A halál minden anyagit, minden mulandót elvenni hivatott tőlünk, el kell ugyanis tudnunk válnunk minden fizikaitól, minden durva és finom anyagi minőségtől, vagyis végül még a fénytestünktől, a fényenergiából álló testünktől (amivel azonosulva képzeljük „fénylényeknek” magunkat),

és majd még a „félanyagi” testünktől, a külső felével fényenergiából, a belsővel valóságos lélek „matériából” álló” „asztrál” testünktől is, pedig még az utóbbi két testünknél is többek vagyunk, mert olyanok vagyunk, mint amilyen „Maga”, vagyis az egyedüli Önmagában, avagy Önazonosságában teljességgel anyagtalan, makulátlanul tiszta, és soha nem változó Örök Isten. Aki viszont akár már csak a legcsekélyebb szinten is szembesült a nem anyagi magában élő, szintén az Örök Istent jelentő Világossággal (avagy Szellemi „Fénnyel”), a felismerési folyamatnak vége felé (ha állhatatosan kitart benne) már odáig fog jutni, hogy valóban nem fog félni még csak a haláltól sem, és teljesen el fog halni minden anyagi vágya, hiábavalóság lesz neki itt minden, amit a jelenségvilág nyújtani (adni) tud, mert ilyenkor a tisztán szellemi minőségű lélek már csak az Istennel való állandó összekapcsolódottságra vágyik. A teste vágyai, és a földi célok az ilyen ember számára figyelmen kívül kerülnek, semmi jelentőséget nem tulajdonít nekik, mert már állandóan csak isteni vezetés alatt állni, és az Istennel egybekelés (csak Ővele„összeházasodás” és „egyesülés”) a célja. Az akarat és gondolkodás tehát már nem testnek és vágyainak szól, hanem már csak Istennek.

A haláltól is való még meglévő félelem azonban lelki éretlenséget jelent. Az ilyen szellemi lelkek az előbbiektől még messzire vannak, még segítségre szorulnak, még igen gyenge, mondhatni nyomorúságos állapotban vannak. Ők még nincsenek tisztában vele, hogy a halál inkább tapasztalható egy ragyogó és elmúlhatatlan világba „megszületésnek”, mintsem halálnak, vagyis az elképzeléseik szerinti félelmetes sötétségbe, a „sötét semmibe” kerüléstől már előre is szenvedésnek.

Az ember viszont a jelenleg még létező félelmei ellenére is már most is az, vagyis az eredetétől fogva az, ami örök életet itt „elérni” szándékozik, csak a jelen testével változatlanul fennálló téves azonosulása végett még mindig tudatlan, értetlen felőle, és ezért nem képes megélni az örök élet magát. Testi szemek, testi értelmi tudás, elme, érzékek, gondolatok, és érzések nélkül látni, tudni, és érezni, érteni lenne ugyanis a természetes létállapotunk, az Istennel azonegy Isteni Tudattal teljesen egyező létállapotunk.

Az előbbi állapothoz azonban soha nem a jelen, azaz megnyilvánult pillanatot, vagyis a pillanatnyi jelen időt, amit itt „most”-nak is nevezhetünk, kell átélnünk avagy megélnünk, hanem egész egyszerűen csak azt, hogy magunk is a mindenütt jelen lévő, tisztán szellemi minőségű, időtlen (örök fennállású, születetlen, halhatatlan), határtalan, színtiszta, és teljesen szabad (korlátlan) Lét, Élet, Szeretet, és Boldogság, vagyis a jelen anyagi létállapotunkban „Isten” névvel felfogható, mindenek fölötti, mindenre hatni képes Lény  vagyunk. Ugyanakkor pedig igaz, azaz szintén elmúlhatatlan, szintén időtlen természetünk még a Teljesség, és Békességesség is.

/A földi létben mostanra már divatba is jött „mostozással” kapcsolatban a jobb megértés érdekében annyit még szükséges elmondani, hogy a teljes időtlenségben nem létezik még csak a „most”, vagyis a pillanatnyi, azaz egy szempillantás idejéig létező jelen idő sem. („Ott” még csak gondolatban sem létezik ennyi idő sem. Ami ugyanis valósággal nincsen, az „ott” sincsen.) A teljességgel időnélküliségben semmi esélye nincsen tehát még csak egy pillanatnyi idő létezésének sem. A „most”, és a „jelen” jelzővel ellátott pillanat is, mint idő tehát igen nagyon megtévesztő kijelentései a teljes időtlenségnek, ami is oszthatatlan, vagyis nem olyan, mint amit itt csak a jelen idővel is meg tudhatunk tenni, hogy pillanatokra osztjuk fel, mint amiket fejeznek ki a játékfilmeknek is a „kockái”. A „mennyei dimenzió”, és „mennyei tér” is éppen ilyen megtévesztő kifejezések.  A testi személy ragaszkodik ezekhez, a mulandó személy akarja ezeket  a most pillanatokat, ezeket a jelen pillanatokat megélni, egyetemben a múltjával és jövőjével, és tehát a többi jelen idejével. Az itt homályos értelemmel „örök időnek” is nevezett teljes időtlenségben az előbbi idők tehát nincsenek, hanem csakis idő nélküliség van, és még csak ez az időtlenség sem „most” van, mert az állandóan, örökké van, nem úgy van, mint az akár csak a testi személy számára létező pillanatig tartó múló idő, vagy az annál hosszabb ideig tartó múló idő./

A legtöbb emberi lélek viszont az előbbire jutása (az örök életnek megélése, vagyis már csak Istennel való azonosulása) érdekében továbbra sem megtagadni és meghaladni törekszik a minden pillanatban érzéki élvezeteket hajhászó testi személyét, hanem ahhoz egyre jobban hozzákötődni, vele azonosultan élni akar továbbra is, és ezért már még csak véletlenül sem fog Isten a Lélek szerint élni, hanem már csak a mulandó személye szerint. Ezzel azonban óriási veszedelmet fog hozni magára és a testére is. Az ilyen emberek már ott tartanak, hogy semmilyen szinten nem hajlandóak tudomásul venni a testi személyük és világa valótlanságát, vagyis ezeknek nem örök létét, és nem akarnak még csak hallani sem a valóságos magukról sem. Itt a látszatéletben az igaztalan, és ezért szeretetlennek is nevezhető lelkekre tehát az jellemző, hogy minden igaz valóságról szóló beszédet elutasítanak maguktól, és a Magáról az Igaz Istenről szóló beszédekkel, és írásokkal is így vannak.

Az előbbi azért van, mert testi elménk szüntelenül eltereli a figyelmünket a valódi magunkról, és ezért nem jövünk rá, azaz nem észleljük, hogy a nem örök létezésű fogalmi tudásunkon túli létezők vagyunk. Valójában tehát csak annyi a bajunk és hibánk, hogy elvegyülünk, és azonosulunk is a képzeletünk nem örök termékeivel. Ebből a téves azonosulásunkból kellene tehát először is a valódi önmaguk teljes ismeretére ébrednünk.

Azt pedig akkor, és abból is észlelhetjük, hogy már igazán fel és meg is ismertük magunkat, amikor a jelenségvilág, vagyis az egész anyagi valóság már semmit nem fog nekünk jelenteni (ha azt semmibe vesszük, nem foglalkozunk vele, igazán már nem is figyelünk rá), mert mi annál már jóval magasabb javakra, örök javakra vágyunk, amiben az eredeti létállapotunkban volt részünk, és amire valamennyire már emlékszünk is, ahogyan egyre inkább tisztulunk, azaz egyre jobban „megvilágosodunk” is, merthogy így már javában ennek folyamatában vagyunk.

A valójában a „Szellem és Léleknek” is nevezhető Isten által való „teljes megvilágosodásunk”, a teljes és tökéletes tisztaságunk pedig annak nyilvánvaló jele is lesz, hogy Ő bennünk van, azaz jelen van bennünk is. Ilyenkor mondhatjuk teljes meggyőződéssel, hogy Istent megtaláltuk magunkban, vagyis ez esetben tapasztalhatjuk a szellemi lélek mivoltunkban Istent igaz tapasztalattal, azaz szellemileg tapasztalással. A tiszta emberi lélek számára a Tiszta Szellemi Igazság jelenti tehát a Szellemi Világosságot, Aki itt „Istennek” nevezhetővel ő örökké tökéletes egységben él, vagyis „most” is így van Ővele, azaz a jelen földi életét is csak képzeletben éli meg, valósággal ezek az előbbiek (ébredés, tisztulás, megvilágosodás) nem történnek meg vele, mint közvetlenül az Istenéből való lélekkel. (Mivel azonban beleéltük magunkat a tehát csak elképzeltekbe, ezt a téves azonosulást az elejétől a végéig el is kell játszanunk, vagyis egészen a tőle való végleges megszabadulásunkig. A játék végén, a belőle való végleges „kiszállásnak” is tehát még meg kell történnie, ahogyan az Jézusban szintén lepéldázva is lett nekünk.)

A „szellemi lélek” valójában az ember valóságos lelki önazonossága, az isteni maga földi emberi testbe „öltözötten”, szellemi, azaz isteni szeretet, és szintén halhatatlan életerő két fő összetevőkből állván. Ez az Istenéből (vagyis az Ővele egy Szellemi Lélekből) való szellemi lélek itt a földi világban Isten hasonlatosságára szintén nem látható, hanem csak a gondolatai és cselekedetei formájában tudhatja magát itt észrevehetővé tenni. A Földről itt annyit még jó lenne tudni, hogy ez a legalacsonyabb mulandó teremtés, viszont itt lehet a legmagasabb fokú szellemi eredményre jutni, amennyiben az isteni lélek Isten akarata és meghagyása (szabályai, törvényei) szerint éli az életét.

Az a szellemi lélek azonban még vak, teljesen tehát még nem lát, akinek földi vágyai vannak, és ezért az ilyen léleknek még művelnie kell magát, még fejlődnie, növekednie kell a maga részéről is, hogy a teljes érettségére jusson. A még létező vágyai ugyanis továbbra is lehúzzák őt a Földre. E vágyaknak is teljes megszüntetése nélkül azonban nincsen teljes szellemi világosság. Ahhoz azonban, hogy minél magasabb érettségre, minél magasabb isteni „fény” befogadására jussunk, magunknak is dolgoznunk kell magunkon, hogy rá alkalmassá legyünk. A lelki magunk helyett is tehát nem a testi mivoltunkat kellene fejlesztenünk, mert úgy csak egyre erőtlenebbek fogunk lenni, azaz magunkat fogjuk végül már teljesen is tönkretenni. Ez esetben viszont már az Istentől elszakadásunk is megtörténhet.

Ha azonban helyes törekvéssel vagyunk, akkor Istennel mindenki először még csak gondolati kapcsoltban fog lenni. Isten ilyenkor az akarata szerint átviszi ránk, azaz belénk helyezi a gondolatait, amikre pedig magunk is gondolattal reagálunk, és így jön aztán egyszer majd már az is létre, hogy azon kapjuk magunkat, hogy nem csak „halljuk” Őt gondolatilag, hanem így már párbeszédet is folytatunk Ővele, és természetesen ez is csak Őneki köszönhetően történik meg, ezt sem magunktól fogjuk „elérni”. Isten szavai pedig annál világosabban fognak később majd már felhangzani is bennünk, minél érettebbek leszünk, minél inkább tökéletesedünk, és természetesen azt sem a fizikai hallószervünkön keresztül fogjuk hallani. Magasabb érettség, magasabb tisztaság esetén viszont már odáig is eljuthatunk, hogy Isten „zengő” hangját is hallani fogjuk, ami a nem hallók, vagyis a még „süketek” számára mennydörgésszerű zörejnek (égzengésnek) is hallatszódhatnak az Isten szabta erősségüknek megfelelően.

 Aki pedig önszántából nem fordul oda Istenhez, nem szól Istenhez még csak gondolatban sem, akkor azt majd a gondjai és szenvedései fogják erre késztetni, amikkel éppen ezért kerül folyton szembe. Az ilyen lélek ugyanis mellőzni akarja Istent, nem akar foglalkozni Ővele, továbbra is Őnélküle akar élni. Sokan pedig a hamis istenhez vannak odafordulna, őhozzá szólnak, főleg hangos szavakkal, és mindig csak anyagi dolgokat, anyagi történéseket, anyagi jóságokat kérnek tőle, hogy anyagilag jól érezhessék magukat, hogy az anyagi (testi) jólétük mindig meglegyen.

Akiknél azonban az anyagiasság az elsőbbség, azok az Igaz Isten helyett inkább vonzódnak az anyaghoz, és hozzá is kötődnek, és ezért csak az anyagi jólétükkel törődnek, csak érte dolgoznak, a testüknek és testükért tesznek mindent, amivel azonosulásban vannak. Így azonban ők az Istent ellenző erőnek dolgoznak, és nem pedig Istennek és Istenért, mint azt itt is tenniük kellene. Ezek a szellemi lelkek mind tehát még isteni segítségre szorulnak ahhoz is, hogy az isteni útra rátaláljanak. Isten úgy segít rajtuk, hogy Ő Maga vezeti az útjukba azokat a lélektársainkat, akiknek átadniuk kell az Ő gondolatait és szavait, és így ők majd rajtuk, pontosabban az általuk közölt isteni szavakon keresztül fogadják be magukba Istent. A Világosságnak fiai azonban tisztában vannak vele, hogy kényszerítéssel, és bizonyításokkal senkit nem lehet rávenni Isten igaz létezése elfogadására, az onnantól való Őhozzá igazodásra, vagyis az Őszerinte élésre.

Azt viszont az életvitelén és viselkedésén bárkinek le lehet mérni, hogy ő Istennek hiteles képviselője-e, vagy pedig nem az, hanem ezt még csak tettei, azaz még csak eljátssza nekünk, hogy ő már az. A hiteles képviselő ugyanis mindig az Igazságban él, mindig az Igazság szerint beszél és cselekszik, vagyis Isten szerint viselkedik is. A hamis képviselő pedig arról ismerhető fel, hogy inkább él a világ szerint, inkább viselkedik test szerint, és így az még félelmekkel is él, ha tagadja is. (Az ilyen valójában retteg az Igaz Istentől, viszont mindenkinek azt játssza el, hogy ő mennyire nagyon szereti és tiszteli Istent, és sokan pedig azt játsszák el, hogy ők már mennyire „jógában”, vagy máshogyan „egyesülésnek” nevezettben is vannak az egyedül Igazzal, az Abszolút Igazsággal.) A jelen korban különösen sok hamis jógimester él a Földön, és sok tőlünk külön élő Istent ismertető és dicsőítő „mester” is.

A félelem azonban az igaz hit hiányát is jelenti. A még félelemmel is élő emberi lélek még tehát nem ismeri Istent teljesen, nem ismeri Isten szeretetét, és így az Ő hatalmát sem, hanem ezeket is csak mondja, ezeket is csak tettei. A hamis tanítóra az is jellemző, hogy az emberektől kapott túlzó dicsérő szavak elveszik tőle a valaha még megvolt az igaz alázatát, büszke és gőgös lesz tőlük. A világhálón is inkább már csak ilyenekre lehet akadni. A testileg itt már nem jelen levő szent tanítók mellett ott is alig lehet egy-kettő testben közöttünk élő, Maga az Igaz Isten tanítással megbízta szent tanítóra lelni. (Látszatra azonban sok „szent” tanító létezik a világhálón, és azon kívül is, mert a hamisak közül igen sokan a nevük elé is odaíratják, hogy ők „szent” ennek és annak nevezhetők, és el is várják, hogy „Szentatyának” vagy „Őszentségének”, és a szintén a Szentet jelentő „Atyának”, jógiként pedig „Swami”, vagy más magas fokú tisztaságra utaló előnévvel bíró ennek-annak hívják a különféle guru és tanítványi láncolatokból előállott, nagy elméleti tudással bíró, de az embertársaikat szintén megtévesztő, azaz teljesen még nem tiszta, saját igazságokat is tanító tanítókat is.)

Magunk a valódi magunkra pedig úgy találhatunk, úgy ismerhetjük fel az igaz (avagy igazság) magunkat, ha teljesen nyitottak vagyunk rá, és befelé fordulunk, vagyis, ha egyáltalán nem foglalkozunk a testi mivoltunkkal, annak múltjával, jelenével, és jövőjével sem, vagyis, ha a testi elménket, és az egész testi történetünket teljesen a figyelmünkön kívül hagyjuk, és ezt tesszük az egész jelenségvilággal is. Még azonban a magunkról testi elménkkel alkotott képünket is el kell hagynunk, még ebből a hamis képből is ki kell üresítenünk magunkat, vagyis pontosan úgy kell tennünk mikor a testünk mélyalvásban van, csakhogy mindezt szellemileg éberen kell megtennünk mindenféle gondolkodás nélkül. Ezt kell először is tennünk, éspedig olyan hosszú ideig tartóan, ameddig bírjuk, hogy ne kapcsolódjunk és bonyolódjunk újra bele a testi elménkbe. Ez idő alatt vagyunk ugyanis mindenféle előbb elhagyott elképzelés, és énkép, önmeghatározás nélkül a valódi önazonosságunkban, a valódi jelenlétünkben. Ilyenkor vagyunk tehát tudatában a valóságos magunknak, azaz ilyenkor vagyunk „az”, akinek és aminek csak lenni lehet. Ez tehát egy teljesen semleges lét és életérzés, amit senki és semmi nem lehet képes elvenni tőlünk, és ami nem születik és nem múlik el sohasem. Ebben az állapotban állandóan megmaradni (azaz megállapodni) jelenti a magunknak is az Istennek lenni-t, és ilyenkor valójában már csak Ő van, azaz magunk már nem is vagyunk, hanem csak Maga a mindeneknek egyetlen Magja (avagy Forrása) van. Isten hasonlatosságára tehát nekünk is az a természetességünk, vagyis az a természetes és változatlan szellemi érzésünk van, hogy „vagyok”, és ebben minden benne van, ami valósággal vagyunk, ami örök lét és élet érzés vagyunk. Ha ez a, és lehet rá mondani, hogy egyszerre „édesapaian” és „édesanyaian” édes ízű tiszta érzés, ez a szeretetteli, és ezért boldogítónak, és örömtelinek is nevezhető tiszta szellemi érzés állandóan megvan bennünk, akkor érezzük magunkat valósággal jól is, akkor élünk Isten szerint Istennel tökéletes egységben.

A valódi magunkba azonban csak akkor tudhatunk „belépni”, akkor tudhatunk magunkba „szállni”, azaz „kívülről” visszafordulni  az igaz magunkba, ha a Földön járó „lábunkat”, vagyis a testtudatunkat a testi énünkkel együtt magunkon kívül hagyjuk az énképével, elképzeléseivel, múltjával, jelenével, és jövőjével együtt, azaz, ha ezekből teljesen kitisztítjuk (kiüresítjük) magunkat magunk is. Ezt egyes vallásoknál a külsőségeket jelképező cipőiket a tagok a templomon kívül levetésükkel, és azokat ott hagyásukkal jelképezik, míg a „szent helyre” bemennek, és ott tartózkodnak.

A legigazabb önmagunkba, az igaz lényegi magunkba a belőle kifordult állapotunkból egész egyszerűen vissza lehet tehát kerülnünk az előbbi természetes, azaz még csak nem is erőltetett módon, és akkor újra tapasztalhatjuk, azaz testi érzékek nélkül megélhetjük a valódi magunkat, a valóságos önazonosságunkat. Hozzá tehát az igaz magunkat a térből és időből, és az egész beléjük foglalt jelenségvilágból is ki kell vonnunk, és el kell tőlük távolodnunk is, és tehát a testi énképünktől is, amiről tévesen azt hittük, hogy mi vagyunk, ami képet a testi elménkbe gyűjtött testi emlékeinkből raktunk össze. Valamint még a többi magunkról alkotott testi elképelésünktől is meg kell szabadulnunk, és ezt kell tennünk minden egyéb más tárgyi gondolattal, és gondolkodással, megfogalmazással is. Az előbbiekben is már leírt teljesen „üres” (valójában csak az itt láthatatlan isteni szeretettel teli) lét és életállapotba kell ugyanis kerülnünk, vagyis olyanba, mint amikor mélyalvásban vagyunk a testünkkel, mi pedig teljesen éberek vagyunk, és nem gondolkodunk semmit a valósággal nem is létező (a „van és nincs”) „külvilággal” kapcsolatban sem. Ilyenkor ugyanis a testünkről, a testi elménkről, és gondolkodásáról nem is tudunk, mert csak a valódi magunkkal foglaljuk el magunkat, semmi más tudás nincsen bennünk, amivel foglalkozhatnánk azon kívül, hogy teljes csendben és nyugalomban, azaz mindenféle mozgás, rezdülés, rezgés nélkül egyszerűen csak „vagyunk”. Ez az eredeti  lét és életállapotunk, ez önmagában az isteni létállapot, avagy Isten-Lét is.

Viszont ebben az előbbi, és végsőnek is nevezhető szellemi állapotban, amikor csak a valódi lényünkre, a puszta létezésünkre fordított figyelemmel teljesen benne vagyunk, már semmit nem veszíthetünk el, és ebben az állapotban létezvén  nem kell semmiért erőfeszítést tennünk sem, nem kell a képzeletünket sem használnunk, nem kell vizualizálnunk, nem kell létrehoznunk semmit sem, és mégis a tudatában vagyunk magunknak, vagyis a „vagyokságunknak”. Ennek az igaz (azaz örök és tiszta) tudat állapotnak pedig még csak nevet sem kell adnunk, és benne tisztában leszünk azzal is, hogy ez az állapot elmenni, eltűnni sem tud, és, hogy ezt nem is mi hoztunk létre, nekünk is egyszerűen csak van a teljes egészségével, és az nem lehet sem beteg, sem depressziós, és ideges sem, nem lehet magányos, vonzódást és elutasítást sem érezhet, nem érezhet magától távolságot sem, meghalni sem tud, nem változik,nincsen mérete színe, formája, alakja sem, mert végtelen és határtalan. Ez az Örök Igazság állapot, a Vagyok vagyunk tehát magunk is, és ezzel az örök állapottal vagyunk a mulandó testünkben is, és ezt a valóságos magunk állapotát, a „szív” állapotunkat látjuk, és tudjuk (ismerjük) is, csak nem a fizikai szemeinkkel, elménkkel és tudatunkkal, amik nem örök fennállásúak. (A véges nem képes látni és megismerni sem a valósággal végtelent.)

Önmagában a semmit magában nem tartalmazó tisztán szellemi minőségű, teljesen csendes, nyugodt (rezdületlen, azaz minden mozgás nélküli), és színtiszta Lét is pedig, vagyis a „Vanság”, szintén minden gondolattól, tudástól, kiötléstől, elképzeléstől, emléktől, múlttól, jövőtől, minden képtől, formától, azaz minden jelenvalóságtól, a jelen időtől is teljesen mentes, és ezért ilyenné kell tennünk majd magunkat a magunk részéről is, hogy így is azok legyünk, akik eredetileg vagyunk. Ez az előbbi „kettő” együtt pedig a teljes és tiszta Lét és Élet állapot, ez a teljes és tiszta, szerető és örömteli Lét és Élet érzés vagyunk magunk is, éspedig tudatosan és öntudatlanul is. A tiszta és örökkévaló létezés is tehát egy végtelenül mély szellemi érzés teljes csendben és nyugalomban megélten, ami minden létezhető mást teljesen nélkülöző boldog szellemi érzés is. Az előbbire jutáshoz is egyszerűen ki kellene „gyógyulnunk” (tisztulnunk) az agyunkkal megvalósított összes elképzeléseinkből, a tévhiteinkből, a tévedéseinkből, a véleményeinkből, amiket tévesen hiszünk igazságnak, avagy valóságnak. Meg kellene még szabadulnunk minden téves azonosulásunktól is, mert ezeknek az előbbi térben és időben létező dolgoknak, és az egész tárgyi valóságnak is fölöttes valóságai, avagy fölöttes igazságai vagyunk, akik nélkülük is létezünk, éspedig mindörökké.

Ha tehát valóban élni, örökké boldogan élni akarunk, akkor mindig csak az Istennel tökéletes egységben élő megfigyelőjének kell megmaradnunk annak, ami a testi személyünkkel és körülötte történik, vagyis nem szabad a személyünkkel azonosulnunk, és a személyünkön keresztül  figyelnünk mindent, ami itt a világában a személyünkkel, és magával a világával is történik, mert mi nem a testi személyünk vagyunk, hanem aki és amiben és aki által ez a személy  és világa is megteremtődik, és amikor az életidejük lejár, akkor minden hátramaradó nyom nélkül végleg eltűnnek benne. (Pontosan úgy, ahogyan a testünk álmai is előállítódnak, és aztán pedig el is tűnnek, és még csak emlékezete sem marad róluk.)

Valójában azért nem tanácsos azonosulnunk az anyaggal, mert akkor ezzel csak sorvasztjuk, gyengítjük az eredeti erősségünket, azaz nyomorulttá tesszük a valóságos magunkat, és így semmi valós szellemi eredményre nem juthatunk a jelen földi életünk során sem, hanem csak anyagi céljaink, anyagi vágyink lesznek helyette. Aki pedig így inkább csak ösztönéletet, vagyis intelligens állati életet él, annak esze ágában sem lesz Isten felé törekednie. Az ilyen szellemi lelket ezért továbbra is az anyag fogja uralni, a gondolatait is csak az anyag foglalja le, amivel, vagyis csak az anyagi jólétére törekedve, viszont már odáig is juthat, hogy még az állati szint alá is lekerülhet. Így pedig csak azt érheti el az emberi lélek, hogy anyagilag minél magasabbra törekszik, annál mélyebbre fog onnan lezuhanni, és talán már ismételten is. Az isteni eredetű lélek tehát csak akkor járhat, azaz akkor élhet, és mintegy már újra is jól, ha többé már nem azonosul az anyagi testével, és annak világával sem, hanem törekedvén a teljes tisztasága visszanyerésére, a teljes magát odaadja Istennek, hogy Ő rakja rendbe, tisztítsa meg végül már teljesen is őt.

A gondolatainkból azonban világot is az előbbiek szerint teljesen ki kellene tudnunk kapcsolni ahhoz, hogy teljesen átadni tudjuk magunkat Istennek. Amikor pedig gondolatilag már teljesen eloldódunk a világtól, fog Isten gondolatilag, vagy esetleg már hangzással, azaz szavak révén is hozzánk szólni, amennyiben már ahhoz is eléggé érettek vagyunk. Ha viszont gondolatilag még a világhoz is tapadunk, akkor nem csak Istent, hanem az Őt ellenző istenséget is hallani fogjuk a valóságos magunkkal, aki „ellenség” szellemisége Istennek mindig az ellenkezőjét fogja gondolatilag sugallni annak, amit nekünk Isten mond. Amennyiben tehát csak Istent akarjuk hallani, akkor a világtól teljesen el kell zárkóznunk. (A világnak halottnak kell lennie a számunkra, nekünk pedig a világ számára kell halottnak bizonyulnunk, akivel az már semmit nem tehet, semmit nem kezdhet.) Így ugyanis a földi világ jelenlegi szellemi ura, avagy fejedelme nem szólhat bele az Istennel szellemi gondolatilag vagy szavakkal beszélgetésünkbe. A hamis isten ugyanis csak testi módon, az anyagi elménken keresztül tudhat „becserkészni”, és úgy már becsapni, megtéveszteni is bennünket.)

Istennel azonban nem az anyagi életünkkel és anyagi értékeinkkel kapcsolatban, hanem inkább csak a valós szellemi értékekkel, az örök értékekkel kapcsolatban érdemes beszélnünk. Anyagi dolgokat, történéseket lehetőleg ne is kérjünk Őtőle, merthogy azok igazán nem lehetnek fontosak a számunkra a nem örök mivoltuk végett. Azokat az anyagiakat ugyanis, amik alapvetően szükségesek ahhoz, hogy szellemi lelkileg előre haladhassunk, Isten éppen úgy biztosítja nekünk, mint a Földön élő madaraknak, állatoknak is mindig biztosít, azaz megad mindent, ami az életben maradásukhoz az életidejük lejártáig szükséges. Csak azért kellene tehát Istenhez imádkoznunk, fohászkodnunk, ami előbbre viszi a szellemi fejlődésünket, a felnövekedésünket Istenhez, és nem pedig helyette a testünk minél nagyobb anyagi jóléte, kényelme, és minél jobb egészségi állapota érdekében kellene Őhozzá szólnunk, amit tesz szinte mindenki, a vallási és világi tévtanításoknak megfelelően.  (Mindig is tehát csak az anyag-emberek, a testi emberek, a testükkel azonosult lelkek imádkoznak folyton csak anyagiakért, jó anyagi történésekért, érzéki élvezetekért, anyagi gazdagságért, testi egészségért, az örök javakkal meg nem is foglalkoznak, nemhogy azokért is fohászkodnának Istenhez.)

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy Isten mindig, azaz folyamatosan csak akkor beszélhet velünk, ha mindig Őbenne, vagyis a szeretetében vagyunk, és a szeretetével élünk megtestesülten is. Amikor ez nem így van, akkor az imánk el sem juthat Őhozzá, hanem ez esetben jóval inkább a hamis istenség lesz a meghallgatója, és rá reagálója is, ahogyan azt az Igaz Isten megengedi neki, hogy az alapvetően szükségesen felüli anyagi javakat adjon, vagy pedig anyagiakat elvegyen tőlünk.)

Soha nem lehet azonban az itt elterjedt imaformákkal, vagyis formális imákkal sem pótolni a „szívből” a Leghatalmasabb „Szívhez”, azaz Istenhez a Legfőbb Lényeghez szóló szellemi beszédet, ami néma beszéd tehát az igazi imádkozás Istenhez, amit ezért Isten inkább hall meg, mint a hangos imádkozási formulákat, a megtanult, azaz bemagolt imádkozást. Jézus a „rejtett szoba”, vagy „titkos kamra” alatt nem az anyagi lényegi mivoltunkat, a testi önazonosságunkat, és nem is az anyagi szívkamrát értette, hanem a szellemi „szív” (az igaz lényeg) mivoltunkat értette, „ahonnan”, ami fizikai szemek számára „rejtekben”, illetve „amivel” (is) kell szólnunk, vagy imádkoznunk Istenhez bármivel, bármi bennünket itt érő rosszal kapcsolatban is. Ezt a valójában nem örök fennállású rosszat, és a gonoszt is, azonban semmi értelme nem lenne tagadnunk, hogy vele máris szabaddá tegyük magunkat tőle, mert a bevállalt játékban ettől még nem fogunk tőle megszabadulni, nagyon is létező marad a számunkra, míg a játékot magunk is végig el nem játsszuk.

A „rossznak”, és a „gonosznak” is, azért kell léteznie, hogy a szellemi lelkek szabad akaratból juthassanak tökéletességre. (Szabad akaratból rá törekedve nyerjék vissza az eredeti „jóságukat”, azaz tökéletességüket.) A maguk lealacsonyította állapotukból való megistenülésük ugyanis kényszerrel nem jöhet létre. A szabad akaratunk az isteniségünknek jele, amiből kellene tehát a képletesen elvesztett tökéletességünket helyreállítanunk a magunk részéről is, merthogy Isten a Teremtőnk is ezen dolgozik, Aki soha nem fog kényszeríteni bennünket még csak erre sem. Aki viszont az akaratát a világnak adja, az téves úton jár az eredeti tökéletességéhez, mert az így nem az Igaz Istennek adja át magát a szabad akaratából, hanem a világ jelenlegi urának, az Igaz Istent ellenző szellemiségnek és annak csatlósainak, a hozzá magukat elkötelezett emberi lelkeknek. Ezt a rosszat is tehát mindenki a szabad döntése szerint teszi, és dönthetne másképpen is. A Föld és földi élet, a jónak és rossznak világa pontosan ezért lett tehát teremtve. Itt a döntésünk szerint ugyanis élhetünk „halottként” (anyagi testként, ami meg fog halni), és életünk itt „élő lélekként”, azaz a halálból már itt átmenve az életbe újra teljesen elevenen is, vagyis élhetjük az örök életünket is. Drága barátom, éld már te is itt is mindig már csak az örök életedet, és meglásd, hogy így még a jelen földi életedben át fogsz menni a halálból az életbe, végleg ki fogsz szállni az életjátékból.