Az anyagi tudattal, a testtudattal való azonosulásunkból kell újra lelki tudatokká, vagyis tudatosan is lelkivé lennünk, és teljesen tisztába jönni azzal is, hogy a „lelki tudás” soha nem elméleti tudás, hanem gyakorlati, éspedig lelki gyakorlati, ami a lelki életet gyakorlatban élést, az örök életet gyakorlatban élni tudást jelent. (Örökké, és örök boldogságban és boldogsággal csak élni, azaz sohasem meghalni tehát a lelki tudás, ami lelki képességnek is nevezhető.)

Amennyiben azonban, és csak egyedül magunknak „köszönhetően”, nem vagyunk Istenben és Istennel, azaz, ha nem ténylegesen (tevőlegesen) is a lelki életünket, az örök és boldog életünket éljük, hanem helyette a jelen testünkét, az anyagi testünk mulandó életét, és így nem tudjuk, és nem érezzük (nem tapasztaljuk) magunkban és magunkkal Istent, akkor folyton hibás, azaz elvétett cselekedeteket („bűnöket”) fogunk elkövetni, mert a saját fejünk, az anyagi „főnk” (testi lényegünk) után fogunk menni. Isten helyett a testi énünk, a hamis egónk szintén nem igaz (nem örök), és változékony érzelmei szerint fogunk tehát mindent tenni, vagyis így még azonosulásban vagyunk a hol boldog, hol boldogtalan, hol haragos, hol pedig örvendező, nem örök életű egónkkal és testünkkel, és ezért itt nem isteni szeretettel, valósággal örök és tiszta szeretettel teljesen áthatott lelki cselekedeteket végzünk, hanem Istent az Örök Szeretetet kihagyva belőle már csak testileg, azaz testként cselekszünk, és így lesznek inkább csak anyagiak, testiek a cselekedeteink. Így azonban a közvetlen isteni életünk, az örök szellemi életünk helyett a mulandó testünk múló életét éljük, vagyis a testünk szerint cselekszünk, és nem pedig Isten szerint, azaz mi, tudatos lelkei nem Istent követjük a cselekedeteiben, nem úgy élünk, mint ahogyan Ő az Abszolút Személy örökké él, Aki egyszerre személytelen, színtiszta, végtelen és határtalan Lét-(ez-Ő) is, vagyis „Az” is Ő.

A hibás azonosulásunkkal elfelejtjük tehát, hogy mindig csak olyan cselekedeteket szabadna végeznünk, amiknek ránk semmi rossz visszahatásuk nincsen, vagyis nekünk is mindig csak az isteni jót, az igazi jót kellene cselekednünk itt a Földön, vagy bárhol másutt a látható világegyetemben élvén is. (A földi jó, az anyagi jó nem igazi jó, mert az mulandó és változékony.) A szellemi léleknek ezért, amikor itt cselekszik, soha nem szabadna testi érzelmi függőségbe kerülnie, mert a testi nem örök és változó érzelmei szerinti cselekvései lesznek azok, amik rossz visszahatással lesznek rá. Hiába is hisszük, hogy az itt jónak tűnő rossz tetteink, és a szándékos rossz tetteink nem fognak ránk éppen olyan rosszul visszahatni, mert végül majd mégis ezzel fogunk szembesülni, éspedig, ha nem itt és most a jelen földi életünkben, akkor majd a testi halálunkat követően egy újabb mulandó testben élve. Így pedig bárkinek bármi rosszat is teszünk, akár gondolatban, szóval, vagy tettel, azt végül is magunknak és magunkkal tesszük, és nekünk a testünk halálát követő tetteinkkel elszámolásunkkor még majd az is fájni fog, hogy amikor elkövettük azokat, erre még csak nem is gondoltunk.

Manapság is tehát változatlanul az bajunk illetve hibánk, hogy inkább csak a világ, és a jelen testünk szerint gondolkodunk, és nem pedig Isten örök gondolatival élünk itt a káprázat világában, vagyis Isten mulandó valóságában is. Az igaz lelki erőinket viszont nem szabadna kellemetlen érzelmekre, aggodalomra, stresszre, rosszkedvre, képzelgésekre, értelmetlen fecsegésekre, pletykálkodásokra, vagy más gyalázatos tettekre pazarolni, a szintén lelki erőnkhöz tartozó figyelmi erőnket pedig ne pazaroljuk el a mai rengeteg mulandó információnak, tárgyi tudásnak megismerésére. (A nem örök információknak, a tárgyi tudásnak habzsolása, vagyis a túlzott, és ezért az örök szellemi tudásnak rovására gyűjtögetése, halmozása igen ártalmas a lélekre nézve, és ilyen a mulandó személyekről gyűjtött sok információ is, hát még a másoknak  továbbadott ilyen, általában nem jó információk.) Az pedig megint csak igazi, vagyis közvetlen isteni erőt fog elvenni tőlünk, ha csak, vagy többnyire ezeket a szerzett anyagi tudásokat, információkat cselekedjük is meg. Így ugyanis lelki cselekedetek helyett testi cselekedetekre használjuk, illetve tékozoljuk el az erőnket.

Viszont, amilyen mértékben fogunk teljességgel anyagtalan lélektudatosságként, vagyis tudatos szellemi lélekként cselekedni, olyan mértékben fognak csökkenni az anyagi cselekedeteink. A mai korban azonban szinte minden szellemi lélek magát már teljesen tisztának véli, minden cselekedetét jónak tartja, és ezért ítél meg folyton másokat, ezért mond folyton véleményt is másokról (és még csak a testéről, a testi mivoltáról is), az igaz magával, a valódi lényegi mivoltával pedig egyáltalán nem foglalkozik, nem törődik, még csak nem is figyel magára, hogy maga is milyen sötét, mennyire szennyfoltokkal teli isteni lélek. Az ilyen szellemi lelkek így azonban nem mást tesznek, minthogy rávetítik másokra a maguk sötétségét, és ugyanakkor mindig a társaikat hibáztatják, azokat mondják és tartják rossznak, gonosznak, sátáninak, démoninak is, magukat meg békés embernek, jó embernek, jó léleknek, azaz soha senkinek és semminek ellenére nem tevőknek, senki és semmi ellen nem lázadónak, nem háborgóknak, mindenkit és mindent békével és nyugalommal elfogadónak úgy, ahogyan vannak. Ez azonban önámítás, és hazugság is, vagyis továbbra is Isten helyett a hamis egóval (a testi énnel), és a szintén mulandó testtel egységben élés, és nem pedig Istennel a Lélekkel tökéletes egységben élés, mint itt is lennie kellene.

Isten azonban mindig olyan mértékben jutalmaz meg bennünket, lelkeit Magából, vagyis olyan mértékben ad, azaz áld meg, illetve lát el minket mintegy újra is a tulajdonságaival és képességeivel, mint amilyen mértékben mi átadjuk Őneki magunkat. Isten viszont soha nem tesz úgy, mint mi, vagyis Ő egyetlen lelkére sem erőszakolja rá Magát, nem tukmálja rá, hogy őt Magával gazdagíthassa, hanem egyedül csak az emberi lélektől függ, hogy mennyire lesz gazdag Istenben, mennyire törekszik, és lesz olyan, mint Ő. Ebben ugyanis senki más nem tehet helyette, magának kell hozzá magán dolgoznia. (Hiába is keres fel érte is másokat, remélve, hogy azok majd talán még ezt is elvégzik helyette. Újra meg újra csalódni fog, mert az Istenhez igazodásunkat csak magunk végezhetjük.)

Csakis ugyanis, ha magunkat Istennek felajánlva, és oda is adva az Ő kegyelméből újra összekapcsolódunk Istennel a Lélekkel, és Isten a kapcsolatunkat szintén a kegyelméből már állandósítani is fogja, lesz meg az „újjászületésünk” is, amitől fogva leszünk örök boldogsággal, igaz (örök) tudással teljes, teljesen szabad (minden korábbi korlátozottsága nélkül élő) lelkei Istennek, és nem pedig akkor és azzal, amikor még csak a szánkkal mondogatjuk, hogy „újjászületettek” vagyunk, és Istenről, és az Ővele közvetlen kapcsolatunkról is, szintén csak szájjal teszünk „tanúbizonyságot” is. Ezzel az állandó összekapcsolódással valójában az történik meg, hogy magunk is újra a Lélek, vagyis Isten Ővele egy, minden anyagtól és anyagitól teljességgel mentes, minden anyagot és anyagit uraló Tudata leszünk tudatosan is. (Ezt Isten nekünk az emberfia Jézusnak Krisztussá tevésével, vagyis a Lelkével egyenlővé felmagasztalásával, avagy „megdicsőítésével” példázta le. Egy valóban újjászületett lélek úgy néz tehát ki, és úgy is tesz, mint Jézus a Krisztus, vagyis az Isteni Lélek.) Mintegy anyagból kiindultan kell tehát magunknak is a Lélekké válnunk, vagyis mintegy a magjából (tojásszerű mivoltából) kikelt, Őhozzá felnőve, pontosabban felnövesztve, teljesen szabadon szárnyaló hófehér (teljesen tiszta), szelídséget és békességet is szimbolizáló „Galambbá”, azaz Isten azonosságú Isteni Lélekké kell lennünk. Az azonban soha nem elég, ha elméleti meggyőződéssel tudjuk, hogy magunk is a Lélek vagyunk, hanem ezt gyakorlatban is meg kell tudni valósítani, ami viszont Isten a Legfőbb (Szellem, a „nemző Atya”) nélkül lehetetlen, mert Őnélküle nem létezik semmilyen szintű megvalósítás, és annak még csak lehetősége sem, mert még csak lehetővé is Isten a Legfőbb tesz mindent. (Hiába is mondogatjuk itt egymásnak, hogy te „AZ” vagy, mindaddig nem leszünk „AZ”-ok, míg ezt kegyelméből nem Maga Isten valósítja meg, akár egy erre is felhatalmazott, hozzá erejével is mérték nélkül ellátott képviselője által. Jézus a Krisztus a cselekedeteivel is bebizonyította, hogy az Atya és Ő, vagyis Atya és Isteni, avagy Szellemi Lélek egyek. Ezért aztán írva is úgy vagyon, hogy az Atya és Ege egyek. Istennek Ég mivolta, a Lélek avagy Élet mivolta a Világosságával is Isten. Isten legfelsőbb és leghatalmasabb "Íge", azaz Ege lett tehát testté.)

Belsőleg, vagyis szellemi lelkileg akkor vagyunk, illetve Isten kegyelméből akkor leszünk tehát valósággal és állandóan boldogok („üdvösek”) is, ha itt a külvilágban már semmi nem tud megzavarni bennünket, vagyis amikor már semmi külvilági dolog nem, és az egész külvilág sem tudhat hatni ránk, és ez azért is van így, mert itt kívül többé már nem keressük az állandó boldogságunkat (sem), mivel teljesen tisztában vagyunk vele, hogy  valójában kik és mik vagyunk, és már csak ezt a valódi önazonosságunkat éljük is meg, a még testben és testtel is élésünk ellenére is.

A legfontosabb pedig az előbbire eljutáshoz az, hogy a meggyőződéses (Isten-tapasztalaton alapuló) hitünk, és a szintén szilárd avagy erős bizalmunk is meglegyen a bennünk és velünk élő Istenben. Amennyire bízunk ugyanis az Igaz Istenben, annyira van az Ő szerető kegyelme mirajtunk, és az eredeti boldogságunknak (is) itt is megélése is az Isten-szeretetünk, és az Istenben bizalmunk arányában fog alakulni. Ugyanakkor pedig amilyen arányban növekszik az isteni szeretetünk, olyan mértékben lesz egyre több kegyelemben, végül pedig már teljes kegyelemben is részünk.

Drága testvérem és barátom, szívből kívánom neked, hogy mihamarabb részesülj teljes kegyelemben is, hogy, ne csak a száddal, hanem valósággal is meglegyen az „újjászületésed” is, ami a te állandó üdvös állapotodat is jelenti (amit itt teljesen megvilágosodásnak, és teljesen éberségnek is nevezhetünk). Isten kegyelemből legyél már itt a jelen földi életedben örökké boldog is, ne csak „mondvacsináltan” legyél ilyen boldog magad által, vagy valaki önjelölt „beavató mester” által, aki, mint magad is, soha nem tudhat téged a korlátaid alól valósággal és teljesen felszabadítani, hanem ezt mindig csak látszatra lehet képes megtenni.

Azzal ugyanis nem vagy még csak teljesen szabad sem, ha egy jelenleginél magasabb anyagi létállapotba kerülsz, és esetleg abban már megállapodni is tudsz, és mely durva anyaginál jóval magasabb testi képességeddel a durva anyagot a magasabb erőd szerint manipulálhatod, befolyásolhatod az állapotában. Az okkulton, a rejtett (titkolt) finom anyagi erőknek használata képességen túli ugyanis az isteni képesség, az isteni létállapot, és a teljes szabadság, a korlátlan isteni szabadság is, melyekbe kellene innét visszakerülnie az isteni léleknek, és nem pedig az előbbi nem tisztán szellemi, hanem még csak finom anyagi létállapotba, és finom anyagi testi képességre kellene jutnia.

A rejtett anyagin túli tisztán szellemi, azaz isteni létállapotba viszont mindig csak teljes kegyelemmel, és mindig csak Isten által juthat mindenki vissza, és nem pedig olyan emberi segítők révén, aki testi emberek magukat és egymást a jelenleginél magasabb tárgyi tudatszintekre „feltornászni” képesek lettek, és ezért már „spirituális embereknek”, azaz kész, meglett szellemi embereknek, Istenembereknek nevezték ki magukat. Ezek a földit meghaladó tudásukra és képességeikre büszke, és velük szintén a legnagyobb többségükkel vissza is élő (velük maguknak anyagi hasznot, előnyt termelő) emberek is azonban mind csak Isten kegyelméből juthattak erre is, csakhogy szintén a legtöbbjük úgy gondolja, hogy ezt a tisztán „spirituálisnak” csak tehát nevezett tudatszintet a maga erejéből, vagy másik testi emberek (esetleg őket evégett felkereső férfi vagy nő „angyal-mesterek”) „beavató” segítségével „érte” el. Így azonban ezeknek a képességeikkel visszaélő embereknek („beavatóknak” és „beavatottaknak”) Isten teljes kegyelmére még nagyon sokáig kell majd várniuk, még igen sok születésen, halálon, és szenvedésen kell átesniük.  Nagy valószínűséggel még annál is jóval többön, mint egy még csak a tárgyi tudatszintekről is tudatlan embernek, mivelhogy igen sok embertársukat megtévesztik, félrevezetik a tudományukkal, és ráadásul még ki is zsebelik őket.

 Pedig ezen előbbi tudományú lelkek közül hírnevessé is lett lelkek nem is csak arról  ismerhetők fel, hogy a saját nevükben jönnek és szólnak, és elég szépen bővelkednek anyagiakban,  hanem arról is, hogy tudásukat és képességeiket nem Isten kegyelméből valónak tartják (Istenről is alig, Isten kegyelméről meg már végképp nem beszélnek, és így a maguk érdemének tulajdonítják tudásukat és képességeiket), hogy büszkék rájuk, hivalkodnak velük, hirdetik, mutogatják magukat, és nem átallnak tudományukat lélektársaiknak pénzért árulni, és képességeik megszerezése módját pedig eltitkolni, vagyis csak az általuk választott „beavatottjaiknak” elárulni. (Őket is lehet tehát „Titoknak” is nevezni, mint az összes világi vallást is, amik is ezért még igen messzire vannak a teljes kegyelemtől, és így azt csoportjaik még nem, hanem esetleg csak igen kevés tagjuk kaphatja meg, akik valóban sokat dolgoznak maguk is magukon, hogy látva a törekvésüket Isten végül aztán már teljes kegyelemben is részesítse őket.)