Az öröktől fogva levő, eredetileg tisztán szellemi minőségűnek (és így abszolút tisztának is) mondható „Tudat” végtelen és határtalan érzékelési, avagy tapasztalási képességnek is felfogható, ami „Tiszta Tudat” mindig elsősorban a szintén Magát jelentő Lét és Életnek, azaz Magának, aztán pedig Alapjaként is az Általa és Belőle létre és életre hívott illetve hozott benne (azaz a végtelen és határtalan Magában) létezőknek és élőknek, vagyis a Magából való Mindenségének (az egész Teljességének) megélésére, azaz szellemileg érzékelésére, érzésére, megtapasztalására van.
Nekünk, eredetileg szellemi minőségű emberi tudatoknak is az előbbi „minta” szerint a létezésünkről és életünkről mindenekelőtt, vagyis legelőször is világosan tudnunk kell, hogy utána gondolkozhassunk is akár csak felőle, vagy valami „más” felől is. A „Gondolkodom, tehát vagyok.” itt született filozofikus megfigyelés azonban csak itt, azaz a nem szellemi, hanem tárgyi (mulandó) valóságból kiindulva (alapnak szintén az anyagot, tárgyat, elemet tekintve), és az anyagi elmére, a szintén mulandó, azaz hamis elmére vonatkoztatva tekinthető igaznak, ámde ez csak egy tárgyi igazság, egy mulandó igazság, azaz nem igaz, nem valóságos (nem örök) igazság, attól más igazság, tünékeny igazság.
A valós igazság, az örök igazság viszont függetlenül ettől az előbbi, még ma is működő filozófiai rendszertől változatlanul az marad, hogy azért vagyunk illetve lehetünk képesek gondolkodni is, mert előtte már vagyunk, vagyis mi, teljességgel anyagtalan, azaz illúziómentes szellemi minőségű „vagyokok” (magukról, vagyis a létezésükről világosan (tisztán) tudó és érző, most éppen megtestesülve élő szellemi tudatok, avagy szellemi lelkek) soha nem attól létezünk és élünk, hogy gondolkodunk, hanem az írás elején leírni próbált „egyetlen Istentől” a „VAGYOK” nevű LÉT- és ÉLET (-TUDAT)-MAG-tól, a még csak innét a mulandó valóságából nézve is Elsőnek és Öröknek tekinthető és tudható (ismerhető), színtiszta szellemi minőségű, egyszerre öntudattalan és öntudatos Lét- és Élet-Forrástól létezünk, és nekünk is Őtőle van a szellemi gondolkodási képességünk is, amit is azután, hogy már van, szintén lehet tárgyiasítani is, vagyis tárgyi változatában is használni a magunk (vagyis az Istené hasonlatosságára létezhető szellemi lét és élet, avagy szellemi tudat személyiség mivoltunk) tárgyi szinten, a nem örök létszinten is lehetséges kifejezésére, illetve megnyilvánítására.
Valójában a szellemi minőségű öntudatos önazonosságunk, avagy öntudatos EGY-ÉN-i magunk (lét és élet)érzékeléséről van az előbbiekben szó, mely szellemi érzékelés, avagy tapasztalat egyben az egyetlen Isten szintén Magáéból adta képességünk is, Aki Istennel tökéletes egységben élünk. A teljes szellemi önmagunk központja, avagy középpontja pedig a „helye” ennek az érzékelésünknek is, mely jelen nézőpontból „szellemi szívnek”, de ilyen „velőnek” vagy „lényegnek” is nevezhető központ nem más, mint a szellemi szeretet mivolttól elválaszthatatlan tudatos szellemi értelmünk, pontosabban a tisztán szellemi minőségű, szerető tudatos értelmi énünk, aki észlelni is képes magát, azaz nem csak tud magáról, hanem képes magát érzékelni (tapasztalni) is. Az Istentől és Istenéből való, és így Istennél levő, szeretetet is jelentő „szív” (isteni lényeg, avagy szellemi lényeg) tehát világosan tudja és érti, hogy ő létezik, és érzékeli is a létét, vagyis teljesen és tökéletesen tisztában van vele, hogy ő létezik, és azzal egyben, illetve azzal egyszerre él is, és ezzel tudatosan is így van, vagyis tudatos „változatában” is felfogja, és érzi is ki és milétét. Ez az eredetileg tehát tisztán szellemi minőséggel létező szerető tudatos értelmi én pedig Isten hasonlatosságára azzal azonosíthatja (is) magát, amivel éppen akarja, vagyis bárkinek és bárminek is elképzelheti magát (akár tehát nem igaz létezésű tárgyi forma, tárgyi test, például:„mozdonyvezető vagyok” is lehet), viszont ettől még változatlanul megmarad az eredeti, vagyis az Istentől és Istenéből való, teljességgel tárgytalan öntudatos önazonossága, az öntudatos tudat mivolta.
Ez az Istenével teljesen és tökéletesen egyező valódi önazonosság képzelheti még tehát azt is, hogy maga egy mulandó létező, vagyis a szellemi öntudatos „változata” szellemi képzeletében (amivel azonban nem úgy, mint az elképzelt mulandó formáival és mulandó tevékenységeivel, valóban egy és azonosnak vehető) ideiglenes, azaz időleges jelleggel létrehozhat, illetve kialakíthat magából egy olyan mulandó önazonosságot is, ami a valóságos isteni egy-én-i-ségén alapul, és ő azt a szintén úgy „képzett”, azaz képzeletileg teremtett „kettősség” világához, az igaz valósággal szintén nem létező világhoz igazíthatja, és vele (és azáltal pedig már ezzel a mulandó világgal is) tudatosan is meghasonulhat, vagy azonosulhat is, azaz vele akár teljes harmóniában is lehet illetve maradhat (míg annak a mulandó egységnek Isten a Vagyok által megszabott fennmaradási ideje le nem jár), aki illetve ami testi én-tudat révén így az alapjaiban Isten által teremtett mulandó valóságban (a „kettősség” világában) maga is cselekedhet, vagyis rajta keresztül anyagilag is alkothat, munkálkodhat, azaz véges tevékenységeket, itt fáradtsággal járó teremtést is folytathat az Isten akarata szerint.
Mindettől az előbbitől is, csak nem az egyetlen Istentől is függetlenül viszont ez a közvetlenül az Istenéből való, és ezért szintén teljességgel anyagtalan szellemi-lelki minőségű, abszolút tisztaságú, szerető értelmes tudat avagy tudatos értelem mivolt egy örök, változatlan és megváltoztathatatlan, öntudattalan, és teljesen erőszakmentes egyszerre lét és élettudatosság (lét és életérzet tudat) marad, ami hasonlatossága Istennek Istennel tökéletes egységben él, és Isten akarata szerint öntudattal is létezhet, azaz önálló élete, tudatos élete is lehet Istenben, és így élhet mindörökké boldogan együtt is Istennel, Aki tehát öntudattal, és öntudatlanul is létező örökkévaló Boldog-Lét-Tudat.
Az előbbiekből pedig végső valóságként avagy végső igazságként csak az következhet, hogy csakis egyetlenegy örökkévaló „Való”, vagyis egyetlenegy öntudattalan, megnyilvánulatlan Boldog Lét-Tudat van, ami a szintén Magát jelentő Boldogságától is (mert Szeretetétől és Értelmétől is) ragyogó Lét-Tudat létezhet és élhet, és létezik és él is öntudatosan is, éspedig számtalan igaz (örök) és nem igaz lét és életformában megnyilvánultan, és Ő mindig is így van, és így lesz is, vagyis egyszerre nem nyilvánosan és nyilvánosan is van, és lesz is mindörökké.
Ebben az egyetlenegy megnyilvánulatlan Lényegben benne rejlik tehát az ugyanazon minőségű egyszerre személyes és személytelen mivolta is, mely Egység a megnyilvánítására van benne, mely „két” mivolta által nyilvánul meg úgy, ahogyan az Egysége (Teljessége és Középpontja) valósággal van. Isten az Örökkévaló Lényeg mivoltával tehát egyszerre megnyilvánulatlan és megnyilvánult, örök fennállású Lét-ez-Ő, Boldog Lét-Tudat, ami kétségtelenül, azaz kétségbevonhatatlanul igaz, merthogy Ő párja nincsen Lényeg, párja nincsen Isten. (Ő az Abszolút, Akiből és Amiből csak Egy van.)
E Legfőbbnek is nevezhető Lényeg pedig némelyik Őt itt, a mulandó valóságában megnyilvánítani, illetve megvalósítani hivatott tudatos emberi formáján keresztül a megnyilvánulatlan mivoltát ismerteti meg az Őt (így) megismerni vágyó tudati származékaival, (akik is tehát az Ővele egy Tudat mivoltából valóak), akik ide, Isten tünékeny valóságába kerülve tudatlanságba estek a valódi Forrásukat illetően, és a valódi magukat illetően is. Isten némely szintén megtestesült megnyilvánítójával pedig a teljes egész Lényeg mivoltát ismerteti meg az Őróla még tudatlan származékaival. Ilyen Istent megnyilvánító szellemi tudataként élt itt a Földön testben az általunk Jézus néven ismert szellemi tudat a Lét-Tudat-Boldogság Isten teljes ismeretével, a Teljes Igazság mivolta megismertetésével küldve, és ilyen megnyilvánító tudat volt például a mai korban köztünk élő, itt Maharsi nevet kapott isteni tudat is, aki Isten megnyilvánulatlan „oldalát”, avagy „változatát” (az öntudattalan örökkévaló Lét-Tudatot) ismertette meg a Földön élő szintén szellemi, azaz isteni tudatokkal, akik is mind Istent itt a mulandó valóságában, a „van és nincs” világában megnyilvánítani, avagy megvalósítani hivatottak létre.
Az előbbiből adódik az is, hogy élnek itt megtestesült isteni tudatok, akik megnyilvánulatlan és személytelen Istent ismernek meg, és élnek olyanok is, akik egy személyes és megnyilvánult Istent, de mindkét ismerő tudat végül csak arra juthat el, hogy a valódi, azaz igaz, örök önazonosság öntudattal, és öntudattalanul is a tudatos lét és élet érzékelést jelenti, amivel bizonyulnak teljesen egyezőnek, azaz egynek, ami örök lét és élettapasztalat tehát a Föld ezen térségébent „Isten”, vagy „Vagyok” névvel érthető a legjobban meg, míg magunk is újra nem már csak ez az örök fennállású, szellemi minőségű lét és életérzés vagyunk, ami elmúlhatatlan „vagyok érzés” tudatosan (vagyis az öntudatos „változatában”) szintén örök fennállású boldogsággal és örömmel egyetemben létező. (Mindezen előbbiekből született itt a tömör megfogalmazással a „Lét-Tudat-Boldogság” kifejezés is, ami sem mást jelent, hanem az egyetlen Istent, ahogyan az írás első sorai is „Őt” jelentik a jelen mulandó nézetből szemlélvén.) A jelen nézetből, a mulandó nézetből nézve azonban bármekkora nagy paradoxonnak tűnik (látszik), az igazság kétségkívül az, hogy az egyetlenegy valódi, azaz örök önazonosság öntudatosan, és öntudattalanul is a tudatos lét és életérzékelést jelenti, amit nevezhetünk itt egy névvel „Istennek”, „Vagyoknak”, vagy az itt újabban már az egész Földön elterjesztett névvel „Önvalónak”, és esetleg még egyszerűbben kifejezve illetve kijelentve az itt Kifejezhetetlent „Valónak” is, ami szó „Valóságnak” és „Igazságnak” is érthető, mely nevek is tehát mind csak utalhatnak, illetve mutathatnak az itt „kifejezhetetlen Létezőre”, és az Ővele egy egész Teljességére, Aki és Ami végtelen és határtalan „Létező” örökké csak VAN.
Valójában tehát itt a mulandó valóságban a közvetlenül Istentől és Istenből származó emberi léleknek, az Isten hasonlatosságára öntudattal is élő lelkének arra kellene ráébrednie, hogy a valódi önazonossága Isten benne lakozó része, vagyis, hogy a valódi önazonossága teljesen és tökéletesen egyező Isten halhatatlan Önazonosságával, és így maga is Ő, a magára most éppen szilárd anyagi látszatú, mulandó testet öltötten is, ami testet öltés valósággal meg sem történik, hanem ezt is csak képzeli, mint a mulandó testnek egész világát is, ami örök szellemi képzelete is viszont teljesen egyező Isten képzeletével, ahol, illetve amiben létezik „van és nincs” valóságként ez a világ, melyben szintén mulandó emberi testet, vagyis a világ anyagából való halandó testet ölthet magára.
Az önmegvalósított szellemi lélek, a teljesen és tökéletesen tiszta tudatos szellemi lélek (avagy tiszta tudatosság) azonban már nem él illúzióban és illúziókkal, mivel már állandó és tiszta tudomása van a magában megtalált Istenről, vagyis Istennek állandóan tudatában van, Isten mulandó világa tudatából már kilépett, és visszatért az Isten-Tudatba, újra már csak Azzal azonosul, újra ő is Az. A valódi önazonosságával a jelen életének, a megtestesülten élésének is minden pillanatában is tud tehát a mindig (állandóan) benne és vele is levő Istenről, vagyis szellemileg érezvén is Őt még csak egyetlen pillanatra sem feledkezik el Őróla, és arról sem, hogy Ővele öntudattalanul és öntudatosan is örökké tökéletes egységben létezik és él. Örökre tisztában van még tehát csak azzal is, hogy a valódi önazonosság öntudattalanul is tudatos lét és élet érzékelést jelent.
