A Földön valósággal csak egyetlen emberi család él, csakhogy belőle a legnagyobb többség a rossz oldalhoz csatlakozott, vagyis a „balnak”, a jótól elpártoltnak, és ezért „balgatagnak” is nevezhető rosszhoz, és vele az egyedül és igazán Jónak ideiglenesen létezhető ellentétpárjához kötelezte el magát, és így csak egy kisebb embercsoport van a „jobb” oldalon,

vagyis az egyedül Jónak nevezhető Igaz Isten mellett, csak az tartozik közvetlenül az Igaz Istenhez, a többi a Jóval, avagy Tökéletessel ellenkező, ellenségeként viselkedő, Őellene fellázadó szellemiségnek adta át magát, annak hatalmában él, azzal él egységben, azt tartja egyetlen Istenének..  (Az ilyen lélek elfelejtette azt is, hogy az egész emberiség egy család, és csak egy igazi otthonunk is van.)

Az ember tehát itt élvén is mindig vezetés, irányítás alatt áll, azaz a döntése szerint vagy a Jónak vezetése alatt, vagy a Rossznak vezetése alatt van, amelyiknek adta oda magát, amelyiket követi. Az így szerezett élettapasztalatait is pedig mindenki maga gyűjti. Mindenkinek tehát egyedi a kapcsolata Istennel, és egyedi a fejlődése is. Senki nem gyűjthet tapasztalatokat másokéból magának, és még csak könyveket, írásokat elolvasásból, de mások tapasztalatainak elmondásából, meghallgatásából sem szerezhet saját tapasztalatokat, mert mindenki csakis a saját tapasztalataiból fejlődhet, és ez vonatkozik csak önmagában az anyagilag fejlődésre is, anyagi tapasztalatokat sem sajátíthatunk el másoktól. Hamis tapasztalatokat sem szerezhetünk tehát másoktól magunknak, vagyis anyagilag (a testünk által) is mindent magunknak kell megtapasztalnunk, másokéval nem helyettesíthetjük azokat sem, nem mondhatjuk, nem jelenthetjük ki, hogy azok már nekünk is megvannak, ha ténylegesen még nem rendelkezünk azokkal a tapasztalatokkal. Az ilyen az anyagi emberek számára is hazugság és csalás.

Ha azonban az ember már tudja, hogy van rossz oldala is, mert már rosszakat is beszedett magába, akkor törekednie kellene azoktól minél hamarabb megválnia, és nem pedig ragaszkodnia kellene hozzájuk, mint azt a legtöbben még mindig teszik. Viszont még azzal is tisztába kell jönnünk, hogy csakis a tiszta isteni erő építő, fejlesztő hatású, mindig csak az egyedül Jónak közvetlen ereje tesz jót velünk,  az Istenétől más, a közvetlen istenitől eltérő erő romboló hatású ránk, emberi lelkekre nézve is. A Rossz erő, az ártani is képes erő tehát soha nem fog nekünk és velünk semmi igazán jót tenni, hanem mindig csak rosszat, mert az nekünk anyagi jókat adva is ezt teszi velünk. (A legtöbben azzal sincsenek tisztában, hogy kitől kapták az anyagi javaikat, úgy gondolják, hogy maguk „küzdöttek” meg érte, maguk „vívták ki” azokat maguknak.)

Itt, a mulandó valóságban, az anyagi világban élvén is az előbbi hatásokról, és minden másról is magunknak kell meggyőződnünk, és így a valóságos magunkról is magunknak kell teljes meggyőződéssel lennünk, ne mások mondják meg nekünk, hogy kik és mik, és milyenek vagyunk, mert a valóságos magunkkal kell a földi életünk minden napján jelen lennünk, és nem pedig helyette mindig csak ál arculatokkal, hamis megnyilvánulásokkal, mint azt a legtöbb isteni lélek még mindig teszi, és még a legtöbb „tanító lélek” is ezt teszi, merthogy a legtöbbjük maga nevezte ki magát az emberiség tanítójának, hogy az is a maga hasznára és előnyére legyen. (Az ilyen áltanítók arról könnyűszerrel felismerhetők, hogy ők nem olyanok, mint amilyen az Igaz Isten, bőven vannak ugyanis még anyagi attitűdjeik is, gyakran önzőek, gőgösek, erőszakosak, érdekeik szerint járnak el, azaz még anyagilag is cselekednek, pénzt kérnek a tudományukért, és a testüket is kelletik a tanítványaiknak a „felcicomázásával”, és „díszes ruhákba” öltöztetésével is, valamint még szimbolikus jelentésű tárgyakkal, színekkel is körbeveszik a testüket.)

Magunkkal kapcsolatban is tehát meg kell győződnünk az igazságról, hogy az Igaz Istenről meggyőződéses tudásunk (ismeretünk) lehessen. Más ugyanis helyettünk nem győződhet meg Isten létezéséről sem. Ha pedig itt élvén már meggyőződtünk Isten létezéséről, akkor magunk is meggyőződésből fogunk beszélni Őróla, és magunkról is. Ilyenkor, azaz meggyőződéses hittel élvén pedig már senkit sem fogunk elítélni, és másokban csak a rosszat keresni sem, hanem inkább fogjuk másokban is csak a jót keresni. Aki pedig nem így tesz, az a másokat a bennük talált rosszak végetti elítélésével magát ítéli el, magát alacsonyítja még jobban le. (Az észrevett rosszak ugyanis benne is ott vannak, még, ha nem használja is őket, akkor is, és valójában ezért figyel fel a másikakban azokra.) Az ilyen ítélkező léleknek, azokat magából kiutasítása mellett még meg kell tanulnia azt is, hogy még csak véleményt sem szabad mondanunk a másik emberről másoknak. Azzal is ugyanis a legtöbbet magunknak fogunk ártani.

Jóval többet kellene tehát a nem anyagi magunkra, valóságos (örök) magunkra, és a valóságos magunkkal gondolnunk, többet kellene ezen igaz magunkon dolgoznunk (nem másokat, hanem magunkat kellene megjavítanunk, ebben is másoknak csak például kell lennünk), és kellő figyelmet kellene fordítanunk közben az anyagi testünkre is, hogy az is mindig egészséges legyen az előbbieket tárgyilag is megnyilvánításhoz. Annak is ugyanis mindig isteni vezérlés és uralom alattinak kellene lennie. Viszont az emberi lélek a megismerése, tapasztalása végett belekerülve ide a kettősség világába, a jó és rossz világába, vagy a jóhoz, vagy pedig az ellentétéhez, a rosszhoz fog vonzódni. El kell tehát neki döntenie, hogy melyik oldalhoz, a jóhoz, vagy pedig a rosszhoz kötelezi el magát. A magát a rossz oldalhoz elkötelezte ember azonban így sok rosszat fog itt tapasztalni, még csak a saját testével kapcsolatban is, míg helyes törekvésére Isten segítségével végül ki nem szabadul a rossz erőnek hatalmából, és vissza nem tér, éspedig nem is az itteni (azaz anyagi) jóhoz, hanem az isteni jóhoz, vagyis végül is Magához Istenhez, és az Ő mindig csak jó, azaz tökéletes cselekedeteihez is. Az embernek tehát vissza kellene kerülnie az isteni életútra, és már csak Istent szabadna követnie mindenben. Addig azonban, míg nem így teszünk, a rossz erő fog a hatalmában tartani bennünket, és folyton szenvedni fogunk tőle (gyötörni, kínozni fog bennünket), míg újra nem, és már véglegesen is, az egyedül Jó, az Igaz Isten, és az Ő „útja” mellett döntünk, és magunk is nem azon dolgozunk, hogy végleg megszabaduljunk a rossz erőtől.

Az emberek a jelen korban, ami a tudás kora, sajnos, kevés kivétellel még csak látszatra teszik az előbbit, a legtöbben szinte már állandóan a rosszal, a piszokkal és mocsokkal foglalják el magukat, mindenkiben és mindenben csak a rosszat látják meg, aztán pedig azon csodálkoznak, hogy a testük is milyen rém rossz állapotban van. Ez a létező legostobább cselekedet, amit az ember maga ellen elkövethet. Ezzel ugyanis nem a Jót, hanem a Rosszat követi. Ez pedig azért van így, mert a Jó helyett a Rosszat vette be magába. Az ilyen ember azt is megszokja, hogy leginkább csak valótlan dolgokat (hazugságokat) mondanak neki, és, ha igazat hall, akkor meg is sértődik rajta. Ez pedig egészen addig így lesz, míg nem tanul a maga hibás beszédei és hibás cselekedetei következményeiből, vagyis a rá visszahatásaikból. Az ember Istennek ma már minden rendeltetése ellen vétkezik, amit Isten a „tízparancsolatban” adott át tömören a részünkre. (Ha őszintén magunkba nézünk, csak ezt találhatjuk. Mindenki legalább egyet nem tartott, illetve nem tart be közülük, és vele az egészet megrontotta, ahogyan magát is. Aztán pedig a másikát, vagy Istent hibáztatja végette is.)

Soha nem Istentől, hanem magunktól vagyunk tehát hibásak is, és ezért hibásak, elvétettek a cselekedeteink is, mégis mást, másokat, és még Magát Istent is hibáztatjuk miattuk. Ez azonban hazugság, és csalás is. Istennek viszont soha nem tudhatunk hazudni, és nem tudhatjuk Őt megcsalni, becsapni sem, Ő viszont mindent tud rólunk, és a tetteinkről is.

Az előbbiből következően is mindig az igazat kellene gondolnunk, szólnunk, és tennünk is, vagyis csak az igazat kellene megcselekednünk is, és nem pedig helyette a hamisságot kellene tennünk gyakorlatilag is. Itt azonban még mindig az van, hogy nem annak van igaza, akinek valóban igaz tudása van, hanem annak, aki az igazát, akár még földi jogokat is igénybe véve hozzá bizonyítani tudja.

Mindenki maga hibás tehát abban is, hogy rossz gondolatokat is bevesz magába, és, hogy magától beszél olyanokról is, amikről nincsen teljes körű meggyőződéses tudása, azaz nincsen igaz tapasztalata.  (Ilyen a másokat véleményezés, és a pletykálkodás is.) Ha viszont folyton csak jóra gondolunk, akkor képtelenség rosszra gondolnunk, és így mindig csak a jót fogadjuk be is magunkba megtestesülten is. Hozzá azonban tisztába kellene jönnünk azzal is, hogy mi nem az anyagi test (és nem is az anyagi jó, az anyagi tökéletes) vagyunk, hanem eredetileg teljességgel anyagtalan tökéletes isteni lelkek.

A létünk tehát nem korlátozódik anyagi szintre, mégis szinte minden anyagi lényeknek tartjuk magunkat. Ugyan az „ezoterikus”, és szintén önjelölt „spirituális” tanítók térhódításának köszönhetően, és azokat utánozva (követve) is, ma már sokan mondják, hogy ők nem a testük, de mégsem úgy tesznek, vagyis még mindig csak elméleti tudásuk van erről, gyakorlatilag testinek, testi embernek maradtak meg, mint ahogyan ezen „előadóknak” a legtöbbje is. Ezért ezek az emberek minden figyelmüket, vagyis a teljes figyelmüket változatlanul a testükre fordítják, hogy mindig csak azt, és a szintén anyagi lelküket (pszichéjüket) fejlesszék, hogy az minél kényelmesebben élhessen a világban. Ők tehát továbbra is azt hiszik, hogy igazán csak erre van szükségük, és esetleg még az „energia-mennybe” eljutásra, meg „szeretetenergia” küldözgetésére. Amikor pedig ez a kényeztetett test meghal a közvetlen környezetükben, akkor minden ilyen csak szóban nem anyagfelfogású ember rettenetesen megrendül, megzavarja, felkavarja a halál, és félni, rettegni fog attól is, hogy majd ő is meg fog halni. Ilyenkor (is) lehet azonban ráébredni, és hozzá már eléggé éretten akár már megélni is, hogy az igazi létezés és élés nem korlátozódik az anyagi testre, és, hogy ezt a mulandó testet nem anyagi, és nem is finom anyagi lélek működteti, vagyis olyan szellemi lélek, aki soha meg nem hal. Ekkor lehet arra is rájönnünk, hogy eddig csak a testünkkel törődtünk, a valóságos lélek mivoltunkért pedig idáig semmit nem tettünk, azt szinte semmit sem fejlesztettük, azaz, hogy magunk még mindig csak egy helyben toporgunk a fejlődésünkben. Ezután pedig rájövünk arra is, hogy valós szellemi, vagyis isteni lényekként csak a testünk által tapasztaltunk is, azaz csak anyagi tapasztalatokat (hamis tapasztalatokat) gyűjtöttünk a jelen világi életről, valóságos lelkieket, szellemi lelkieket pedig nem, és így alig van igaz tapasztalatunk róla, mivel itt mindent csak a testünkön keresztül tapasztaltunk meg.

Az előbbi hamis tapasztalással arról is elfeledkeztünk, hogy az emberi születést minden szellemi lélek az Istennel való egysége teljes helyreállítására kapja meg, és, hogy ezért még lehetőleg ebben a jelen életünkben kellene közvetlen és állandó kapcsolatba kerülnünk a Teremtőnkkel, vagyis most itt élvén kellene a valóságos magunkban megtapasztalnunk, meglátnunk Őt, hogy újra beszélhessünk is Ővele, és, hogy aztán már mintegy újra is „egybekelhessünk”, az ugyanazon szeretetünk hevében „egybeforrasztódjunk” Ővele. Ezt illetően gondolnunk is azonban az Istennel kellene, ha már újra közvetlen kapcsolatban vagyunk Ővele. Amikor ugyanis egy ember istenien gondolkodik, akkor már ő is az Isten, Aki benne „lakik”. Isten örök részei („tagjai”) vagyunk tehát, és ezért azt bátran ki is kell, hogy jelentsük, hogy örökké egyek vagyunk Istennel.  („Az Atya és én egyek vagyunk.”) Az eredeti tisztaságában ugyanis minden lélek maga is az Isten, maga is az Élő Isten. (Aki szellemi lélek pedig itt a teste által azt jelenti, ki, hogy neki van szellemi, azaz isteni lelke, arról el lehet képzelni, hogy hol tart a fejlődésében. Az ilyen ugyanis még változatlanul az anyagi lelkét, a testi énjét, a testi érzelmi énjét, a pszichikumát, és testi elméjét fejleszti, a valóságos magával meg nem is törődik.)

Az ember valójában tehát minden korlátozottságát is eltörölheti azzal, ha a valóságos önazonosságát felismeri és elismeri, azaz, ha már teljesen is felébredt (ráébredt a teljes valóságos magára), és fel is emelkedett az Istenemberig, vagyis végül is Istenig, Aki őt felemeli, mert már újra olyan, mint amilyen Ő. Ameddig azonban az ember abban a tudatban él, hogy ő a test, addig csak a testi érzékei kielégítése érdekében cselekszik. A testünk tudatában élve, és azonosulván is vele ugyanis elfeledkezünk a valóságos önazonosságunkról, és így már mással nem törődünk, minthogy a testünk mindig megelégedett legyen. Ha azonban a szellemi, avagy isteni tudat mivoltunkat, és a vele egy figyelmünket a testünk és világa helyett  már csak Istenre a Teremtőnkre fordítjuk, akkor a testi érzékeinknek kielégítésével foglalkozásunk mintegy automatikusan meg fog szűnni, és többé már nem fogunk  a test parancsainak, vágyainak, kívánságainak teljesítésével foglalkozni, hanem inkább távol tartjuk magunkat az ilyen tettektől, és az alapvetően szükségeseket megteremtve a test  számára már csak az Isten szerint fogunk cselekedni, ami az előbbi is. Ilyenkor ugyanis már a testtudatunk fölé emelkedtünk, és így újra Istenben és Istennel élünk, azaz már nem a mulandó testünkkel, hanem Ővele vagyunk „egybekelve”. Újra tehát már csak az Örök Istenben (A Szellem és Igazságban) vagyunk elmerülve, mert többé már nem akarjuk a mulandó testet élvezni, és annak élvezeteit sem akarjuk. Attól fogva már csak Isten érdekében fogunk cselekedni a testünkkel is, mivel tisztában leszünk vele, hogy csak így lehetünk újra eggyé Istennel.

Sajnos azonban, a mai korban is a legtöbb isteni lélek az anyagi testét inkább már csak érzéki élvezetekre használja, mivel az emberek az anyagnak élvezetére vannak tanítva az oktatási intézményeikben is. Amikor viszont az ember anyagi, azaz testi életfelfogással élve csak, vagy többnyire a testi érzékei kielégítése, a teste megelégedettsége érdekében tesz mindent, vele inkább csak szenvedéseket fog okozni magának, és vele a testének is, mert ezzel folyton csak szennyezi, egyre jobban megfertőzi magát, elegyíti magát az anyaggal, és ezzel az eredeti teljes és tökéletes tisztasága egyre zavarodottabb lesz, ami itt testi és pszichés tünetekben is megnyilvánulhat. Az ilyen tisztátalanná lett lelkek előtt pedig az Istenről szóló igazságok is rejtve maradnak, vagyis Isten nekik így addig nem fogja teljesen is feltárni Magát, míg meg nem változnak az életfelfogásukban, mivel az anyagi életfelfogással nem lehet megérteni Istent, és ezért nem is láthatják, nem is hallhatják, teljesen meg sem ismerhetik Őt. Maguk akadályozzák tehát meg magukat Istennek teljes megismerésében, vagyis még csak nem is Isten titkosítja el előlük Magát.

Az igazi felszabadulásuk az ilyen lelkeknek is viszont csakis azzal történhet meg, ha a szintén erre állhatatosan törekvésükre a szellemi lelki önazonosságukat Isten visszaállítja, illetve helyreállítja, és így már ők sem fognak a hamis önazonosságuk (az „egójuk”, a testi énjük), és a testük természete szerint élni, azaz, ha többé már nem lesz anyagi életfelfogásuk, hanem újra már csak szellemi lelki életfelfogásuk lesz, ha testben is már csak isteni lelkekként élnek. Így pedig, azaz Isten által már teljesen is megtisztítván, vagyis mintegy már újra teljesen tisztán, már nem csak hű képmásai, hanem felhatalmazott (”felkent”, éspedig maga Isten által) képviselői is lehetnek itt Istennek, akiknek cselekedetei is már csak Isten irányításával lesznek, testi cselekedeteik pedig már egyáltalán nem lesznek. Az ilyen lélek, ha itt eszik, és iszik is, az már nem anyagi, hanem szellemi lelki tevékenység lesz, vagyis Isten fog itt általa enni és inni is. Ez pedig azért lesz így, mert az ilyen szellemi léleknek szintén nem anyagi tudata is már csak Istenben van elmerülve, azaz újra Isten Ővele egy Tudatában van a teljes egészével, és így a tudatos lélek Istennel tökéletes egységben él, az Ő cselekvő eszköze lesz, és Istennek megnyilvánítója is, itt a mulandó valóságában Istennek. Már tehát csak Isten Ővele egy Tudataként végzett tettei lesznek itt a Földön ideiglenesen élve is. Így pedig az élete és cselekedetei tökéletesek lesznek, mivelhogy többé már nem az egón, nem a testi énen keresztül fog cselekedni, és már csak olyanokat fog tenni, mint amilyeneket Isten akar tenni. Az Isteni Tudat tehát mindig és mindenhol csak az Isten szerint cselekszik.

Drága barátom, ha valóban meg akarunk szabadulni minden magunk magunkra hozott korlátozás alól, és az Igaz Istennel újra tökéletes egységben szeretnénk élni, akkor meg kell értenünk az Életnek (Istennek) Ővele szintén egy Törvényét, és már csak aszerint kell élnünk. Drága testvérem, szeresd Istent, és szeresd az egész mindenséget isteni szeretettel mindenféle válogatás nélkül, mert az egész mindenség is Ő, te is Ő vagy, és az egész emberi nagycsaládod (a Földön élt és élő minden ember) is Ő.