Amikor teljesen nem ismerjük magunkat, akkor romboljuk a környezetünket, és általa, illetve általa is pedig magunkat is. A jelenlegi helyzet is tehát az, hogy a legtöbb Földön élő lélek nem ismeri önmagát,
és ezért hagyja, hogy az anyagi körülmények nyomásai vezéreljék a cselekedeteit, amivel is magát egyre inkább csak lerombolni, lealacsonyítani fogja, és nem pedig Istenhez felnöveszteni.
Az ember azonban közvetlenül Istentől és Istenből valóan a róla itt megszerzett tudás nélkül is teljes, és ezért minden itt megszerzett tudás nélkül is képes valósággal tisztán látásra, és valósággal tisztán hallásra is. Azért, hogy ezek nekünk, tudatos szellemi lelkeknek meglegyenek a jelen földi életünk során is, egyetlen és legfontosabb feladatunk, hogy mindig, azaz örökké legyen teljes, és teljesen tiszta is az értelmes szellemi tudat mivoltunk tudatosan is. Ezzel van ugyanis meg az eredeti tökéletességünk, és legfontosabb is, vagyis az Istennel való egységünk is. Ez a teljes egész, és teljesen tiszta szellemi tudat mivoltunk pedig minél mozdulatlanabb, tisztább, és erősebb, annál jobban érzékel, annál jobban tükröz, annál helyesebben ismeri fel az itt adódó élethelyzeteket, és a velük teendőket is, valamint annál jobban el tudja viselni másoknak nem helyes cselekedeteit úgy, hogy nem azonosul azokkal sem, ahogyan a többi itteni élethelyzetekkel, itteni történésekkel, és természetesen magával a nem örök fennmaradású anyaggal, a jelen testtel, és az anyagi világgal sem.
A legtöbben még mindig nem vagyunk teljesen tisztában azzal sem, hogy mindenki arckifejezésében, arcvonásaiban, különösen pedig a „lélek tükrének” is nevezett emberi szemekben az van benne, és nyilvánul meg általuk is, hogy a testet öltött szellemi lélek már mennyire tiszta, vagy, hogy magát még mindig mennyire beszennyezetten él a testben. Ez pedig még a legnagyobb tárgyi, azaz testi szépségű nők arcára, és a legvonzóbb férfi arcokra is egyértelműen „kiíródik”, mintegy rárajzolódik. A tisztátalan lelkeket kifejező arcok mögötti lelkekre pedig az is jellemző, hogy nekik csak tárgyi (testi, és pszichés, vagyis anyagi lelki) kisugárzásuk létezik, érdemleges valós szellemi kisugárzásuk pedig még nincsen, vagy, ha van is, az még mindig nagyon halovány, elnyomja, és el is takarja azt az erősebb testi jellegű kisugárzás. Az ilyen lelkek mind erőszakosak, és büszkék is az átlagon felüli testi szépségükre, és ki is használják azt a maguk anyagi javára és előnyére, amit egyszerűen csak azért kapnak, hogy kiderüljön, hogy nem élnek-e itt vissza vele is. Az itt bennünket körülvevő élő anyagi természet viszont ilyet nem tesz, és az egész látható univerzum sem él vissza a szintén gyönyörűséges szépségével, vagyis az ilyen, Istentől elvetemedett lelkek tanulhatnának még csak tőlük is.
Ha viszont nem csak tudni akarunk róla, hanem tapasztalni is akarjuk a látható világegyetemnek természetét, akkor ezt a végtelen látszatú tárgyi valóságot úgy kell látnunk, és megélnünk (szellemileg tapasztalnunk) is, mint amit a teljességgel anyagtalan, azaz tárgytalan, makulátlanul tiszta Szellemi Tudat teremt Magából a Maga egészével megnyilvánítására, Aki Örök Tudat vagyunk magunk is, és egyben társteremtői is vagyunk e legfelsőbb, legfőbb, és leghatalmasabb, örök fennállású Szellemi Tudatnak, ahogyan ez egyes szentírások által is közölve lett velünk.
Azonban a jó és teljes megismeréshez és megértéshez sem a világ, sem Isten, és sem pedig az ember vonatkozásában nem szabadna kizárólagosan a szentírásokra támaszkodnunk. Csak az ember vonatkozásában is ugyanis közvetlenül az ember szellemi tudat mivoltára, az igazi, avagy isteni tudat mivoltunkra kell irányulnunk, és nem pedig helyette is „könyvekre” és „írásokra”. Mindenképpen meg kell ugyanis lennie az igazi önazonosságra, az isteni önazonosságunkra ébredésünknek, ami a testi érzékek nélküli tapasztalása (érzése) is a valóságos (örök, nem anyagi) személyiségünknek, amiből következőleg pedig már nem testtudattól testtudatnak, hanem szellemi tudattól közvetlenül a szellemi tudatnak (azaz másik valóságos önazonosságnak) fog történni az ismeretátadás is.
Az előbbiekből már látható, hogy köztünk, tudatos szellemi lelkek és a Valóság (a tisztaságával is végtelen, és határtalan Szellemi Tudatosság) között semminek nem szabad lennie (még csak egy közvetítő közegnek, egy szentírásnak se), mert csak a Valósággal gyakorlatilag is egységben létezvén és élvén tapasztalhatunk mindent közvetlenül meg, még tehát saját magunkat, vagyis a tudatos magunkat, a Valóságé hasonlatosságára szintén teljességgel anyagtalan szellemi lelki személyiségünket is. Az ember, amikor már ilyen közvetlen kapcsolatban van a Teremtővel, azt is látni, és érezni is tudja, hogy itt a mulandó valóságban élvén éppen boldogságot, vagy éppen szenvedést teremtett a szándékával, gondolatával, szavával, és tettével. Az embernek, vagyis a tudatos szellemi léleknek azonban egészen addig szenvedést is kell tapasztalnia, míg az egész látszatvalóságot végleg el nem tudja hagyni, ami a visszanyert teljes és tökéletes tisztaságával, az Istennel teljesen teliségével (a „beteljesedettségével”) lehet csak meg.
Amennyiben azonban nem tudunk az önként alávetettségünkből a testi énünk fölé kerekedni, akkor továbbra is az igájában, vagyis az uralmában, hatalmában fogunk maradni, és vele az anyagi valóságnak is hatalmában, annak is képletes fogságában maradunk. Amikor viszont már odáig jutunk a lelki önazonosságunknak magunknak is fejlesztésével, vagyis a tisztításával és növesztésével, hogy nincsen elénk állva a magunkból kivetített önazonosságunk, az egónk, a testi énünk, hanem ez a dualisztikus (azaz ellentétpárokból álló) önképünk teljesen „félre (és alánk is) van tolva” az Isten által megerősített általunk, akkor lényegében már túl is léptünk rajta, meghaladtuk azt, és így újra már csak a valóságos magunk vagyunk, aki tökéletes egységben él Istennel, a Teremtőjével, Aki örökké boldog, és sohasem szenved.
Csakis azonban, ha a valódi lényegi mivoltunk, a teljességgel anyagtalan „szív és lélek” mivoltunk újra teljesen tiszta, láthatjuk is közvetlenül az Igazságot, és így már Ő fogja vezérelni még csak azt is, hogy kinek és hogyan tudunk segíteni a szellemi lelki előrehaladásában, vagyis a tisztulásával egyben történő növekedésében, erősödésében, ami segítség is a kötelességünknek tekintendő.
Sajnos mi, szellemi lelkek a mai korban már tömérdek helyes valós szellemi tudás elméletbeli jelenléte ellenére is a legnagyobb többségünkkel még nem a teljes szellemi lelki megtisztulásunkon dolgozunk, hanem még mindig ahhoz ragaszkodunk, hogy egy testi névvel ellátott testi személy vagyunk, nem pedig egy teljességgel anyagtalan (azaz tárgytalan) szellemi lelki személyiség, avagy „tudatosság” (tudatos tudat) egyenesen a végtelen, határtalan, és makulátlanul tiszta Szellemi Tudatosságból, Aki és Ami így magunk is valósággal vagyunk. Nagyon sokan még tehát benne akarunk maradni az álomban, hogy testek vagyunk, akik születnek és meghalnak. Aki most is így dönt, annak majd később (akár korszakoknak is elteltével) kell rájönnie arra is, hogy duális formák által nem lehet megtalálni a formátlan Istent, Akinek a megnyilvánulatlan formátlansága is az Ő kifejezője.
Viszont előbb, vagy utóbb, de minden dualitásból ki kell üresítenünk a valóságos magunkat ahhoz, hogy újra már csak az azoktól teljesen mentes magunk, a tökéletesen tiszta szellemi tudatosság mivoltunk legyünk a korábbi kettős lényegűségünkből. Csakis így lehetünk ugyanis tisztán már csak azok, akik eredetileg voltunk, vagyis teljesen tiszták, teljesek, és tökéletesek, ami lét és élet állapotunknál nem kell sem kevesebbeknek, sem többnek lennünk, hanem mindig csak a tapasztalati tudásunkban kell folyton növekednünk, mert vele juthatunk egyre nagyobb, magasabb tökéletességre, azaz „tökéletességről tökéletességre”, ahogyan ezt Jézus mondta. Ettől lehetünk aztán már magunk is akár szellemi hatalmasságokká is, vagyis Istenségekké Istenben, Ővele a Legfelsőbbel szintén tökéletes egységben létezvén és élvén. Ezekre az előbbiekre eljutásunkhoz azonban azzal is teljesen tisztában kell lennünk, hogy valójában sem a világ (ha annak látszik is), sem pedig a „mennyország”, nem egy hely, hanem mindkettő egyszerűen csak egy létállapot, egy alsóbb és egy legfelsőbb lét és élet állapot az Egyben (Istenben) és Egységében, az Isteni Egységben. Itt az anyagi Földön is élhetünk tehát az eredeti létállapotunkkal, vagyis a „mennyet” ide is elhozhatjuk magunkkal, megvalósíthatjuk azt itt is. Amúgy is az lenne a feladatunk, hogy egyesítsük az „embert” is jelentő „Földet” a Mennyel. (Csakhogy ezt most már teljes egész emberiség szinten kellene tennünk, és hozzá az egy lelki emberré összekapcsolódásunkat is megvalósítanunk kellene, szintén az isteni szeretet révén.)
Meg kell még értenünk azt is, hogy mi, isteni lelkek a jelen világgal, a mulandó valósággal nem csak érzékszervi úton vagyunk kapcsolatban, azt testi érzékek nélkül is érzékeljük. Az érzékszervi síkhoz ragaszkodnunk azonban nem szabadna, hanem éppen, hogy meg kellene haladnunk a vele azonosulásunkat, hogy megnyíljon előttünk a természetfeletti világ, amit a testi elménk és testi érzékeink nem érzékelnek, nem képesek tapasztalni, nem képesek felfogni a végességük végett.
Annyira pedig már minden testi ember is rájöhetett, hogy a kigondolója nélkül egyetlen teremtő gondolat sem létezik. Az anyagi gondolkodáshoz ragaszkodás, a csak testi gondolatokkal élés és teremtés azonban egyre inkább elviszi, elvonja az embert attól a valóságtól, amihez valósággal tartozik, ami eredetvalóságát, az örökkévalóságot folyton látnia, és megélnie (szellemi lelkileg tapasztalnia) is kellene, éspedig az annak is Alkotójával, Istennel egyetemben. Az emberi gondolkodás valójában tehát eltérít, és letérít bennünket az Istenhez visszavezető, teljes megtisztulásunkat eredményező utunkról, amit kellene járnunk anyagi testben élvén, hogy visszakerülhessünk „oda”, illetve abba a legmagasabb létállapotba, amiből kiindultunk, és amiből a jelen anyagi létállapotba „landoltunk”, azaz „leestünk” önszántunkból. (Isten tehát még csak erre sem úgy kényszerített bennünket, mint ahogyan ezt egyes vallások mesélik saját igazságukként.) Anyagi létállapotban tartózkodva azonban nem tudhatunk itt jelen lenni.
Amikor viszont a figyelmünket már folyamatosan is tudjuk a testünk lélegzésére koncentrálni, akkor már ott tartunk, hogy tudunk egyszerre lélektudatossággal és testtudatossággal jelen lenni. Amennyiben pedig mindig, és minden körülmények között is jól, azaz teljesen nyugodtan, minden erőfeszítés nélkül tudunk itt lélegezni, vagyis „lélekzeni” (isteni léleknek lenni), akkor az már azt is jelenti, hogy valódi lényegi mivoltunkkal, a szellemi lélek mivoltunkkal már ébredezünk. Akkor azonban még nem vagyunk itt jelen, ha esetleg jól lélegezve is nem tudunk teljes figyelemmel lenni Isten után a másikainkra is, és ilyenkor az igaz szeretet, az örök isteni szeretet sincsen jelen, míg teljesen ki nem üresítjük magunkat a duális, azaz jó és rossz ellentétárokkal való gondolatokból, illetve gondolkodásból, és a testi érzelmekből is. Ha viszont ezt megtesszük, akkor már tudunk fókuszált figyelemmel lenni Isten, és a másikaink (lelki társaink) irányában is, és igazán szeretni is tudjuk Istent, és a másikainkat, a „felebarátainkat” is. Ehhez azonban fel kell adnunk a testi gondolatainkkal egyben a testi én-gondolatunkat, vagyis az egoitásunkat is. Ezzel pedig majd meg fogunk szilárdulni a mindent közvetlenül látásunkban is, és fokozatosan el fogjuk majd hagyni a testi szemek, testi elme és testi én általi látást, és a többi testen keresztüli érzékelést is, és többet már anyagi cselekedetink sem lesznek, hanem már csak Isten vezérelte lelki cselekedeteink lesznek helyettük is. (Elvétett, elhibázott cselekedeteink, vagyis másoknak, vagy a szintén élő természetnek ártó cselekedeteink többé már nem lesznek.)
Anyagi testben és testtel élvén azért cselekszünk hibásan, mert a valódi magunk hasonlatosságára teremtett ön(arc)képünk eltérő lett magunktól, és mi ezzel a más, mint az eredeti képünkkel (a jelen formális megjelenülésünkkel, vagyis az anyagi arculatunkkal) azonosultunk.
Nekünk is tehát a Jézus, és még sok más szent lélek is bemutatta módon a testi személyünkből a természetes jelenlétünkbe, a mindenütt jelenlétünkbe kellene visszakerülnünk, és még nem is csak ezzel a mindenütt jelenléttel kellene azonosulnunk, mert vele egyben a teremtett mivoltunkból a teremtői mivoltunkba is való visszalényegülésünk is megtörténik, ami pedig már az Istennel újra egységben élésünket (a lényegi egységünket) is jelenti. (Istentől a részünkről külön élve, csak fáradtságos munka révén tudhatunk itt teremteni, vagyis mindig csak a testtudatunk, és testünk révén, azok használata nélkül nem, pedig eredeti természetünk az eszköz nélküli teremtés is.) Magunkat teremtményivé, azaz földi emberré tenni könnyű, de magunkat teremtményiből újra istenivé „fabrikálni” (alakítani) saját erővel már nem lehet, Isten számára azonban ez sem lehetetlen, és ezért akkor ez meg is lesz, ha magunk is már csak ezen vagyunk, más törekvésünk már nincsen. (A Földön „értelmiséginek” nevelt szellemi lelkek ezt az alakítást most a legtöbben maguk, vagyis Istent teljesen kihagyva belőle akarják megvalósítani.)
A hiedelmeinkben inkább bízván hisszük azt is, hogy az Igazság különbözik tőlünk, és, hogy valami helyről valami testi módon el kell jutnunk Őhozzá, azaz, hogy az Igazság valahol máshol van. A Tiszta Szellemi Tudat, avagy Tiszta Szellemi Élet azonban nem máshol van, nem „odaát” van, hanem mindenütt jelen van, és Benne jelenik meg minden, még bizony az Őhozzá eljutás, illetve visszatérés folyamata is, vagyis azt is Őbenne lehet érzékelnünk magunknak is, mivel Ővele tökéletes egységben létezünk és élünk. A még most is létező elképzeléseink önmagunkról is, hogy kik és mik vagyunk, valójában csak egy kondicionáltság. Az tehát, hogy itt élvén kinek és minek tartjuk magunkat, csak egy megszokott feltételezés, és nem pedig igaz valóság.
A testi elménk és központja hipnotikus, bennünket elbűvölni képes erejét minél előbb meg kell tehát tudnunk haladnunk ahhoz, hogy az többé már ne uralhasson, ne irányíthasson bennünket, ne tarthasson a hatalmában, ne hathasson ránk, akik valósággal vagyunk. Ha viszont már világosan tudjuk, hogy a testi elménk okozta kábulatban élünk, akkor már elkezdtünk ébredezni, és egy hosszabb, vagy esetleg rövidebb folyamat során teljesen is fel fogunk ébredni ebből az álomszerűnek is nevezhető állapotunkból. Az a múlt, jelen, és a jövő időben élésre szétszakadt szellemi tudat azonban nem fog felébredni, aki még továbbra is az idő és tér mulandó világában kíván élni. Aki tehát folyton az anyagi múltjával, az anyagi jelenével (a jelen időbeli testi állapotával), vagy a szintén időbeli jövőjével foglalkozik, az még ragaszkodik a testéhez és világához, viszont így továbbra is aludni fog, és ezzel a felébredése is odázódni fog, akár még öröknek tűnő időkre is. Pedig teljesen ráébredni a valódi önazonosságunkra a cél a jelen megtestesülésünk során is, magunk is ugyanis az Örök Lét-ez-Ő-s-Ég (Örök Világosság is) vagyunk, vagyis a születetlen, halhatatlan, azaz időtlen fennállású, névtelen, színtiszta, mindenütt jelenlévő Szellemi Lét és Élet Tudat, a „Vanság” és „Vagyokság”. Ameddig azonban ezzel nem vagyunk teljesen tisztában, és ezt nem meg is éljük (nem meg is tapasztaljuk anyagi érzékek nélkül) addig „alszunk”, és nem fogunk „Az” lenni, vagyis nem leszünk azok, akik valósággal vagyunk. Isten hasonlatosságára nekünk is tehát a „vagyok” tiszta érzésével kellene szüntelenül, azaz örökké élnünk, vagyis a színtiszta Létnek (Istennek) színtiszta lelki, avagy tudati közösségének, azaz Ővele és egymással is tökéletes egységben élő „élő lelkeinek” kellene lennünk. (Magunkkal is a szentek, vagyis a teljesen és tökéletesen tiszta szellemi lelkeknek közösségét kellene képeznünk, akik egy közösségben is élnek Teremtőjükkel.)
Az emberi lélek, mivel az értelmes teremtményei közé tartozik az Istennek, képes az idő és tér világában létező életet és halált meghaladni, és ezért vágyik a jelen anyagi létállapotában az örök életre, és a teljes szabadságra (és szintén örök boldogságra) is, amikben része volt, de a mulandó testével való azonosulásával elvesztette azokat, és ezért azokat a jelen testében élvén vissza is kell tudnia nyernie.
Újra annak kell tehát lennünk, akik azelőtt vagyunk, miután lettünk, avagy váltunk valakivé és valamivé a vele azonosulásunkkal, és akkor magunk is már csak a „szemtanújaként” (azaz vele többé már nem azonosulva) figyelhetjük meg, hogy most éppen egy mulandó embert teremtettünk, aki és amivel éltünk a felébredésünk előtt téves azonosulásban. Az is pedig, hogy itt, az elképzelt mulandó valóságban is egyéniségeknek érezzük magunkat nem más, mint az egyéni lélekként (lélektudatosságként) is megnyilvánulása a Tiszta Szellemi Tudatnak, Aki és Ami így magunk is vagyunk.
Azonban az még nem minden, ha felismerjük az előbbieket, és rájövünk arra is, hogy valójában megtestesülten is teljesen szabadok is vagyunk, hanem ezeket tapasztalnunk is kell, merthogy ezeket nem „elérni” lehet valami módon, azaz valami módszer, vagy technika révén, hanem kizárólag csak tapasztalni, azaz megélni, valósággal tisztán érezni lehet. Más tehát valakit akár magának is felismerésére vezetni, és más az eredeti lét és élet állapotot vissza is adni az adott léleknek, aki helyes ismeretekkel (igaz tudással, isteni tudással) már el van látva.
A megtestesült szellemi lelkek közül a legtöbben azért nem nyerték még vissza az eredeti lét és élet állapotukat, mert még csak az anyagi értelmezésénél tartanak az anyagi életnek, és a valós szellemi életnek is, vagyis az eredeti természetünket is az anyagi testük érzékein és értelmén keresztül akarják értelmezni, és így akarják értelmezni a valós szellemi lelki magukat is, vagyis az Istenével teljesen egyező önazonosságukat is. Istent is azonban, és a valóságos magunkat is, csakis isteni értelemmel érthetünk meg, ez ugyanis testi értelemmel, azaz véges értelemmel, logikus értelemmel lehetetlen.
Ameddig tehát a duális valóság uralkodik rajtunk, addig "vakok és süketek" (meg "bénák" is) vagyunk, hiába is hencegünk az ennek ellenkezőjéről, vagyis, hogy nekünk már nyitva van a „harmadik” szemünk, és, hogy hallunk is. Ilyenkor ugyanis még csak a harmadik testi szemünk, a testi elménk van nyitva a jelen durva anyagi fölötti finom anyagi valóságokra, és még mindig csak a fejünkben látunk és hallunk, ha ezt a látást és hallást „szívbélinek” mondjuk is. Ez esetben valójában a kifejlesztett szuperegónk a „látó” és „halló”, aki finom anyagiakat is lát és hall, és azokat véli és mondja valós szellemieknek. A test tobozmirigyének aktiválásával jut erre az itt egónak nevezetett testi én, és annak teljes vitalizálásával (szintén itteni energiák általi működésbe hozásával) a teljes egész anyagi valóságot lehet vele képes látni. Mivel azonban ez a fej szerve „szem” is anyagi minőségű, az anyagon túlra vele sem láthat el, mivel az is csak korlátozott látásra képes, és az is véges létező, még, ha egykoron szobrokat is állítottunk róla, hogy örök létezőnek tűnhessen. (A Vatikánban, az okkult tudományoknak tárházában található az ilyen legnagyobb szobor.)
Az igazság az, hogy önként kezdtünk el nemcsak látni és hallani, hanem gondolkodni is úgy, mint egy halandó ember, pedig isteni lényekként kellene gondolkodnunk is földi emberi testet magunkra öltötten is. Az ember hibás gondolkodásából adódik az is, hogy a teste számára még egyre csak halmozza az anyagot, és az anyagi tudást is maga körül (vagyis a tárgyi tudást a testi elméje körében levő testi memóriájába, avagy testi emlékezetébe gyűjti), a valóságos lelki magának pedig nem gyűjt semmit sem, és így a szellemi lélek mivolta egyre csak sorvad, egyre inkább gyengül, erőtlenedik, nyomorékká lesz.
Pedig végül majd még arra is el kell jutnunk, hogy a végtelen és határtalan Lénynek, a semmiben és semmivel nem felülmúlható Istennek nem is a tapasztalói, hanem magunk is ez a mindenek feletti Lény, ez a mindenek feletti Hatalom leszünk, Aki Magába foglalója minden Őáltala létező mulandó dolognak, és nem mulandó egyéni tapasztalónak is, aki végül, azaz végső valóságaként eggyé lesz Ővele.
