mi az igaz természeted?

Amit itt (vagy bárhol másutt is) megfigyelsz, az nem te vagy, hanem az mind az Isten szellemi minőségével egyező minőségű belőled merült fel, és benned is fog eltűnni, vagyis beléd fog visszatérni is, amit a tested halálakor akár még észlelhetnél is.

Ez ugyanis a te valóságos állapotod, vagyis az Istenével egyező legszeretetteljesebb létállapot, az egyetlen igaz alapot avagy alanyt is jelentő legtisztább „szeretet és értelem”-ként létezés állapota tehát, vagy inkább még csak állapot sem, hanem már azt is meghaladó. Ebben a kifejezőbb szó híján legtisztább létállapotban maradván viszont már a testtudat avagy elme is teljesen lenyugszik, mellyel is korábban a testtel, és még sok minden más tárgyi dologgal egyetemben azonosítottad magadat (merthogy képességed Istentől erre is van), viszont te ennek ellenére továbbra is változatlanul ugyanazon előbb leírni próbált színtiszta szeretetként, és azzal egyben színtiszta értelmű, ugyanilyen „tiszta tudatosságként” (isteni tisztaságú tudatos öntudatként, azaz tudatos tudatú értelmi énként, egyszerűen kifejezve: szerető Isten-tudatként) létezel, ámde már mindenféle testtudat és test nélkül, vagyis anélkül, hogy bármi itt a tárgyi valóságban találhatóval illetve láthatóval azonosítanád magad. Minden embernek ebben a lét- és életállapotban kellene tehát már véglegesen is megmaradnia a jelen testben, a szilárd látszatú fizikai testben élvén is, és bármilyen hihetetlenül hangzik is, ezt tanította, és tanítja még ma is nekünk az Isten Fia Jézus, és Őáltala is pedig maga a szintén velünk levő Isten.

Természetesen azonban, ha az előbbieket már tökéletesen megértetted, és szintén közvetlen isteni segítséggel már megélni is tudod, aki valósággal vagy, akkor az itteni alapvetően szükséges megélhetésed érdekében továbbra is tevékenységeket kell folytatnod a valójában tehát szintén az Istennel egységben élő belőled felmerült világban, vagyis az előbb leírt céllal továbbra is gondolnod kell velük. Amikor azonban a velük való gondolkodást (a tárgyi gondolkodást) befejezted, vissza kell térned a még az „én vagyok” gondolatot is nélkülöző, teljesen formanélküli szemlélődésed állapotába, vagyis ahhoz, aki tehát mindig is, azaz állandóan vagy. A világban azonban bármit is csinálsz, akkor sem szabad sohasem elfelejtened, hogy isteni vagy, vagyis hogy Istennel egységben vagy, és akkor a világi tevékenységeidtől, és az egész tárgyi valóságtól is szennyezetlen maradsz, mivel így már csak Isten szerint cselekszel. Ilyenkor pedig a világi tevékenységeid ugyan továbbra is a szemed előtt, ámde már csak spontán módon folynak tovább, és azok eredményei, de a világ történései is, már egyáltalán nem érintenek, vagyis különösebben nem hatnak rád, nincsenek rád semmi befolyásolással. Viszont ide eljutván, már még csak gondolkodásra sincsen szükséged felőlük. Amikor pedig már lemondasz minden előre eltervezésről, minden meggondolásról, megfontolásról is, vagyis amikor a már teljesen is tárgyi gondolat nélküli állapotodban szilárdan meg tudsz állni, magad is meg-, és be is fogod látni, hogy attól fogva a számodra minden biztosítva lesz, amire neked szükséged van, és még szükséged lesz. Jézus ezt úgy fejezte ki, hogy Isten előbb megadja azt neked (még tehát anyagiakban is), amire szükséged van, mielőtt te arra még csak rágondolnál is.

Állandóan tudatában kell tehát lenned, hogy te a változatlan és megváltoztathatatlan szellemi „elem” vagy, vagyis, hogy te Isten jóvoltából magad is a mindig és mindenhol jelen levő időtlen és teretlen „tanú”, az örök fennmaradású mindent látó avagy mindent figyelő „szem” vagy. Továbbá ugyanígy tudatában kell lenned annak is, hogy a világ és a benne lejátszódó drámák, köztük tehát a te jelen (azaz mulandó) elméd és tested drámája is, mindig csak a mulandó időben és térben zajlóak, vagyis azoknak befejeződése ellenére is, te változatlanul az vagy, aki vagy, éspedig mindig készen egy benned akár új kezdetet vevő újabb dráma vagy éppen vígjáték szemlélésére is, ami persze így szintén időhöz és térhez kötött lesz, ámde mindig csak a te „teretlen térszerűségeden” (az Istenével tökéletese egységben élő tiszta tudatosságod teljes egészén) belül. A világok és drámák jönnek és mennek tehát benned, de te, mint szemlélő avagy „tanú”, valósággal soha nem születsz, és nem is halsz meg, mert te Istennel egységben lévén magad is a változatlan és megváltoztathatatlan szellemi „elem” (isteni tiszta tudatosság, tudatos „vagyok”, azaz egészével teljesen tiszta tudatos öntudat) vagy. Ha tehát a drámák szereplői, melyekkel azonosulhatsz is, ha akarsz, meghalnak, te továbbra is a dráma és szereplői örök-állandó fennmaradású látója illetve figyelője maradsz, vagyis magad is születetlen és halhatatlan minőség vagy változatlanul, mivel Isten a Maga képmásául teremtett.

Minden érzékelhető objektumban, de közöttük és körülöttük is, a legmagasabb rendű minőség csakis tehát a makulátlanul tiszta Tudatosság, vagyis a leghatalmasabb és mindenek fölötti ÉN. (A mindent és mindenkit látó, mindenkiről és mindenről mindent tudó „Egy Szemről”, avagy EgyMagáról a „Mag-eredetről”, még kifejezőbben pedig: Legfelsőbb Lényegről van tehát itt itt használatos szavakkal szó.) Ezzel az ÉN-nel, a minden Őbelőle származót a legteljesebb és legforróbb szeretettel figyelővel, és a felszínéről (felszíni „vizeiből”) mindent Magába rendbe vissza is vezetővel illetve térítővel (terelővel, irányítóval) kellene tehát minden emberi énnek (tiszta tudatosságnak, azaz tudatával is tiszta tudatos értelmi én teljességnek) is eggyé válnia, vagyis magának is ennek a teljességgel önzetlen, mindenkit és mindent mindig (örökké) csak szerető ÉN-nek kellene lennie, mint Annak Ővele egy, és Őtőle többé már elválaszthatatlan része avagy „tagja”. Ez ugyanis az ember valódi természete, ez az isteni természete.