Sajnos, még mindig csurig vagyunk téves azonosulásokkal, minden vagyunk, csak az nem vagyunk, akik valósággal vagyunk. (Helyette hol ez vagyunk, hol az vagyunk, hol ilyenek, hol olyanok vagyunk.) Ha viszont időt és fáradtságot már nem sajnálva rá teljesen is ismerni fogjuk magunkat, akkor nem is csak a valóságos magunkkal, hanem azzal is tisztában leszünk, vagyis tapasztaljuk is, hogy nem is a teljes egész lelki mivoltunkkal vagyunk benne a jelen fizikai testben, hanem ebben a teljes egész, Istené hasonlatosságára végtelen és határtalan lelki mivoltunkban van benne az egész fizikai testi rendszerünk, és szintén Isten hasonlatosságára az egész teremtés is.
A magát teljesen is ismerő, valósággal éber és igaz isteni lélekre arról is rá lehet ismerni, hogy ő az, aki nem csak mondja, hanem mindig, és valósággal „jól” érzi magát, vagyis aki nem csak isteninek tudja, hanem annak érzi is magát, és így már csak az isteni érzelmei szerint él itt is, és nem pedig helyette a teste múló és változó érzelmei szerint.
Amikor tehát már mintegy újra is folyamatosan tudunk a valódi magunkról, vagyis állandóan tudatában vagyunk az isteni lélek mivoltunknak, és így érezzük is, hogy „az” vagyunk, akkor teljesen és folyamatosan éberen vagyunk. Ilyenkor nincsen már problémánk sem magunkkal, sem másokkal, és semmi dologival kapcsolatban sem, teljes békében, teljes nyugalomban és nyugalommal vagyunk, nyugodtan elvégzettek, és tökéletesek a cselekedetink is, mindent már csak Isten szerint teszünk, vagyis az Ő cselekvő eszközeként működünk a testünkkel is. Mivel pedig így már állandóan tapasztaljuk a Valóságot, a részünkről is csak örök öröm, boldogság, és szeretet van, más igaz valósággal a számunkra sincsen. Ez esetben tehát már senkitől és semmitől nem kell még csak félnünk sem, és nem kell senkit és semmit túlélnünk sem. Ezek is ugyanis, mint az ítélkezés, véleményezés, és összehasonlítgatás is, a mulandó ego és mulandó elméje „szakterületei”, és nem pedig a miénk, örökkévaló, értelmes, szerető szellemi lényeké, tudatos szellemi lelkeké, akiken keresztül szakadatlanul az örök élet, és örök szeretet áramlik, folyik, és nem pedig a halál, amiben a nem örök fennállású egónak, és szintén testi elmének a testtel együtt teljes része lesz, vagyis ezek egysége, ellentétben velünk, valóban meg fog halni, el fog múlni.
A teljesen éber és teljesen tiszta, teljes életét élő szellemi lélek így aztán már értékelheti is az álomvalóságnak, vagyis a mulandó és változékony valóságnak szellemileg tapasztalatát, hogy az milyen az igaz szellemi valósághoz képest, azaz miben különbözik tőle. A még alvó, a még mindig testi emberként élő szellemi lélek viszont itt mindig csak a teste tapasztalatait gyűjtheti (csak a testén keresztül tapasztalhat), és azokat használhatja összehasonlítási alapnak is, vagyis alvó, kába állapotában még nem rendelkezhet az eredetileg megvolt szellemi lelki megkülönböztető képességével (sem).
A szellemi lélek azonban mindig csak az eredeti ővele egy és azonos lelki formájába (lelki „testébe”) visszakerülve, vagyis a valódi önazonosságához visszatérve ébred rá, hogy ki is mi is ő valójában. Mi, szellemi lelkek akkor érzékeljük a valóságos magunkat, amikor a jelen testünket nem magunkként érzékeljük, vagyis amikor róla magunkként nincsen semmi tudomásunk, mert a testünk létét már nem tudatosítjuk magunkban, mivel nem vagyunk a testünk tudatában benne, hanem tőle külön (vele nem érintkezve) élünk vele együtt, azaz mi éljük az örök életünket, a testünk pedig a szemünk láttára a mulandó életét éli. (Éppen úgy tudatában lehetünk a valódi magunknak, mint ahogyan most az ál, avagy árnyék magunknak vagyunk a tudatában, az igaz, a valódi magunkról meg nem tudunk. Így valójában egy transzszerű állapotba kerülünk, mely állapotban az igaz magunkról és Istenről is feledésben vagyunk.) Amikor pedig ez a testtel már semmilyen szinten nem azonosulás állandó jelleggel létezik, mert a tudatos szellemi lélek beteljesedve a teljes egésze teljes tisztaságát is visszanyerte, lehet rá mondani azt is, hogy ő itt egy magát megvalósított szellemi lélek. A testétől és világtól már eloldódott és elvált, újra az Igaz Istenhez tartozó megtestesült lélek pedig, ha itt az álmából felébred is nem a teste, és világi dolgok felé, hanem a valódi maga felé, miáltal pedig a Szellem és Igazság Isten felé fordul, és úgy is marad a világi kötelességei, dolgai elvégzése közben is, és napról napra így tesz, míg Isten a testét még élteti. Ő tehát már a világi dolgait is Isten lelkeként teszi, mivel már hátat fordított a világnak és dolgainak, és így már csak Istennek és Istenért él, a cselekedetei mind Isten által irányított lelki cselekedetek.
A lelki önmegvalósításnak azonban különféle szintjei vannak. A lélek ugyanis minden eredetitől más létszinten, avagy létsíkon megvalósíthatja magát, és magával pedig Istent valósíthatja meg, azaz nyilváníthatja ki az adott létszinten. Istent mi, emberi lelkei minden eredetitől más létsíkon, vagyis a legalacsonyabbtól a legmagasabbik más tudatszintig megvalósítani (megnyilvánítani) vagyunk hivatottak, erre a képességünk is Istentől való. Istent a mulandó valóságaiban képviselőinek lettünk ugyanis teremtve közvetlenül Istenből, azaz ugyanolyan örök minőséggel, mint amilyen Isten, és ezért vagyunk egyek Istennel. Minden egyéni léleknek is mintegy a joga is, hogy tudatosan is egy legyen Istennel a Legfelsőbb Tudattal, a Legfelsőbb Önazonossággal. Nekünk, egyéni lelkeknek azonban mindig csak a Legfelsőbb Tudattal való tényleges és teljes azonosulásunk alapján lehetne kijelentenünk, hogy egyek vagyunk Istennel, hogy magunk is „AZ” vagyunk, magunk is az Istennel egy Lélek vagyunk.
Mindig is tehát csak az a szellemi lélek valósítja (nyilvánítja) itt meg magát, akinek értelme és elméje teljesen és tökéletesen tiszta, és egységük az uralma alatt van, ő maga pedig eltávolodva van az érzéktárgyaktól, vagyis nem tapad, nem ragaszkodik, nem kötődik hozzájuk, mentes minden tulajdonlástól is (Isten tulajdonának tudja azokat is, köztük a maga testét is). Az ilyen lélek nyugodt helyen él, és a teste fenntartásához alapvetően szükséges anyagot vesz csak magához, és eszerint eszik is, szükségtelenül nem beszél, mentes a hamis egótól, nem büszke, nem vágyik semmi tárgyira, testi erőre, tárgyi tudásra sem, teljesen szabad a kéjtől, gőgtől, dühtől, haragtól, irigységtől, nem birtokol semmit, alapvetően szükségesen felüli anyagi javakat nem fogad el, nem verseng, nem bánkódik, nem szomorkodik, mindig békés, szelíd, türelmes, alázatos, higgadt, minden élőlénnyel egyenlően bánik, egyaránt szereti őket, senkinek sem árt, és így is mindig boldog, mindig derűs.
Az önmegvalósított, vagyis a testtudatosságából a valódi magához visszatért szellemi lélek valójában tehát újra állandóan boldog is, örök boldogság tölti el, és így is marad. Ezzel ugyanis az Istennel egysége, és Ővele közvetlen kapcsolata Isten által helyre fog állni. Ugyanakkor pedig attól fogva mindet tisztán fog látni is, vagyis mindent úgy lát, ahogyan minden valósággal van. Istenen, és a lelki életen kívül másra pedig már nem lesz semmi vágya, vagyis még csak anyagi jótéteményre sem fog vágyni, merthogy újra már csak a lelki életét éli Istenben Istennel egységben megtestesülten is. Az ellentétpárokkal már tehát egyáltalán nem foglalkozik, vagyis sem anyagi jótettet, sem pedig anyagi rossztettet többé már nem szándékozik tenni, és nem is tesz, mivel így már csak Isten szerinti lelki cselekedetei vannak.
Amikor pedig Istennel az előbbiek szerint újra, és már állandó jelleggel is teljes és közvetlen kapcsolatban vagyunk, akkor a káprázat világa már nem tudhat ránk, isteni lelkekre hatni az egészével sem. Ilyenkor ugyanis már az eredeti tökéletességünkkel élünk megtestesülten is, és így újra sérthetetlenek (is) vagyunk, külső befolyásolások sem hathatnak ránk, és attól fogva már csak a testünk sérülhet, csak az fog szenvedni, míg az életideje le nem jár.
Az önmegvalósított léleknek tehát az a jellemzője, hogy állandóan tudatos Istenről. A jelen életének minden pillanatában is tud a mindig benne és vele is levő Istenről, vagyis még csak egyetlen pillanatra sem feledkezik el Őróla, az örök fennállású, legtisztább szellemi minőségű, képességeiben is végtelen és határtalan, legerősebb és leghatalmasabb Szeretet és Értelem Lényről, az őt Magából Teremtőjéről, és az Ővele, mint Legfőbb Lényeggel tökéletes egységben éléséről, Aki és Ami Lényeg mindeneknek egyetlen Forrása, és minden teremtése és teremtménye Magába foglalója is. A lelki önmegvalósított tehát imeri és érti, azaz szellemileg tapasztalja az Istennel tökéletes egységben élését is.
Krisztusi lelkületűvé, Krisna tudatúvá, és Buddhává lenni is tehát nem más, mint lelki önmegvalósítás, és ez egyben már Istennek itt a mulandó valóságában megvalósítása is. Buddhává lenni röviden annyi, mint újra az Istennel egy isteni értelemmé, avagy tudatos isteni értelemmé lenni, vagyis teljességgel föléje kerülni az emberi értelemnek, a testi értelemnek, a tárgyi értelemnek, a logikus értelemnek, és annak szintén mulandó egész világának, a szenvedés világának is, mely jelen világban bármi dolog, bármi történés végett szenvedhet az ember, vagyis az isteni lélek, amennyiben azonosul az emberi értelemmel, a mulandó értelemmel (is). A valódi magunkat szintén nem csak elméletben, hanem gyakorlatilag is megvalósítottan pedig még arról is szellemi tapasztalati tudásunk lesz, hogy teljes egészével szellemi minőségű, közvetlenül Istenéből (az egyetlen igaz ÉN-ből) való szellemi Énünknek csak egy kis részével, egy töredék részével vagyunk most az anyagi testünkkel és testi énünkkel azonosulásban, viszont ennek ellenére magunk is a Teljes Lélek, a Teljes Igazság, avagy a Teljes Szellemi Tudat vagyunk az egész teljességünkkel.
Az önmegvalósításunkkal, mivel Isten Önazonosságával Belőle valóan teljesen egyező az önazonosságunk, valójában tehát Istent itt a mulandó valóságában megvalósítás is történik. A nem tiszta és teljes szellemi életet élő, mert maga sem tiszta (és be sem teljesedett) ember azonban nem valósíthatja itt meg a Valóságos Istent, az Igaz Istent, hanem így mindig csak egy hamis istent valósíthat, azaz nyilváníthat meg magával. A beszédei és cselekedetei azonban el fogják árulni, hogy ő nem az Igaz Istennek, az örökké ártatlan és hibátlan, makulátlan tisztaságú Szeretet és Értelem Istennek, a legfőbb és legfelsőbb Tökéletesnek megnyilvánítója. A teljesen éber és önmegvalósított EGY ÉN-i lélek viszont már azt is észlelni fogja, hogy valójában nem is ő létezik és él, hanem csak az Egy Isten, Aki a Teljesség, avagy Isteni Egység is, Aki Istennek ő a része (magával Őt megnyilvánító részteljessége). Krisztusnak Pál küldötte ezt úgy fejezte ki, hogy: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” Valójában tehát a bennünk lévő Lélek, a bennünk élő Isten él általunk megnyilvánítottan is.
