Úgy kellene itt is élnünk, hogy a testben töltött életünk minden pillanatában közvetlen kapcsolatban legyünk az Igaz Istennel. Amire ugyanis a jelen életünkben a legnagyobb szükségünk van, az az Istennel való közvetlen kapcsolatunk helyreállítása.
Hozzá azonban mindenkinek be kellene hódolnia az Igaz Istennek, és nem pedig Őhelyette valaki Őtőle más Istenhez kellene elköteleznünk magunkat, amit teszünk a legtöbben, vagyis egy hamis Isten hatalmába adjuk magunkat, vagy pedig istentelenek maradunk, és így nagyhatalmú embereknek, esetleg csak magunknak hódolunk be, azaz a saját magunkkal leszünk magunknak fölöttes hatalmává.
Az Istennek „behódolás” az, amikor teljesen átadjuk, „odaadjuk” magunkat Őneki, vagyis, ha úgy élünk, azaz úgy cselekszünk, úgy „dolgozunk” Őneki, ahogyan Ő azt mondja, és példákkal mutatja is nekünk. Istennek hű hívei pedig azzal leszünk, ha mindig Őrá, és Ővele gondolunk is, és még a cselekvési szándékaink is az Övével egyezőek lesznek, mivel Isten minden tökéletes tulajdonságát is odaadja nekünk, hogy mi is úgy élhessünk, ahogyan Ő él, vagyis, hogy olyan tökéletes jelleműek lehessünk, mint amilyen Ő, a semmiben és semmivel nem felülmúlható Tökéletes. Amennyiben pedig mi, emberi lelkei ezt elfogadjuk, akkor semmi nehézség nem fog lenni még csak a jelen életünkben, az ideiglenes, azaz időleges jellegű földi életünkben sem, hanem az életünk itt is teljesen egyszerű, és nagyszerű, azaz teljesen boldog örök élet lesz, vagyis itt is az Istenével teljesen egyező boldog örök életünket fogjuk élni. (Élvén fogunk élni, ahogyan ezt itt Jézus kifejezte, illetve kijelentette nekünk, azaz teljesen szabadon, minden korlátozás nélkül éljük az örök életünket, az igaz életünket.)
Amennyiben tehát magunk is megigazulni szeretnénk, nekünk is oda kell adnunk Istennek mindenünket, a teljes egész magunkat, a tudatlanul eltöltött életünket is, hogy erre Isten is a teljes egészével átadja nekünk Magát, amivel leszünk magunk is Ő, és mintegy már újra is. A teljes lényünkkel el kell tehát magunkat elkötelezni Istenhez, vagyis magunkat teljesen, a teljes egészünkkel (azaz „testestől-lelkestől”, ahogyan ezt még mondani szoktuk) át kell adnunk Istennek.
Istentelen életet, és Istennek szentelt életet azonban egyszerre nem lehet élnünk, mert vagy megmaradunk istentelennek, vagy pedig már csak Istennek és Istenért élünk, vagyis csak Istennek szenteljük az életünket, mivel ez jelenti a valóságos lelki fejlődésünket, illetve előrehaladásunkat, növekedésünket, erősödésünket is. A két lovat egyszerre megülni inkább tehát a hátrányunkra lesz, mintsem a javunkra.
Aki pedig csak, vagy inkább csak az anyagi érzékeit, anyagi szeszélyeit szolgálja, vagyis azoknak törekszik eleget tenni, az az illúzió világának tesz eleget, vagyis a mulandó világ és valóság szerint él, annak mulandó életét éli a Magáéval Istenével egyező örök élete helyett.
Amikor viszont valami anyagival túlságosan (az egész teljességünkkel, a teljes eredeti mivoltunkkal) azonosulunk, mert már teljesen is belemerültünk, és el is merültünk benne, akkor abban az anyagiban, és vele pedig az egész anyagi világban is el vagyunk veszve.
Az pedig, hogy a lélek élete az anyagtól függ, azaz, hogy csak anyagi lélek van, az egy éppen olyan tudományos ostobaság, mint az, hogy a tisztán szellemi minőséget jelentő „tiszta” életerő anyagok, avagy elemek kombinációjaként származik. A tiszta, azaz tisztán szellemi minőségű lélek valójában tehát soha nem egy mechanikai része Istennek, ami rezegni képes, amire egy gép, vagy egy szintén gépies működésű szervezet képes, mint amilyen Istennek teljes egész mulandó teste, az anyagi univerzum, aminek tehát a legparányibb részecskéje is rezgő mozgást tud végezni, és rezeg is, mint ahogyan ezt a teljes egész látható univerzum is teszi, aminek is a legtöbben még mindig a fogságában élünk.
Valójában az anyagi cselekedetek tartanak bennünket az anyagi világ fogságában. Amik leginkább ide tudnak kötni bennünket az anyagi világhoz, azok az anyagi jótettek, a testi szenvedélyek, és valós szellemiről, az igaz szellemiről való tudatlanságunk.
Az anyagi gondolkodású emberek pedig szinte mindig anyagi cselekedetekkel élnek. Az ilyen emberek vonzódnak az itt létező politikához, gazdasághoz, a humánus, azaz emberbarát cselekedetekhez, az anyagi szokásokhoz és hagyományokhoz, és ezért is leginkább csak anyagi cselekedeteket végeznek, csak, vagy inkább csak a mulandó anyagi szellemmel és anyagi lélekkel foglalkoznak, a valóságos (azaz örök) szellemi és lelkit pedig figyelmen kívül hagyják, vagy a létezését el sem fogadják, vagyis megtagadják.
Ugyanakkor itt, az anyagi valóságban szinte mindenki élvező és irányító akar lenni, szenvedni pedig senki nem akar. Itt élvén is Istenre bízni magát és életét pedig csak igen kevés ember akarja, pedig ez lenne a helyes.
Aki viszont teljességgel fog tudni uralkodni magán, vagyis az isteni önazonossága, és az egója, a testi énje fölötti teljes uralmát is visszanyeri, az minden anyag és anyagi fölött is fog tudni uralkodni.
Jó lenne, ha minden emberi lélek tisztába jönne azzal is, hogy valójában maga volt az, aki a jelen sorsát meghatározta a korábbi cselekedeteivel. A jelen életében ugyanis pontosan annyi boldogtalanságban, és pontosan annyi boldogságban lesz része, amennyit az eddigi anyagi testekben eltöltött életével, vagyis az eddigi cselekedeteivel eredményezett magának.
Be kellene látnunk azt is, hogy az örök fennállású szellemi lélek az anyagi energiáktól soha nem fog tudni teljesen elégedett, teljesen boldog lenni. Itt azonban a legtöbb „spirituális” tanítója azt tanítja neki, hogy ő is energia, és, hogy ezért ilyen-olyan energiáknak (például az itteni változékony szeretetenergiának, és pénzenergiának) megszerzésével lehet boldog, vagyis, hogy az általuk javallt energiák teljesen ki fogják elégíteni, boldoggá fogják tenni őt. Ez is azonban csak egy humbug, egy óriási ostobaság, mert a valóságos lelket, az örök szellemi lelket igazán csak az örök isteni szeretet, vagyis az Isten Ővele egy szeretete boldogítja, éspedig örökös jelleggel, azaz nem csak ideig-óráig, mint azt az anyagi energiák teszik, vagy éppen csak a szeretetenergia is teszi. A semmi anyagit magában nem tartalmazó isteni szereteterő tehát az, ami igazán boldogítani (is) tud mindenkit. Ha isteni szereteterővel teljesen áthatottak a cselekedeteink is, akkor élünk jól, akkor élünk helyesen, igazán szeretően, igazán boldogan, és nem pedig azzal leszünk ilyenek, ha szeretetenergiát küldözgetünk egymásnak, ami a testi énünknek, és igen sok „spirituális tanítónknak” is jellegzetessége.
Lényegében mi emberi lelkek azok vagyunk, amiket cselekszünk. A cselekedeteink ugyanis mindenki felé azt tükrözik, hogy valójában ki és mi vagyunk. A legtöbben még mindig parazita, azaz másokon élősködő lelkek vagyunk. Másokat akkor és azzal használunk ki, ha mások munkájából élünk jól, vagyis mások munkájával hozunk létre, és biztosítunk is magunknak kényelmes, nyugodt, örömteli életet, amit így mindig csak élveznünk kell, mivel magunk testileg nem fáradunk érte semmit sem, és más gondunk sem adódik belőle. Amennyiben így élünk rosszindulatúak, és rosszakaratúak is vagyunk.
A nem jó indulatú, és nem jóakaratú emberek így azok, akik manipulálják a társaikat, a maguk javára és előnyére irányítják, használják őket, akik elferdítik, eltorzítják az igazságot, azaz hazudnak, csalnak, és lopnak is, szintén a maguk érdeke érvényesítése miatt, és még bűntudatot is ébresztenek a másik emberben. Azok is ilyen embertelen emberek, akik érzelmeket használnak hozzá, hogy megszerezzék azt, amit maguknak akarnak, és ezeket, és az előbbieket is olyan finoman teszik, hogy az áldozataik észre sem veszik, hogy meg vannak vezetve, ki vannak használva. Ők tehát „jóindulatúnak” mindig csak tettetik, csak mutatják magukat, és a „jóindulatukkal” még büszkélkednek is, példákat is hoznak rá, hogy milyen „jótetteik” vannak, azonban jóval inkább bántóak gondolatban, beszédben, és tettben is, mintsem tényleg jóindulatúak. Ezeknek az embereknek az együttérzésük is tettetett, mivel az is az önző életükből fakadóan van. (Az önző csak az önzésében tud igazán együtt érezni a másik önzővel.) Az ilyen emberek a hibáikat sem ismerik el, felelősséget sem vállalnak a tetteikért, azt is áthárítják a másik emberekre, és teljesen kontrollálni is akarnak mindenkit és mindent, főleg a szűkebb a környezetükben, ami teljes kontrollálást igyekeznek egyre szélesebb körben kiterjeszteni. Ezek az emberek valójában mindig csordultig vannak a másokról begyűjtött tárgyi tudással, és ezért, hogy tele vannak információkkal, a pletykálkodást is igen nagyon kedvelik, és így is, azaz igen nagy buzgalommal művelik is, a legtöbb idejükben vele foglalkoznak. A pletykálkodással, és különösen a rosszindulatú pletykálkodással is azonban nem az isteni jót tesszük, hanem vele is inkább csak kellemetlenségeket okozunk másoknak, valamennyit ártunk vele is, és mivel az is mind vissza fog hatni ránk, magunk sem járunk másképpen, vagyis szintén szenvedni fogunk végette esetleg most a jelen, vagy majd egy következő megtestesülésünk során.
Isten jóváhagyása nélkül azonban senki nem okozhat testi szenvedést a másikának. Minden esetben megvan ugyanis az oka, hogy a szenvedésokozást Isten megengedi, mert az valami közvetett okból (korábbi szenvedésokozásnak visszahatásaként) történhet meg, és azért is adódik az, mert különben még annál is nagyobb szenvedésben lenne része a korábban másnak szenvedést okozó élő léleknek, ami szenvedést ő esetleg már elviselni sem tudna, és így az őt a fejlődésében nem előre vinné, hanem inkább visszavetné. Ezért pedig csak újabb hibázás lenne a részünkről hibáztatni, és sérelmünkért azt felelőssé tenni, aki nekünk szenvedést okozott, mert az adott szenvedés nem más, mint a korábban más, vagy mások ellen elkövetett tettünknek ránk visszahatása, amit magunknak is el kell szenvednünk. Bármi is történik tehát itt velünk, bármi is ér itt bennünket, bármi is adódik nekünk, annak egyedül magunk vagyunk az okozói, és mi vagyunk értük felelősek is, vagyis soha nem a korábbi rossz tetteink ránk visszahatásának „postása” a felelős, akinek természetesen ugyanígy meg fog lenni a rossztetteinek rá visszahatása, és az igazán jó tetteinek rá soha rosszul nem visszahatásai is.
Itt élvén a legtöbbet nem másokkal, mások dolgaival, és más dolgokkal, hanem így mindig csak a valóságos magunkkal kell foglalkoznunk, ha valóban el kívánunk jutni a mindeneknek, a minden életnek is Forrásához, ami egyetlen Forrással, vagyis az Első és Utolsó Létezővel élünk egységben, Akin kívül nincsen más Lét-ez-Ő, Aki a jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban „ISTEN” névvel fogható fel, azaz érthető meg, de soha nem a hamis énünk földi értelmével, amivel csak anyagi létezőket érthetünk meg, hanem csakis isteni értelemmel.
Az itt a kettősség világában létező hamis ego, a testi lényeg, amivel élünk a legtöbben Isten helyett egységben, mindig mutatni akarja, hogy ő valaki, ő mindent helyesen tud, és már csak ezért is több a többi énnél, és minden egyéb másban is túlszárnyalja, vagyis meghaladja őket. Ez a testi én azt is meg akarja a másikának mondani, hogy annak hogyan kell élnie, hogy az mit tesz rosszul, és meg akarja azt is határozni, hogy mit és hogyan tegyen a másika, hogy ő vele elégedett lehessen.
Minden ellenségeskedés is a „kettősségből” származik. Amennyiben megtartjuk a nem igaz egót a magunk fölé helyezett helyzetében, addig folyton háborúzni is fogunk egymással, és az ártatlan szeretetet még csak ismerni sem fogjuk, nemhogy már csak vele fogunk egységben élni, ami lenne a helyes.
Az előbb leírt testi énünket pedig azért is meg kell haladnunk, mivel e hamis énünkön túli tudatállapotoknak megtapasztalása a célunk, amik a testi én érzékeivel nem tapasztalhatók meg.
Annak a nem valóságos képnek, vagyis annak az elképzelt képnek, amit itt magunkról alkottunk, amit lényegében úgy programoztak belénk a többi emberek, egyszer teljesen össze kell omlania ahhoz, hogy ráleljünk a valóságos magunkra, és e magunkban pedig Istenre a Teremtőnkre, Akivel eredetünktől fogva tökéletes egységben élünk, és így vagyunk magunk is Ő.
Ahhoz tehát, hogy újra az eredeti természetünkkel éljünk, meg kell tudnunk haladnunk a testi énünket és testi természetünket. Ezt a hamis önazonosságunkat mindenképpen meg kell tudnunk haladnunk, mert, ha ezt nem tesszük meg, akkor kipusztíthatjuk magunkat a Földről.
Az embernek az eredeti szellemi tudatállapota tehát az igazán fontos, és nem pedig a külsőségei. Az anyagi létállapotban élő ember számára viszont csak a külsőségek az igazán fontosak, az azoktól másnak nem tulajdonít semmi jelentőséget, és kételkedik is azoktól másnak igaz létezésében, vagy meg is tagadja, hogy az anyagon és anyagi energiákon kívül más is létezik. (Jelenleg az emberiség legszélesebb rétege energiának hiszi magát, és nem pedig közvetlenül az önmagában teljességgel anyagtalan Istenből, az Abszolútból való lénynek, Akivel így egylényegűségben van, és szintén uralni képes minden anyagot és anyagit, amiket itt energiának is nevezünk.)
Előbb-utóbb azonban vissza kell térnünk az Istenével teljesen egyező teljes és korlátlan szabadságunk, és a szintén örök, semmi be nem árnyékolhatja, azaz felhőtlen boldogságunk állapotába a jelenlegi korlátolt, és szenvedésekkel teli állapotunkból. Ameddig azonban az egónkat, a testi énünket összetévesztjük az isteni tudatosságunkkal, az eredeti ragyogóan tiszta, és tisztán szellemi minőségű tudatosságunkkal, addig itt szenvedni is fogunk sok mindentől, mivel így nem az eredeti természetünkkel élnünk, hanem helyette a testünk mulandó, ellentétpárokból álló természetével. Így tehát nem az alapvető természetünket éljük itt a mulandó valóságban is meg, ami természetünk tiszta és ragyogó fényesség, tiszta kedvesség, szeretet, öröm, és boldogság teliség.
Mindig csak örülni, soha nem szomorkodni lenne tehát itt is az igazi lelki élet. Amennyiben viszont nem állandóan derűvel élünk, hanem rosszkedvűek is vagyunk, és tervezzük, hogy a kedvetlenségünket mivel (mi tárgyikkal) fogjuk majd megszüntetni, akkor még mindig az anyagi életünket éljük, az öröm és boldogság teli örök szellemi (azaz isteni) életünk helyett. Itt a Földön nem véletlenül mindenki csak a legkellemesebb élményeket akarja magának, ebben azonban állandó jelleggel mindaddig nem lehet része, míg itt is nem már csak a Magáéval Istenével egyező örök lelki életét fogja élni, azaz míg újra nem már csak az Isten vezérelte lelki cselekedetei lesznek a korábbi anyagi, azaz teste szerinti cselekedetei helyett.
Minden itt adódó léthelyzetben is tehát teljesen nyugodtnak, békésnek, és boldognak kellene lennünk már csak azért is, mert csak akkor fogjuk tudni jól, azaz tökéletesen megoldani minden itt adódó problémánkat is, és akkor fogunk „jól”, vagyis a „Jó”-nak is nevezhető, és egyedül jónak is mondható Isten szerint élni itt is, vagyis akkor élünk az isteni természetünkkel.
