülten is az legyen, aki ő valósággal. Erre ugyanis, még, ha őket Maga Isten a Lélek tanítja is, végül minden léleknek egyedül magának kell rájönnie, azaz magának kell ráébrednie az igaz magára, a valóságos magára. Ezt tehát senkinek nem lehet neki megtanítania, és helyette megtennie sem, Isten viszont bármikor, vagyis a földi élete bármelyik pillanatában megadhatja lelkének, hogy az a valóságos magára ráébredjen, azaz, hogy az „feltámadjon” a „halottaiból” (megszabaduljon a mulandó testekben és testekkel éléséből, mely testek nem is csak a korlátozói, hanem a „koporsói” is az isteni léleknek). Az Istenével teljesen egyező valódi önazonosságára így is tehát mindenkinek csak magának lehet ráismernie, azaz ráébrednie, éspedig abból a kábulatából, ami „halálalvásnak” is nevezhetőbe szintén maga, vagyis az önszántából esett bele az Istenével szintén egyező teljes éberségéből. Így azonban még csak magunk lettünk fel-, illetve visszanövesztve, vagyis végül is visszaemelve a Magasságos Istenhez, aminek kellene tehát egész emberiség szinten is megtörténnie ahhoz, hogy a jelenleg még ideiglenes élőhelyünk, az emberi lelkek összességének mulandó teste (a Föld) is az egészével átszellemülhessen, vagyis, hogy az is Isten akarata szerint tisztán szellemi lelki minőségűvé legyen, és így már az örök „lakóhelyünkké” felemelve lehessen a Legfelsőbb ÉGbe, azaz Isten legközvetlenebb valóságába, ami igaz valóság is Isten. Ez lenne tehát a Mennynek a Földdel egyesítése, amihez kellene még felnőnünk egész emberiség szinten is. (Jézus arámi nyelvű imájában ez az egyesítés kérelem is benne van.)