Az Örök Isten a Legfelsőbb Léleknek, avagy Legfelsőbb Tudatnak, Legfőbb Tökéletesnek is nevezhető Abszolút Lény, semmi itt „relatívnak” mondott anyagnak és anyaginak, azaz semmi anyagi körülménynek nincsen, és még csak nem is lehet alávetve.
A Maga Magából az eredeti, végtelen és határtalan szubsztanciája egy bizonyos részének összesűrítésével létrehozta, Magánál alacsonyabb rendű mulandó minősége tehát soha nem uralkodhat rajta azért sem, mert Ő mindenek felett fennálló, semmiben és semmivel nem felülmúlható, halhatatlan Szellemi Lény, azaz teljességgel anyagtalan Tudatos(an is örökké létező) Szellem, Aki és Ami Örök és Tökéletes Létezőt és Élőt, Aki és Ami Örök Teremtő Szeretet is, mi, közvetlenül Magából való, Őtőle „ember” nevet kapott értelmes teremtményei, tudatos szellemi lelkei a jelen anyagi létállapotunkban, és anyagi nézőpontunkból „ISTEN” névvel ismerhetünk meg, és foghatunk fel, vagyis érthetünk is meg.
Istennek minden emberi teremtménye is alapvetően „jó”, azaz tökéletes, mivel az „ember” nevű teremtményét is Isten az Ővele azonegy Szellemi Lélek, avagy Szellemi Tudat („Vagyok”) mivolta által „szülte meg” (teremtette meg) az EGY Magából. (Az ember azért „EGY-szülött”, mivel a Szellem és Lélek egy, azaz egy és ugyanazon tökéletesen tiszta szellemi minőség, és így megbonthatatlan egységben létezők, egymástól elkülönülten nem létezhetnek, mert úgy nem lenne csak egy Isten, az „EGY”-nek is nevezhető Isten.) Mivel tehát az EGY Isten őt közvetlenül Magából teremtette, az emberi lélek, avagy tudat („vagyok”) eredetileg éppen olyan tökéletes, mint amilyen Isten, a tehát Legfőbb Tökéletesnek (is) nevezhető mindenek feletti, azaz Legfelsőbb, és Leghatalmasabb Lény. Eredendően így minden emberi lélek is „jó”, vagyis eredetileg még csak egy ember sem örökölt Istentől semmi rosszaságot, gonoszságot, semmi „bűnösséget”, mint ahogyan azt a magukat „kereszténynek” nevező vallások igyekeznek a híveikbe beleszuggerálni, azaz bele erőszakolni, hogy az Isten helyetti irányítói, vagyis fölöttes hatalmai lehessenek a hozzájuk csatlakozó (kapcsolódó) embereknek, részükről elfeledve azt az isteni szabályt is, hogy ember ember fölött soha nem hatalmaskodhat, mivel az emberi lelkek eredetüktől fogva teljesen egyezőek, semmi különbség nem létezik közöttük, hanem csak a jelenleg is magukra öltött mulandó testeik, és azok képességei különbözőek egymástól. Minden embernek nevezett szellemi tudat pedig Isten hasonlatosságára egyszerre észlelő (megismerő) és mozgó képességű, és ez így van a mulandó testtudat esetében is.
A kettősség világa (a dipólusos, azaz ellentétpárokból álló mulandó valósága) pedig azért van, azért hozta létre Isten, hogy megtapasztalhassuk az Istentől elkülönülten való létezést és élést, és, hogy kellően értékelni tudjuk az Istennel egységben és együtt (egy közvetlen közösségben) is élésünket, mivel ez esetben (azaz Istennel egységben élvén) akármikor meg tudunk szabadulni minden kettősségtől, mert Magát Istent a „kettősség világa” soha nem tarthatja a fogságában. A részünkről pedig ehhez, azaz, hogy ne éljünk fogságban, a tennivalónk annyi, minthogy Istennek vallását mindig és mindenhol beteljesítsük, ami végül is azt jelenti, hogy a cselekedeteink is már csak Őszerinte legyenek, ha nem az örök hazánkban, hanem attól más valóságokban járunk (élünk) is.
Isten vallása pedig a lényegében nem más, mint az Ő törvényeinek (életszabályainak) hű és hív követése, illetve maradéktalan betartása, vagyis az igaz vallás (ami lényegében tehát igaz cselekedet) csak ennyiből áll, és nem pedig különféle külső vallási gyakorlatokból, úgynevezett vallási rítusokból (szertartásokból), és vallási hagyományokból (szintén testi cselekedetekből), amit az emberek csináltak belőle. Az isteni vallásnak ugyanakkor ugyanaz a „tradíciója” is, vagyis az is más az emberek alkotta vallások tradícióitól, amik is mind testi gyakorlatok, azaz szokásosan végzett testi cselekvések. Isten vallásának ugyanis az a „hagyománya”, hogy azt nem időleges rendszerességgel, hanem mindig, azaz állandó jelleggel kell végezni, azaz Isten életszabályait nem csak időnként, az ember által meghatározott időpontokban, hanem mindig, örökké, megszakítás nélkül be kell tartani, vagyis örök folyamatossággal Isten szerint kell cselekednünk. (Isten vallása nekünk úgy vallásunk, hogy minden igaz cselekedetünkkel Isten igaz létezését valljuk meg. A szánkkal alkalmakként végzett bizonyságtétel Isten igaz létezéséről semmi az Őt minden cselekedetünkkel megvallásához képest.)
Az igaz vallásnak, vagyis a közvetlenül Istentől, és nem pedig emberektől való vallásnak pedig az is célja, hogy a jelen létállapotunkból, az anyagi létállapotunkból is megismerjük, megértsük, és szeressük is Istent, a Legfőbb Létezőt és Élőt (Aki a legfontosabb aspektusában Örök Szeretet), éspedig Istentől való örökkévaló szeretettel, és ugyanezzel a szeretettel szeressük egymást is. Amelyik földi, vagyis világi vallás, amiket emberek alkottak, az előbbieken kívül mással is foglalkozik, ami mással kapcsolatban saját törvényeket is alkot, az az Isten szemszögéből teljesen haszontalan vallás, ami hamis vallás ráadásul vakhittel él, és erre a hibás hitre, meggyőződés nélküli hitre tanítja a tagjait is.
Vakhitünk abban van, akinek és aminek a valóságos magunkkal még nem tapasztaltuk a valóságos létezését, az igaz létezését. Az igaz hit pedig az, amikor teljes meggyőződésünk, azaz teljes és igaz tapasztalati tudásunk, avagy ismeretünk van valakinek vagy valaminek a valóságos (azaz igaz) létezéséről.
A vakhit esetében tehát még legfeljebb is csak elképzelésünk van valakinek vagy valaminek létezéséről, míg az igaz hit esetében bizonyosan ismerjük, és érezzük is a tényleges, azaz igaz létezését valakinek vagy valaminek. Nekünk ugyanakkor pedig mindkét világnak, a szellemi és anyagi világnak lényegével is tisztában kell lennünk, azaz tisztában kell lennünk vele, hogy mindkét világnak, az örök és mulandó világnak ugyanaz a Lényege, mert csak akkor fogjuk azt is világosan megérteni, hogy igaz hittel kell élnünk itt, Isten mulandó valóságában is, ami valósága valójában harmonikus egységben létezik az örök valóságával, azaz nem egy attól teljesen különállóan létező valóság annak ellenére sem, hogy ez a jelen valóság , amiben most, vagy most is ideiglenesen élünk, egy attól teljesen más látszatú valóság.
A valós szellemileg művelt, vagyis nem anyagi szellemileg, hanem igaz szellemileg képzett, nagy tiszta, avagy igaz tudású, azaz a teljes isteni tudású ember viszont már ismeri, és meg is éli magában Istent, és magát is ismeri, és tapasztalja is Istenben, és ezért mindenkivel, vagyis minden embertársával egyenlően bánik, mindenkihez ugyanazzal az isteni szeretettel viszonyul, ami szereteterő a legfontosabb összetevője az igaz magának is, a szintén isteni tisztaságú életerővel egyetemben. Az ilyen ember azzal is tisztában van, hogy a felébredés soha nem személyes, és a teljes felébredés sem az, vagyis az nem az itteni személyével történik, hanem az is inkább mondható teljesen emlékezésnek arra, és meg is élésének annak, hogy valósággal kik és mik vagyunk, azaz, hogy magunk is az Isten vagyunk úgy, hogy nem mi vagyunk az egyetlen Legfőbb Isten. Valójában tehát az Istennel egyazon Isteni Tudatosság ébred így az Igaz Önmagára, vagyis a Valóságos Önazonosságára. Soha nem tehát egy „én vagyok” személy, a mulandó testi én (az itt „egónak” nevezett) az, aki valósággal és teljesen felébred, ugyanis ez a hamis ego mindig csak „spirisen”, azaz „spirituáliskodva” (szellemieskedve) „ébred” fel, hogy továbbra is irányíthasson bennünket, az uralma (anyagi hatalma) alatt tarthasson bennünket, tudatos szellemi lelkeket. Ez a fajta felébredés azonban a hamis tanítóknak „köszönhetően” mostanra már olyannyira elterjedt, hogy szinte már tele van a Föld „felébredt” és „megvilágosodott” super és hyper egókkal, vagyis a testi énjükkel még mindig azonosuló szellemi lelkekkel, akik még csak hazudják, hogy ők már nem azonosulnak a testükkel. (A testük szerint, vagy szerinte is cselekvésük viszont mind elárulják őket, így viszont ezek a nem igaz tanítók, és az őket követők is, inkább csak félrevezetik a társaikat is.)
A valóságos és teljes felébredés esetében tehát nem az előbbiről, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy egyik nézetrendszerből, és gondolkodás rendszerből egy teljesen másikba, vagy egyik világból, a jelen világból, egy teljesen más világba (a „másvilágba”) átlépés, átmenetel történik a szellemi lélekkel meg, amiben van benne (éspedig minden dualitás nélkül, azaz vele teljes és tökéletes harmóniában létezve) ez a nem örök világ, a „kettősség világa”, amiből „átmegyünk”, helyesebben visszamegyünk a „másikba”, az eredetibe, az örökbe. Ilyenkor pedig már nem csak tudni, hanem megélni is fogjuk, hogy a nem örök világ nem más, mint egyszerűen csak az örök valóságnak ideiglenesen, azaz időlegesen létező megnyilvánulása, vagyis annak a megnyilvánult változata.
Végül is tehát az igazi és teljes felébredés annyi, hogy a valóságos önmagunkra és az isteni természetünkre ébredünk rá, és attól fogva már csak az isteni természetünkkel élünk, a test természetével élést teljesen feladva, teljesen elhagyva. Ez felel meg az Isten szemében halott lelki állapotunkból (a tévesen az anyaggal, a halandó testel azonosulásunkból) való „feltámadásunknak”, vagyis a „halott” lélekből újra „élő lélekké”, azaz élő szellemi (isteni) tudatokká levésünknek. (Az előbbiről viszont testben élve nem lesz elég csak elméleti meggyőződést szereznünk, hanem gyakorlatban, azaz szellemi gyakorlatilag is meg kell élnünk, hogy valósággal kik és mik vagyunk, vagyis igaz tapasztalati tudásunknak kell lennie erről, és természetesen a bennünk élő Istenről is.)
Akivé és amivé pedig a mostani földi életünkben váltunk azzal, hogy elfelejtettük az igaz eredetünket, és igaz magunkat, azt azoknak az értelmes tudatoknak a befolyásolására alakítottuk ki, akikkel a jelen életünk során kapcsolatba kerültünk, mint szintén anyagi, azaz testi emberekkel, éspedig abból, amiket azok a fejünkbe, illetve agyunkba beletettek, amiket azoktól elsajátítottunk, és elsajátítunk, és attól fogva magunkként vallunk meg, azaz jelentünk ki szavakkal is, és a cselekedetinkkel is a másik embereknek, akik is éppen így megvezetettek a valóságos magukat illetően, míg ki nem gyógyulnak belőle Isten segítségével, mivel ez Őnélküle senkinek sem fog menni.
A Valóságos Istentől, és az isteni természetünktől valójában tehát az választ el bennünket, hogy tudatlanok vagyunk az előbbieket illetően is, mivel még mindig nincsen igaz tapasztalati tudásunk a Legfontosabbról, a Legfőbbről, az egyetlen Igaz Lényegről, vagyis nincsen észlelt és megértett tapasztalati tudásunk a valóságos magunkban meglelhető Valóságos Istenről, mert még változatlanul csak a véges testi érzékeinkkel és testi elménkkel akarunk tapasztalni mindent, és így Istent, a valóságos magunkat, és még az Istennel egységben élésünket is. Ez azonban képtelenség, mivel a véges érzékekkel nem tudhatjuk érzékelni az Önmagában mindenében végtelen és határtalan, „Abszolútnak” is nevezhető Istent. Ostoba módon még tehát mindig ragaszkodunk a testi tapasztaláshoz, és ezért nem ismerhetjük fel, hogy a valóságos magunkkal magunk is az Isten, magunk is Ő vagyunk, és, hogy a természetünk is teljesen egyező Istenével. Az aranyrögöcskét valósággal tehát semmi nem választhatja el az aranytól, ezt mindig csak képzelheti az aranyrögöcske, vagyis mi, megtestesült „lelkecskéi” Istennek Őtőle elválaszthatatlan részei vagyunk, Őhozzá tartozunk, mint ahogyan a jelen testünkhöz is hozzátartoznak a tagjai (kezei, lábai, stb.), csak itt ezeket a tagokat erőszakkal el lehet választani a testtől.
A lényeg az, hogy fel- és megismernünk, és megélnünk is kellene a valóságos magunkban Istent, és a nem is csak Magával Istennel, hanem az Istennel egy Isteni Egységgel, az egész Teljességgel is való egységünket is. Ennek egyik észlelhető jele, hogy itt anyagi tetteket többé már nem végzünk, azok már nem érdekelnek bennünket, hanem csak az Isten a Szellem irányítású szellemi lelki tettek. Így pedig már minden tettünk anyagi érdek nélküli is lesz. Ameddig tehát érdekből, vagy érdekből is cselekszünk, addig anyagiak, és nem pedig valóságos lelkiek a tetteink is. (A hamis tanítóink az anyagi tetteikkel, az érdekből cselekvéseikkel maguk le is leplezik magukat.)
Valójában azt kellene itt megvalósítanunk, hogy Istennek Ővele tökéletes egységben élő, tiszta, és tisztán szellemi minőségű tudatai vagyunk, és így magunkkal itt Magának Istennek megvalósítására is vagyunk. Istennek tehát a mulandó valóságában magunkkal megnyilvánítói vagyunk, bennünk, szellemi minőségű lelkeiben, Magát Istent lehet meglátni éppen úgy, mint ahogyan Jézusban is látható volt Isten, és látható ma is a megtestesült szent tanítóiban. Ők ugyanis csak azokat cselekszik itt élvén is, amiket az Isten-azonos Lélektől látnak, hogy Ő teszi, más cselekedeteik, anyagi cselekedeteik az ilyen teljesen tiszta, tökéletes lelkeknek nincsenek anyagi testben és testtel élvén sem. Ők ugyanis maguk, és a testük is, Isten cselekvő eszközeként szolgálnak, vagyis általuk Maga Isten (az Abszolút Személyiség) cselekszik itt a mulandó valóságában.
Azok a megtestesült lelkek pedig, akik már csak ártatlanul cselekednek, vagyis már csak az ártatlan isteni szeretettel áthatottak a cselekedeteik, valójában már szabadok a kettősségtől (a kétlényegűségtől), és a kettősség világától is, noha még benne is élnek. Az ilyen emberi lelkek a testük halálával, vagy a testüknek Isten általi átszellemítésével már kész, azaz „meglett” Isteni Tudatok maguk is, vagyis maguk is az Isten-azonos Isteni Tudat (Isten Szent Lélek mivolta) lettek Istennek köszönhetően.
Az előbbihez azonban először is anyagi érzékek használata nélkül meg kell tudnunk tapasztalnunk, hogy mit jelent az Isten-azonos Szellemi Lélekből való szellemi léleknek lenni. Aki viszont ezt velük is azonosultan testi érzékekkel akarja tapasztalni, az így mindig csak az anyagi lelkét, a testi érzelmi énjét fogja, éspedig hamis tapasztalással tapasztalni, és nem pedig a valóságos lélek mivoltát igaz tapasztalással, isteni tapasztalással. Istent, és az isteni lelket ugyanis testi érzékekkel, és a hozzájuk igazított legmodernebb műszerekkel, vagyis úgynevezett „csúcstechnológiát” is használva hozzá soha nem lehet tapasztalnunk.
Ha viszont Istenre már valamennyire emlékezvén sorra felhagyunk a nem Isten szerinti cselekedeteinkkel, vagyis azokkal a tetteinkkel, amiket a testünk és testi énünk szerint végeztünk, Isten, amikor hibásan (tévesen, elvétetten) már nem cselekszünk, amikor elfogynak a testi cselekedeteink, azaz újra már csak Lélek szerinti lelki cselekedeteink lesznek itt is, akkor állandósítani fogja az Ővele közvetlen kapcsolatunkat, és meg fog bennünket szabadítani a korábbi nem helyes cselekedeteinknek ránk visszahatásaitól, és vissza fog bennünket emelni (helyezni) az eredetvalóságunkba, a teljességgel anyagtalan lelki világába, ahol él Ő az Abszolút Személyiségével, ami világa elválaszthatatlan a szintén makulátlanul tiszta szellemi valóságától, ami valóságát tekinthetünk Isten elsődleges valóságának.
Úgy kell tehát nekünk itt is tevékenykednünk, ahogyan azt nekünk Isten mondja és mutatja, és mindig Őrá és Ővele kell gondolnunk, Őrá kell figyelnünk is, ezekben is hűeknek kell lennünk Őhozzá, és tisztelnünk, szeretnünk is kell Őt, és valamennyi lélektársunkat is, akikben Isten éppen úgy megtalálható, ahogyan bennünk is mindig jelen van. Ezeket azért kell megtennünk, mert Isten csak erre fogja Magát nekünk mintegy már újra is teljesen odaadni, és csak ezzel lehetünk megint magunk is Ő azzal a tudattal, hogy nem mi magunk vagyunk egyetlen, azaz párja nincsen Legfőbb Isten, hanem csak egyedül Ő.
A valódi „dolgunk” is pedig Istenben nem más, mint az örök élet Istennel teljes boldogságban és szabadságban akkor is, amikor mulandó durva anyagi testet, vagy akár csak finom anyagi, vagyis fényenergiából (fotonokból) álló testet is öltöttünk a valóságos magunkkal azonos lelki „testünkre”, mintegy „felsőruhaként”, és benne az eredetvalóságunktól más valóságban is élhetünk időleges jelleggel, azaz egészen addig, míg a nem örök testünk életideje le nem jár.
Mi, eredetileg tökéletesen tiszta szellemi lelkek a testi érzékeinknek kielégítésére irányuló cselekedeteink során szennyeződünk be az anyagi testünk anyagi tulajdonságaival, melyeket az isteni tulajdonságaink helyett veszünk be magunkba, és attól fogva velük, vagy velük is élnünk. Az ettől kezdve nem az eredeti tisztaságunkkal élésünk pedig azzal fejeződik ki, azzal nyilvánul meg, hogy korlátlan érzék-kielégítésre törekszünk, mivel azonosulunk a test erre irányuló törekvésével is. Ha azonban ebből az anyagi szennyeződésből újra teljesen kitisztulunk, azaz visszanyerjük az eredeti teljes és tökéletes tisztaságunkat (és vele egyben az erőteljességünket is), akkor azzal visszakerülhetünk az eredeti létállapotunkba, vagyis a Magáéval Istenével teljesen egyező, teljességgel anyagtalan központi léthelyzetünkbe a teljes egész mindenség fölé, és azzal egyszerre az Isten mindenütt jelenlétébe is.
A jelen világban élve azért nem vesszük észre, hogy velünk igazán mi a probléma, miért nem vagyunk a valóságos magunk, mert nem rá figyelve nem a valódi lényegi mivoltunk magunktól való hibásságával, az eredetileg igaz magunk rosszaságával, illetve romlottságával szembesülünk, nem ezzel foglaljuk el folyamatosan magunkat úgy, hogy próbálunk a valóságos magunkon a magunk részéről is javítani, hanem helyette állandóan mások, és a világ rosszaságaival, romlottságával foglaljuk el magunkat, és azokat akarjuk megváltoztatni is. Ezért pedig még csak időnk sem jut a valóságos magunknak megjobbítására, pedig egyedül csak arra lenne szükségünk, és nem pedig másoknak megváltoztatására, vagy éppen csak a világnak megjobbítására, ami is meglenne a megromlasztott magunk megjobbításával.
Egészen addig azonban minden szellemi lélek inkább csak gyengülni fog, míg anyagi gondolatokkal, és közülük is főleg a rosszakkal foglalja el magát. Ha viszont ilyen rossz anyagi gondolatai, és egyéb más anyagi gondolatai is, egyre kevesebb számmal lesznek, azaz elhagyja a testi gondolkodást, akkor a szellemi lélek erősödni fog, és jó irányba fog tartani ahhoz, hogy végül már a teljes eredeti erejét is visszanyerje, vagyis,hogy így újra anyag fölötti hatalmává legyen Istennek. Míg azonban ez az anyag fölötti uralma teljességgel meg nem valósul, már addig is jóval hatékonyabban fog tudni itt a szellemi lélek (aki valósággal vagyunk) cselekedni, mivel felesleges gondolatai, felesleges érzelmei, már semmivel kapcsolatban nem lesznek. Testi gondolatokkal már csak akkor fog gondolkodni, ha az feltétlenül szükséges lesz, merthogy még él a teste is.
Az emberi többség azonban még mindig a „kettősség” világa ( a duális világ, az ellentétpárokból álló mulandó világ) általi meghatározottságban és befolyásoltságban él, és még csak rá sem gondol, hogy a jelen világot végleg el kellene hagynia, vagyis, hogy újra, és innentől kezdődően már örökös jelleggel az eredeti létállapotával kellene élnie, azaz bárhol és bármilyen mulandó testben és testtel is élése során is az eredeti létállapotát kellene megélnie, és nem pedig helyette az anyagi testei nem örök állapotát. A legtöbben sajnos, nem ezen dolgozunk, mivel az önző szűklátókörűség még mindig terjed a világban, amit az mutat, hogy már szinte mindenki magához méri, hogy mi a jó és mi a rossz, szinte mindenki a világ és dolgai iránt van figyelemmel, csak velük foglalkozik, csak róluk fecseg-locsog, és bizony, így lesz egyre istentelenebb a világ. Aki pedig ezt a hibás hozzáállást észre sem veszi, az a nem jó irányba tartó emberi többségnek tagjaként menetel maga is a széles úton a veszedelmébe, vagyis újra el fog veszni Isten anyagi, azaz nem örök valóságában. Az ilyen emberek inkább már csak tárgyi tudást, nem örök fennállású információkat, és egyéb más szintén anyagi dolgokat gyűjtenek maguknak, az örök és igaz tudás igazán már, ha esetleg gyűjtögetnek abból is, nem is érdekli őket, mert elfogadták az anyagi tudást igaz tudásnak, és ezt a cselekedeteik igazolják is, mivelhogy azok csak, vagy inkább csak anyagiak, azaz testiek.
A legtöbb szellemi lélek még tehát mindig a szellemi tudata alatti szinten él, a külső tudásnál tart, annak gyakorlati megélésénél, azaz a külső cselekvés, és külső vallásgyakorlatok szintjén él, magasabb, azaz felsőbb rendű tudásra, és annak gyakorlatban is megélésére szintén nem törekszik, igazán nem vágyik, mert nagyon is megfelel neki a külsőnek felmagasztalása állapotban élés, az isteni természete ellenére cselekvés, amivel viszont csak tovább rombolja magát, és így továbbra is szenvedni fog, egyre több szenvedésben lesz része. Ráadásul pedig csak még tovább fogja odázni a mulandó valóságból és valóságtól való végleges megszabadulását. Ilyen lélekként a meghalástól is igazán azért félünk, mert elveszítjük vele a további érzék kielégítési lehetőségünket. A haláltól félő szellemi lélek még tehát ragaszkodik az érzék-kielégítéshez, még testi, még testként akar élni, még a jelen világhoz tartozónak érzi magát. (…,és ez így igaz, ha esetleg a szájával mást mond ezek felől is.)
Szintén az emberi többség még képtelen magát kivonni a jelenségvilágból, nem tud felülemelkedni rajta, ami a felszabadult bölcseknek is az állapota. Az emberek a legtöbbjükkel ugyanis még csak hallani sem szívesen hallanak a szintén Istent jelentő Valóságos Igazságról, a Teljes Igazságról, mert még elég nekik a látszatigazságokról hallani. A jelennél magasabb és finomabb szintén feltételes (azaz korlátolt, nem örök, finom anyagi) állapotokat inkább kedvelik, inkább hallgatnak róluk. Jobb nekik az Istentől, és egymástól is való teljes elválasztottságban élés.
Az előbbi emberi lelkek azonban már nem érzik a valóságos magukat, nincsen igazi (azaz isteni) önérzetük, mert szinte már állandó jelleggel a hamis egójuknak érzik magukat. Hamis énként mondják azt is, hogy nekik van egójuk, és van lelkük is, ami lelküket ki kell szabadítaniuk az anyagnak fogságából, hogy visszakerülhessen a mennyországba. (A még fennálló téves azonosulásuk végett még mindig nem tudják elfogadni, hogy ők maguk a szellemi, avagy isteni lélek, akit most a hamis egójuk, a testi énjük irányít, míg fel nem ébrednek ebből.)
Amennyiben azonban még teljesen az egónk, a testi énünk irányítása alatt állunk, semmi érdemlegeset nem tudunk a részünkről tenni azért, hogy megmentsük magunkat, és esetleg még az embertársainkat is az egónk, a testi énünk, és így már az egész anyagi világnak is fölöttes hatalmából. (Ez esetben még túlságosan gyengék vagyunk ehhez is.) Ha viszont elkezdünk a „jó lelkiismeretünknek” is nevezhető, Isten Szellem mivoltával tökéletes egységben létező isteni szellemünk szerint cselekedni, és ebben megállapodni is törekszünk, akkor már megtettük a kellő lépést a magunk részéről is a megmenekülésünkhöz, vagyis az egónk és világa uralmából megszabadulásunkhoz. (Így ugyanis Istentől visszanyerni, azaz visszakapni fogjuk az eredeti erőteljességünket is, világ fölötti „urakká” fog tenni Isten bennünket is.)
Isten rajtunk keresztül is ki akarja kinyilvánítani Magát. Amikor azt mondjuk Istennek, hogy: legyen meg a te akaratod, erre kell gondolnunk, és Istent meg is kell tudnunk itt valósítani, azaz nyilvánítani a lelki cselekedeteink által, vagyis végül is az Isten akarata szerint cselekvő magunkkal.
Isten a jelen életünk során is, kérés nélkül is igen sok mindennel megáld bennünket, vagyis számtalan lehetőséget ad arra, hogy teljesen visszafordulhassunk Őfelé, és, hogy abban az állapotban meg is maradva már fel is emelhessen bennünket Magához. Isten a végtelen jóságából fakadóan ment meg innen bennünket, vagyis szabadít ki és meg a mulandó valóságának a fogságából.
Ha viszont itt mindig azt tesszük, amit mi a jelen testünkkel azonosultan akarunk tenni, azaz,ha azt akarjuk, amire a saját magunkkal vágyunk, akkor önzőek vagyunk, és vele frusztrált (feszült, ideges, agresszív), és romboló egyedi egyéniséget, és szintén szinte mindig ideges (stresszes) és pusztító egyedüllétet is megvalósítunk egy szintén sajátnak tartott, azaz magunk tulajdonának tekintett világban, amit is a valóságos magunkkal együtt folyamatosan pusztítunk az önzésünkkel. (Ezzel pedig „lélekölést”, vagyis ez esetben lelki öngyilkosságot követünk el, amivel a világot is pusztítjuk ahelyett, hogy a magunk megjavításával azon is csak jobbítanánk. Így azonban a bajunkra csak még több bajt fogunk halmozni.)
Az emberek baja (hibája) változatlanul az, és minden egyéb más bajuk is abból adódik, hogy nem alkalmazzák Isten vallását, vagyis a helyes szellemi tanításokat az igaz életről gyakorlatban még nem hajlandóak, vagy nem mindet hajlandóak gyakorlatban is megcselekedni, hanem helyette továbbra is folytatják a test szerinti életet, vagyis az örök életük helyett változatlanul csak, vagy inkább csak a testük mulandó életét élik meg. A Jézustól is ismerhető „élvén élés” (a valós szellemi élet, az örök szellemi élet megélése) helyett beleélik tehát magukat a mulandó világ mulandó életébe, vagyis az állatokéhoz hasonló ösztönéletet élik a testük érzelmei szerint élésükkel, és így nem az Istenével teljesen egyező örök, és örökké boldog életüket élik megtestesülten is.
Drága barátaim, Isten központú gondolkodással kellene mindenki és minden felé fordulnunk, Isten központúaknak kellene lennünk, és nem pedig helyette anyagközpontúaknak, vagyis anyagi lényegűeknek. Mindig elsődlegesen tehát a nekünk életünket is adó Isten felé fordultan, azaz Magára Istenre fókuszálva (összpontosítva) a teljes figyelmünket kellene élnünk, mert csak így tudhatjuk az Isten egész mindenségében bárhol is járván (élvén) az eredeti tiszta és teljes örök életünket a tökéletes életet, az Istenével teljesen egyező boldog életünket élni Istennel egységben.
