Az egónk, a testi én-tudatunk léte feledteti el velünk, örök fennállású tudatos szellemi lelkekkel Istent, mert Isten helyett rá figyelünk, és azt követjük, vagyis azt tesszük, amit ez a hamis énünk, a mulandó énünk tenni akar. Ezzel a nem jó irányba figyelésünkkel történik aztán már meg az azonosulásunk is az egónkkal, az egész testi rendszerünknek a központjával, és így már az egész mulandó testi rendszerünkkel is, mely egy többrétegű rendszer, mely rétegeket sorra mind le kell hántolnunk (le kell vetnünk) magunkról ahhoz, hogy újra azok legyünk, akik eredetileg vagyunk.
A magunkra öltött anyagi testtel, most éppen a földi emberi testtel leszünk tehát „egós” lelkekké, ami „betegségből” kell teljesen kitisztulnunk, hogy aztán legvégül, azaz végső valóságunkként teljesen átszellemülve Istennek Ővele tökéletes egységben élő szellemi képmásaivá, szellemi „tükörképeivé” (szellemi arculatának megnyilvánítóivá, magunkkal „ábrázolóivá”) lehessünk, ahogyan ezt nekünk Jézus, és Istennek más küldött szentjei is megtestesülten lepéldázták.
Amennyiben pedig az előbbire valósággal eljutni szeretnénk mintegy a jelen anyagi létállapotunkból kiindulván, akkor a Valóságos Istennel való lényegi és változatlan egyezőségünkre vonatkozó tudatlanságunknak előbb-utóbb meg kell szűnnie, ami viszont csakis az egónk lángjának kioltásával, vagyis a fölöttünk való hatalmától, illetve erejétől megfosztásával lesz meg, ami bennünket „lefölöző” (maga alattivá kényszerítő) erőt mi adtuk neki a magunkéból. A testi énünk az erőnket visszavéve tőle ugyanis többé már nem lesz képes Isten és közénk állni, és Isten helyett bennünket Istenünkként irányítani a cselekedeteinkben. A testi én-tudatnak ezen módon Isten és közülünk eltüntetésével pedig már csak az Igaz Valóság, vagyis az Igaz Isten Egysége marad meg a teljes és ragyogó tisztaságában, a végtelenségével és határtalanságával, Aki EGY és Egység egyszerre létezik szubjektívként, és objektumként is, vagyis Valakiként és Valamiként is. Aki pedig testi érzékek nélkül látja az igazi, vagyis a közvetlen isteni magában Istent, az a világ felé fordulva is már csak Istent fogja látni. Onnantól fogva viszont már nem csak tudni fogja, hogy kívül és belül is Isten van, hanem tapasztalja is, szintén testi érzékek nélkül.
Azzal azonban minden ember nagy hirtelenséggel senkivé és semmivé lesz, ha Isten a végtelen nagylelkűségénél fogva valamilyen formában megnyilvánul neki, és vele egyben teljes kegyelmet is tanúsít a számára, amivel majd vissza is emeli a Lélek Teljesség, a Magasságos ÉG mivoltába, Ami az Ővele egyazon, és így szintén színtiszta (hófehérszerű ragyogású), tisztán szellemi minőségű Tudata egésze. Ez a természetfölötti látás képesség pedig jobb esetben már attól fogva meg is marad az embernek, és hatására az ember egyre feljebb, egyre előrébb fog haladni az Istenhez vezető keskeny ösvényen, ami is azonban az Isten által van, nem pusztán a maga erejéből képes még csak az előre haladásra sem az emberi lélek. Az ilyen lelkét az Isten tehát már visszasegítette a valódi magához, az igaz, mert közvetlenül Istenéből való önazonosságához, és attól fogva már személyesen Ő a Lélek mivoltával vezeti vissza Magához, ami vezetést Isten a rá Maga felhatalmazta („felkente”, megbízta, korlátlan erejével is ellátta), emberi testet magára öltött képviselője révén is végezhet, révén is „Célba” juttathatja a lelkét. (Isten Jézus a Krisztus által ezt is bemutatta.) A szellemi előrehaladásunkkal az isteni szemlélődés (lényegi látás) teljességébe kell tehát el- illetve visszajutnunk, hogy újra úgy láthassunk mindent, ahogyan minden valósággal van, ami minden is Isten, vagyis az egész mindenségben is az Istent láthatjuk meg, és így Isten egész mulandó valóságában, avagy jelen világában sem mást láthatunk, ahol most mi lelkei ideiglenesen „lakozunk”, pontosabban annak képletes fogságában, „rabságában” élünk, mint ahogyan a világ elemeiből álló jelen testünknek is „rabja” vagyunk.
Azt a jelen világba lekerült lelket azonban, aki magát már idegenné tudja tenni a világtól, és ezt megélni is tudja, Isten haza fogja vezetni a Lelke által. Aki viszont magát itt, vagy itt is otthon érzi, azt Isten egyelőre még hagyni fogja itt a jelen formák világában, a szenvedésekkel is teli jelenségvilágban „lakozni”. Ahhoz ugyanis, hogy az igazi hazánkba visszakerülhessünk, teljesen le kell válnunk, el kell különülnünk, el kell idegenednünk a jelen világtól, és ez egyedül csak rajtunk múlik. Újra „szegény lelkekké” kell tehát válnunk, akiknek már semmijük nincs az egész mulandó világból, és annak dolgaiból sem.
A” lelki szegény” azért élheti már itt is meg az örök boldogságát is, mert már megszabadult a fogsága és irányítása alá került egójától, ami testi énjével korábban azonosult is, és így (újra teljesen szabadon) már nem birtokol, nem tulajdonol itt semmit, semmihez nincsen hozzákötődve sem, vágya sincsen semmi anyagira, vagyis mentes minden tárgyi minőségtől, és így már a világnak fogságából is megszabadult. Isten az ilyen, anyagiaktól teljesen megtisztult lelkét már visszavonta Magába, az tehát visszatért az eredeti lényegi szegénységébe, ami nem más, mint az Istenben a Szellemben való teljes gazdagsága. Az újra teljesen szabad lélek már tehát nincsen semmi külső tényezőnek alávetve, merthogy már a minden külső fölötti létállapotban, vagyis az eredeti létállapotában van. Az ilyen ember már szent ember, vagyis maga Isten által megszentelt (teljesen is megtisztított, teljesen megigazított, avagy helyreállított), és tehát teljesen szabaddá is tett ember, azaz szellemi (isteni) lélek.
A visszatérési folyamat során pedig majd azt is be kell látnunk, hogy nem a teremtett világtól, és a teremtményektől függünk, hanem csakis Istentől a Teremtő Atyánktól, a nemző Atyánktól, Aki a mi „szülő”-Anyánk is. Ezért pedig onnantól fogva a nem az Isten általi mozgatottságunkat, vagyis a más, mint Isten általi eszközként használatunkat nem szabad megengednünk, ezt is lehetőleg még a jelen életünkben végleg be kell fejeznünk, azaz már csak Istennek kell engedelmeskednünk. Függetleníteni kell tehát magunkat az egész mulandó testi rendszerünktől, és az egész anyagi világtól, a tér és idő világától is, és akkor azok lehetünk, akik valósággal vagyunk, akik eredetileg vagyunk. Istennek teljesen és tökéletesen tiszta tudatos lelkeiként ugyanis magunk is az Ővele egy Lelke vagyunk, és így minden anyagot uralni képesek vagyunk, és teljesen szabadon tudunk az anyagi valóságban is közlekedni, bármilyen anyagon, például a legvastagabb acél vagy sziklafalon is könnyedén, hozzá sem érve át tudunk haladni, és közben azoknak legparányibb elemi részecskéit is láthatjuk, tökéletesen ismerjük és értjük (tapasztalhatjuk) azokat is, és át is láthatunk rajtuk is, hozzá testi érzékeket nem használva.
Belátásunk lesz majd arról is, hogy önmagában és önmagától fennálló isteni lény nem létezik, csakis egyedül Isten az Örökkévaló való Önmagától és áll fenn Önmagától. Az Örökkévaló utáni Őtőle való első élőlények is tehát nem önálló fennállású lények akkor sem, ha Istenével egyező örök életet kaptak Istentől, viszont Istenben kaphatnak a szellemei önálló életet Istentől, mint Isten Jézusának szellem mivolta is kapott a földi küldetése teljesítéséért. Az örök fennállást nem kapott lények, a mulandó és változó teremtmények pedig valósággal nem létezők, vagyis van és nincs lények, ideiglenes létezésűek, a szintén nem örök fennállású időbeli és térbeli létük és életük a szappanbuborékéval egyezőek. Istenen kívül pedig nem létezik lét, és nem létezik élet sem, semmilyen szinten sem, amiről is bizonyosságot fogunk nyerni.
Istent, azaz Magát az Igazságot avagy Valóságot, és az Ő egész Teljességét azonban tapasztalatilag és közvetlenül kell megismernünk. Az isteni tapasztalásnak pedig lényege és eredménye is az az örök öröm, amit az emberi lélek is állandóan érez az Istent személyesesen és személytelenül egyaránt ismerése, és az Istenével egyező örök élete végett. Közvetlen Istentapasztalata pedig annak a tudatos léleknek lesz a teste halála után is, akinek itt a Földön élve már volt ilyen Istentapasztalata. Azért kell még a jelen életünkben eljutnunk az örök életünket megélésre is, mert akkor a testünk halála utáni világba (az itt „asztrál ” világnak elnevezett szellemi létrendszerbe) belépve az örökkévalóság legtisztább (minden anyagitól és finom anyagitól teljesen mentes) világa és élete már nem lesz elrejtve előlünk, ahová kell visszakerülnünk. Az ilyen, Istent már itt ismerő ember ezért pedig legyen elégedett azzal, hogy ő ismeri Istent, hogy Isten a barátja őneki, és örvendezzék azért is, ha őt az emberek megvetik, gúnyolják, elfordulnak tőle, és rosszakat mondanak róla.
Maga Isten megismerése azért különbözik minden más megismeréstől, mert Isten neveinek és tulajdonságainak isteni értelmére, illetve megértésére irányul, ami teljes megértés azonban mindig csak a teljes tisztaságunk révén megtörténhető Istennel újra tökéletes egységbe kerülésünkkel lesz meg, és nem pedig az itt szokásos analizálás alapján, amit csinál még mindig szinte valamennyi Istent ismerni kívánó lélek nagyon is hibásan. A legtöbb lélek még tehát mindig analizál, és nem pedig helyette is a teljes megtisztulásán dolgozik maga is, hogy újra meglehessen az Istennel egysége.
Az is szintén a visszatérés során, annak egyik Istenhez már egészen közeli „állomásán” történik majd meg, hogy újra a már csak Istenre figyelés állapotába fogunk kerülni, és már csak ennek révén is függetlenné fogunk válni minden anyagtól és anyagitól, vagyis még az anyagi múlttól, jelentől, és jövőtől is, mivel ezzel már az örökkévalóság kapujában állunk, és befele irányban vagyunk, megszabadultan minden félelmünktől és zavarodottságunktól is, és természetesen Istennek köszönhetően, mert Őnélküle ezt sem tudnánk megvalósítani.
Ha azonban az ember a „szív és lélek” mivoltát, vagyis a valódi lényegi egységét nem szabadítja meg a világi szeretettől, a testi szeretettől, azaz, ha újra nem már csak isteni szeretettel szeret, akkor anyagiakkal továbbra is szennyezett marad (a testi gondolatai és érzelmei, vagy azok szerint is fog élni), és így nem a maga Istenével egyező örök életét, hanem továbbra is a testi énje mulandó életét fogja élni. Amikor azonban a minden anyagból és anyagiból kiüresített szellemi lélek mivoltunk mintegy már újra is csak Istennel a Szellemmel, a Szeretettel lesz teli, attól kezdve köztünk, és a többi élőlény között is igaz szeretet fog ébredni. Ilyenkor ugyanis már minden cselekedetünket isteni szeretettel áthatva Istennek és Istenért fogjuk végezni, és ezért az Istent megtagadók és mellőzők kivételével minden teremtmény szintén jó indulattal (is) lesz az irányunkban.
Az isteni szeretetben (és így már isteni értelemben is, mert e szeretetnek csak értelme lehet) nagyok, gazdagok lettek előtt pedig már minden világnak kapuja ki fog tárulni, szabadon átjárhatják, körbejárhatják azokat. Ekkor viszont az emberi lélek már Istennek minden tulajdonságával, képességével, és a teljes szabadságával is rendelkező szellem lesz, vagyis Istennek Világosság-fiából Istennek Szellem-fiává lesz. Egós lélekből tehát, Isten segítségét, erejét kérve hozzá, „szellemfivé”, vagyis anyagi emberből Istennel tökéletes egységben, és együtt is élő szellemi emberré, az itt Jézus legkiválóbban bemutatta Istenemberré kell tehát lennünk. Ezért kerültünk ide, Isten nem igaz (nem örök) valóságába, a káprázat világán belüli, az anyagi sűrűsége végett annak alján található Földre „le”, és erre azért van szükségünk, hogy igazán értékelni tudjuk az Istenével egyező örök életünket, az Istenével szintén egyező természetünket, és az Istennel tökéletes egységben létezésünket is, és, hogy már csak az egységünket megélve többé már ne is álmodjunk olyat, hogy ennél nagyobb tökéletesség valahol, vagy valamiben is létezhet a számunkra, mint amilyen Istennel a felülmúlhatatlan Tökéletességgel való teljes és tökéletes (abszolút) egységünk, vagyis amikor már csak Isten van, és Őrajta kívül nincsen, nem létezik senki és semmi más.
