Jézus, az Isten küldte szent tanító világosan az értésünkre adta, hogy a lélek életet jelent. Az ember, vagyis az emberi testet magára öltött szellemi lélek így maga is, azaz tudatosan is elmúlhatatlan szellemi élet,
és ennek az örök szellemi életnek, szintén örök öröme, és boldogsága is, vagyis Istené hasonlatosságára neki is ezek a természetességei. Eredetileg az Istentől „ember” nevet kapott lélek semmiben nem különbözik Istentől, olyan, mint amilyen Isten, Ővele azonos (azaz teljesen egyező) megnyilvánulatlanul, és megnyilvánultan is, ami „kettő” is az egyetlen Örök Isten. Isten létezik tehát megnyilvánulatlanul, és megnyilvánultan is, és életet a teremtett életnek, és a teremtett életformáknak is Isten ad, Őnélküle nem létezik élet semmilyen szinten, semmilyen formában, és forma nélkül sem.
Mi, Isten képmásaiként létező szellemi lelkek azonban akkor vagyunk valósággal önazonosak, akkor vagyunk a teljesen tiszta és örök fennállású szellemi lelki önazonosságunk, amikor nem a testi személyiségünket hisszük (tudjuk, és éljük meg) magunknak, vagyis, ha nem azonosulunk a mulandó személyünkkel, hanem már csak az Örök Istennel, Aki az Örök Szeretet, Örök Lét, és az Örök Élet is, és Aki Magát nem nézve egyaránt, azaz mindenféle válogatás nélkül szeret az örök szeretetével mindenkit és mindent, ami Őáltala Őbenne van, és Ő ezért (is) létezik és él örökké. Isten ugyanakkor ezt azért is teszi, mert Ő önmagában teljes, és így Önmagát is természetszerűleg szereti.
Nekünk, szellemi lelkeknek azonban az igaz lelkiségre, az örökös lelkiségre anyagi testet magunkra öltötten soha nem testtudatosságokként, hanem így (azaz ideiglenesen „burokban” élvén) is lélektudatosságokként éléssel kellene eljutnunk, még lehetőleg a mostani megtestesülésünk során. Valójában ugyanis itt is mindig Istenben és Istennel kellene élnünk, vagyis soha nem szabadna Isten nélkül, és Őt még csak mellőzve sem élnünk. Állandó érintkezésben, azaz állandó és közvetlen kapcsolatban kellene lennünk Istennel, és az Ő teljesen és tökéletesen tiszta szellemeivel és lelkeivel (a szentjeivel, szent angyalaival is), ideiglenesen itt élvén is. Az embernek tehát itt élvén is Isten hívének kellene lennie, és nem pedig a világ hívének, mert, ha a világ híve marad, akkor az igaz szeretet örökségét nem örökölheti.
Az „Isten” néven leginkább felfogható egyetlen és igaz (örök) Szeretet és Szerelemből való ugyanis minden élet is, ami ezért itt úgy is kijelenthető, az Örök Szeretet és Szerelem maga az Élet is. Tulajdonképpen minden Isten, ami csak van, és ezért van csak ez az EGY Isten, más, még egy Igaz Isten nem létezik, még a látszólagos létezésű „kettősség” is Ő. Így pedig valósággal nem létezik Őrajta kívül, és Őrajta belül sem, és valósággal nincsen fent, és nincsen lent sem, hanem csak a végtelen és határtalan Isten van, Aki az egész Őbelőle való Mindenség, és a Semmi is.
Az ideiglenes létezésű jelenségvilágban létező földi élet során mi, isteni lelkek az itt megmásult világnézetünk tisztázására, és egyben az itt a jelen világban élve magunkba vehető testi érzéseknek átnemesítésére (a testi érzéseknek tisztán szellemi érzésekké alakítására), valamint még a jelen világgal együtt a testi érzéseinkkel is azonosulásunkra „beteggé”, azaz egészségtelenné lett lét és életállapotunknak „meggyógyítására”, vagyis az eredeti örök életünk teljes helyreállítására juthatunk. Ebben azonban magunknak is részt kell vállalnunk, hogy Maga Isten végül teljesen is helyreállítson bennünket, a legtöbbünkkel még mindig a jelen világ, és a jelen testünk szerint, és nem pedig Őszerinte élő isteni lelkeket. (Itt szükséges megjegyezni, hogy az Istentől bármiben, azaz bármilyen szinten más szellem és lékek soha nem lehet képes bennünket teljesen is helyreállítani.)
Sajnos azonban közvetlenül a jelen emberi korszaknak lejárta előtt is az itt a Földön megtestesülten élő szinte minden emberre az jellemző, hogy csak, vagy inkább csak az itt naponként megszerezhető anyagiakért él, amivel a mulandó napoknak, és mulandó napokért is él, és így már meg sem fordul a valóságos magában, amivel pedig már a fejében (az agyában székelő testi elméjében) sem, hogy Istenért és Istennek a Teremtőjének kellene élnie itt is, és, hogy itt is az Istenével teljesen egyező örök életét, és nem pedig helyette a testének mulandó életét kellene élnie.
Az emberiség legszélesebb rétege még tehát mindig úgy él, mint az itteni részeg ember. A legtöbben ugyanis még mindig el vagyunk kábulva a jelen világnak ízeitől, illataitól, meg vagyunk bódulva, el vagyunk szédülve a test és világa örömeitől, és feledkeztünk végettük a valóságos önazonosságunkról, az Istenével teljesen egyező önazonosságunkról, az igaz (örök) magunkról, az igaz lényegi mivoltunkról, a valóságos szellem és lélek mivoltunkról, az Isten hasonlatosságára örök, és soha nem változó magunkról, amivel pedig Magáról Istenről is szinte teljes feledésben vagyunk.
A legtöbb embernél így azonban még csak annyi történik, hogy még csak az egója, a testi énje eszmél a lelkiségére, csakhogy az az anyagi lelkiségére eszmél, és ezért mondja azt, hogy: „nekem van lelkem”, amivel ezt meg azt kell tennem, hogy üdvözüljön. A valóságos lelkiségével, a valódi magával foglalkozó embernél viszont a valóságos lélek mivolta fog feleszmélni, azaz végül már teljesen is felébredni, és „az” fog valósággal (istenien) látni, tájékozódni valóságos (igaz, örök) szellemi és valóságos lelki vonatkozásban, és fogja az egész mulandó valóságot is úgy látni, ahogyan az valósággal van. Ez esetben a valódi magunk tehát tudja, hogy túl kell lépnie a testen, és annak testi én központján is, vagyis, hogy el kell oldódnia tőlük, és az egész anyagi világtól is, hogy végül maga is már csak maga legyen, és így már szellemiesülhessen is, azaz eggyé lehessen Istennel. Az ilyen törekvésű és beállítottságú szellemi lelkek számára már csak annak az ismeretnek (tudásnak) van értéke, ami közelebb viszi őt Istenhez, és elősegíti az eggyé válását Ővele.
A nem előbbi törekvésű emberek pedig a valóságos szellemiről való tudatlanságukat a hitetlenségükkel, a valóságos, azaz örök szellemiről való kétségeikkel, és a valós szelleminek tagadásával próbálják elpalástolni, vagyis elleplezni a társaik elől, és ezekkel „bújkálnak”’ Isten elől is. Ők minden reálisan gondolkodó embernek tartják magukat, pedig az a realitás, amire ők hivatkoznak, anyagi realitás, ami éppen, hogy az irrealitás, mivel az a mulandó valóságnak, a folyton változó világnak, a látszatvalóságnak a képe és nézete, és nem pedig az igaz (örök) valóságé. Ezek az emberek sajnos, még nem látnak el a számukra reális világ mögé, és még csak belelátásuk sincsen az igaz valóságba, mert csakis a mulandó valóságot akarják „igaz valóságuknak”. Ezért még nem akarják tisztázni, nem akarnak tisztán látni abban, hogy valójában, azaz valósággal kik ők is, és nem akarnak tisztában lenni az örök életükkel, és Magával Istennel az Örök Életnek is nevezhető, legfelsőbb, és legnagyobb Szellemi Hatalommal sem, mert még mindig megfelel nekik az Istennel való azonosulásuk helyett az anyagi testükkel, és a testi énükkel (az „egójukkal”) való azonosulásuk. Így azonban még változatlanul csak a külső énjük, az anyagi énjük belső felével, az „anyagi lelkükkel” (pszichikai énjükkel) és annak szintén testi érzelmeivel hajlandóak elfoglalni magukat, és ezért a testi érzelmi énjüket, ami „én vagyokkal” vannak tehát azonosulásban, újabban elvezték „spirituális” önazonosságuknak. Ezek az eredetileg isteni lelkek még tehát mindig nem az Igaz Istennel, hanem a hamis egójukkal értenek egyet, és most már büszkén (ami büszkeség sem isteni tulajdonság) „spirituáliskodnak” is, azaz osztják a „spirituális észt”. Az ilyen „spirituális” lelkek azt is mindig csak tettetve tudják elfogadni, hogy a testi haláluk az örök életük kezdetét fogja jelenteni, mert valójában a jelen testüknek saját maguk általi örök fennmaradásúnak átalakítására törekednek. Ők Istent teljesen nélkülözve akarnak örök fennmaradású anyagi testben és testtel élni itt a Földön, vagy valahol máshol a látható Univerzumban, ami végtelen látszatú tárgyi világegyetemről igazán nem hiszik,azaz igazán nem is tudják, hogy az Istennek mulandó fennmaradású, Őáltala éltetett anyagi teste, vagyis, hogy az is egy anyagi élőlény, mint ami a Föld is, amit itt az Univerzum szintén élő „makettjaként” is el lehet képzelnünk. Így azonban az ilyen lelkek mindig csak a kétségeknek, és valós szelleminek tagadása ködéből beszélnek a Világosságról, és a maguk teljes megvilágosodásáról, az igaz valóságról, és annak dolgairól is. A valóságos szellemi és lelki világban, az igaz valóságban ugyanis emberileg, vagyis a jelen testünk érzékszerveivel érzékelhetetlen dolgok vannak, amikre is az itt használatos szavakkal csak utalnunk lehet.
Mai korban pedig már igen kevesen vannak, akik teljesen önzetlen igazságszomjjal keresik az Igaz Istent, mert a legtöbben Istent, és az isteni dolgokat, a valós szellemi tudást is (ismeretet) világi szomjjal tanulmányozzák, és ezért nem kiadnak érte, vagyis nem áldoznak semmit sem érte, hanem vele is az alapvetően szükségesen felüli anyagi javakat keresni akarnak. Elanyagiasodott, elvilágiasodott szellemi lelkek ezek mind, és így lesznek igen sokan közülük önjelölt, azaz maga magát megbízta Istenről, és az igaz valóságáról tanítójává („mesterévé”) a többi náluknál tudatlanabb embernek.
Az igaz szellemiségekkel és igaz lelki lényekkel kapcsolat és kapcsolódás is azonban semmi a Magához Istenhez kapcsolódáshoz, és az Istennel eggyé váláshoz képest, pedig a hozzájuk kapcsolódás is helyes tett. Az előbbi a részünkről viszonylag hamar megvalósítható, és létezik a jelen korban is, az Istennel eggyé váláshoz viszont általános esetben évtizedeken keresztül is a valóságos önazonosságunkon dolgozásra (hibátlanná tételére, teljes tisztítására) van szükség. A részünkről „elért” médiumitás (a szellemekkel és lelkekkel való kapcsolat) is azonban még igen messzire van a mintegy már újra is isteniesüléstől, avagy megistenüléstől, az Istennel eggyé válástól. Az igaz tudás, az isteni tudás is azonban csak ott van jelen, ahol a filozófia és a teológia már semmit nem tud megállapítani.
A nálunknál jóval magasabb szellemiségei Istennek viszont igaz tudáshoz jutás érdekében elragadhatnak bennünket elmében (ezek a látomások), és elragadhatnak bennünket testben is, mely esetében eltűnik a test, és a megtestesült lélek másutt találja magát, valamint létezik még a szellemi elragadtatás is, ami is test nélküli elragadtatás, mely során az elhagyott test nem, vagy igen alacsony szinten működik.
Az igaz felsőbbrendű szellemiség és lelkiség pedig a valós szellemieket ismerő bölcsességben, és a magát feláldozni képes önzetlen szeretetben, a csakis isteni szeretettel szeretésben ismerhető fel, és soha nem pedig külsőségekben, vagyis testi dolgokban. Az önző testi szeretettel szeretés pedig az isteni szeretnek az elutasítása, és a hiánya is.
A felsőbbrendű lények tisztában vannak vele, hogy minden látható a láthatatlanból, a megnyilvánulatlan örök valóságból jött létre, és, hogy ezért minden láthatónak is „oda” kell visszatérnie is. A tiszta „szívűek”, az Istennel a legfőbb és leghatalmasabb egyetlen Lényeggel teljesen és tökéletesen egyező lényegi, vagyis közvetlen isteni létezők pedig már mind vissza is tértek a megnyilvánulatlanba, azaz Magához Istenhez, és az Ő örök valóságába, a tényleges, a valóságos, az igazi kiindulópontjukba. E valós (azaz örök és tiszta) szelleminek létezését azonban soha nem elvek, elméletek és következtetések bizonyítják, hanem mindig csak tények, vagyis a valós szellemi élmények, a testi érzékek nélküli tapasztalások, azaz a valós szellemileg megélése az igaz szellemi létezésnek és igaz szellemi életnek, amit mulandó testben élve is meg lehet élnünk, szellemileg éreznünk lehet a valóságos önazonosságunkkal, az igaz magunkkal.
Az Istennek köszönhetően már teljesen is megvilágosodott (teljesen és tökéletesen tisztává, és így már teljesen éberré is lett) megtestesült szellemi (avagy isteni) lélekre is az lesz jellemző, hogy az többé már nem tud megelégülni a tudatlan lelkek földi életcéljaival, és ezért már ilyenekkel sem foglalkozik, hanem a teste számára már csak az életben maradásához alapvetően szükséges dolgokat biztosítani igyekszik, tovább nem megy, túlzásokba nem esik, és ugyanezzel a gondoskodással van a testi hozzátartozói, és mások vonatkozásában is, akiket is még kötelessége ellátni anyagi dolgokkal az anyagi életük fennmaradásához, mert maguk még, vagy már képtelenek rá. Aki tehát már túllépett, avagy túlnőtt a testén, az már csak a minél hamarabbi szellemiesülésén dolgozik, éspedig Istennel karöltve, azaz Ővele együtt munkálkodik azon, hogy végül a teljes egész lelki mivoltával átszellemüljön, vagyis Istennek Ővele tökéletes egységben létező és élő szellemi embere, azaz Istenember legyen. Érdemben már tehát az egész játékvilággal, a káprázat világgal, és még illúzió világának nevezhető, nem örök fennállású valósággal nem foglalkozik, már csak Isten felé fordultan él, mivel tisztában van vele, hogy ez egy „van és nincs” valóság, amiben csak ideiglenesen, vagyis mindig csak időlegesen élhet, és, hogy mivel ez nem örök valóság, ezért nem szabad vele és dolgaival azonosulnia, hanem mindig csak az Örök Istennel, az Igaz Istennel, Akiből közvetlenül való.
A Maga Isten által megbízott, és rá fel is hatalmazott szent tanítók (az Isten tanítói rendjébe hivatott teljesen és tökéletesen tiszta lelkek) pedig már teljes tanításban is képesek részesíteni a tanítványaikat. Ez azt jelenti, hogy Isten rajtuk keresztül adja meg nekik a teljes ismeretet Magáról, és az Ővele egy egész Teljességéről, miáltal a szellemi lelkek meg is szabadulnak a káprázat világától. Maga az Igazság teszi tehát szabaddá őket is. Ha pedig Isten küldötteinek példájára mi is a teljes, azaz Istenével egyező szabadságot, és az örök boldogságot is akarjuk, akkor az életünket itt úgy kell élnünk, hogy a cselekedeteinknek túlnyomó többsége ne földi dolgok végett történjen, hanem már csak Istenért, az Istennel eggyé válásunkért.
Az embernek Isten, ha az hozzá már eléggé fejlett, avagy „érett”, megmutatja az egész világmindenséget, és benne a sokféle teremtményt, megmutatja az igaz hitű, Őhozzá hű embereket, és az istentelen emberek tömegét, a tévelygéseikből és hibáikból még meg nem térteket, és ezen Istentől idegen népeknek erkölcseit, és szokásait is. Isten ilyenkor, vagyis ilyen már „felnőttnek” mondható megértési szinten pedig már belelátást is enged az igaz szellemi és lelki valóságaiba is, mely szellemi és lelki világban, az igaz valóságban emberileg, vagyis a jelen testünk, a hús-vér testünk érzékszerveivel érzékelhetetlen dolgok vannak. (Aki ezeket a világokat is testi érzékek nélkül valamilyen szinten már érzékei, az itt „misztikus tudásúnak”, vagy egyszerűen csak „misztikusnak” lett elnevezve.)
Az itt sajnos, sokak által misztifikált misztika viszont már csak magáról az Istennel egyesülés folyamatáról szól. Az itt nagyon is népszerűvé tett mágiának azonban a misztikához semmi köze nincsen, mivel a mágia nem Istennel, és az Ő igaz valóságával, hanem szellemekkel és lelkekkel, vagyis szellemi erőkkel való érintkezés. A misztika tehát mágiával nem foglalkozik, mert annak lényege a szellemi és lelki fejlődés („növekedés”) útján való eggyé levés Istennel.
A misztikus út során már tehát belé kell olvadnunk, szellemi lelkileg éreznünk, azaz átélnünk, megélnünk kell a dolgoknak is egyetlen Lényegével, Istennel való azonosságunkat, Aki szellemileg egyszerre mindent lát, érez, vagyis szemlélni, tapasztalni képes Magát, és az egész Teljésségét, ami (is) Ővele egy. Mi pedig ezzel az Élet Teljességének is nevezhető egyetlen Istennel vagyunk egyek (míg mást nem képzelünk erről is). Az igazán látó ember Jézusban a Krisztusban, vagy bármelyik más szent tanítóban is az Élet Teljességét valósággal látja, és szintén tisztán látja azt is, hogy maga is az Élet Teljességének is nevezhető Isten, és ezzel az igaz tudásával soha nem él vissza, soha nem is „kereskedik” vele.
