A mulandó testtel semmilyen szinten nem kellett volna, és nem is szabadna azonosulnunk. Ez esetben ugyanis megmaradtunk volna teljesen és tökéletesen tiszta szellemi, azaz isteni lelkeknek teljes szabadsággal (korlátlan szabadsággal Isten mindenütt jelenlétében), és szintén örökké boldognak tudatosan is.
Az anyaggal, vagyis a mulandó testünkkel azonosulásunkkal elvesztett eredeti tökéletességünkre azonban csak akkor juthatunk, és mintegy már újra is el, ha itt is már semmi elnyerni, és semmi veszteni valónk nincsen, és így is mindennel, ahogyan minden van, teljesen elégedettek, és teljesen boldogok is vagyunk.
Ha az emberi lélek nem ismerné az örök boldogságot, akkor nem vágyna itt, a mulandó valóságban élve az állandó boldogságra, hanem egyszerűen beérné az itteni ideig-óráig tartó boldogsággal, és az utána következő boldogtalansággal, amikre itt anyagi dolgoknak elnyerésével, illetve nem elnyerésével, azaz hiányával juthat. Aki lélek viszont továbbra is az anyagi vágyak sugallatait követi, nem juthat tökéletességre, nem juthat örök boldogságra, vagyis nem juthat célba, hanem továbbra is célt tévesztett lesz. Változatlanul ugyanis a nálánál erősebb egója szerint él, és míg azt végérvénnyel legyőzni nem tudja, az fogja őt uralni, azaz hatalmában fogja tartani, és ő azt fogja tenni, amit a testi énje akar tenni, vagyis harcolni, küzdeni fog a boldogságáért is.
Csak tehát az ego lángjának utolsó ellobbanásával, vagyis a testi én-gondolatának teljesen eltűnésével lehet teljesen szabad az isteni lélek, azaz teljesen csak ezzel szabadulhat fel a képletes fogságából. Az Istentől őt elválasztó ego kioltódásával, vagyis a forrásába visszaolvadásával ugyanis már egyetlen testi gondolata, egyetlen testi vágya, vele pedig testi elméje sincsen a szellemi tudatosságnak, és így már csak az Isten-azonos Tiszta Tudatosság mivolt, az egyetlen Igaz (örök, valóságos) Lényeg, Isten létezik.
Ha tehát az ember a látszatokkal azonosul, akkor elhagyja az Istenével teljesen egyező önazonosságát, vagyis végül is Istent, Akivel kellene állandóan azonosulásban lennie. Most azonban még azonosulván vele, az emberi elméjét, és annak központját, a testi ént (egót) látja Istennek, és vele van Isten helyett azonosulásban, vele van egységben, vele él együtt is Isten helyett. (Az egójával van „összeházasodva”, vele él egy „házban”, a mulandó emberi testben.) Csakis tehát, ha teljesen és végleg túl kerülünk az ego érzetén, leszünk mintegy már újra is eggyé Istennel az Örökkévalóval, és „lakozunk” is már csak az Ővele, vagyis élünk Ővele egy „házban” (teljesen tiszta és örök szellemi minőségű formában) is, és lehetünk formátlanul is egyek Ővele a minden forma nélküli mindenütt jelevalóságával azonosultan. (Ezért nevezhetjük Őt Jelen- Létnek is, de, ha Őtőle valóan vannak azok is, semmiképpen nem nevezhetjük Őt „jelen pillanatnak”, és „most”-nak sem, mivel ezek a fogalmak is, mint a múlt idő, jelen idő, és jövő idő kifejezések is, a mulandó időt jelentik. A „mostban élés” is tehát időben élést jelent, és nem pedig már csak az időtlen létezésű Igaz Istenben élést, az Istennel egységben élést. Nagyon is egós az ilyen kijelentés is, a mulandó időben és térben éléshez kötözi a lelket. A hyper-szuperré nőtt egója csapja be az ilyen embert, az ilyen lélek még tehát messzire van a teljes megvilágosodástól, még csak az egója „világosodott” meg.)
A téves azonosulásunkból való szabadulásunkhoz a legbensőnkben, a semmi anyagit nem tartalmazó szellemi lelki önazonosságunkban először is azt kell folyamatosan keresnünk, hogy valójában, azaz valósággal kik és mik vagyunk. Ha pedig „ott” megismerjük teljesen is magunkat, akkor azzal egyben Isten teljes ismeretére is eljutva (mert erre már a bennünk élő Isten teljesen is fel fogja tárni Magát nekünk) belátjuk, hogy Maga Isten a mi egyetlen Szükségünk, már meg is szabadultunk a mulandó valóságból, a közvetlen istenitől, az igaztól más világból, aminek foglyaivá magunk tettük magunkat az Örök Isten helyett vele azonosulásunkkal.
Amennyiben tehát itt valóban lemondunk kivétel nélkül mindenről, és mindent szintén valósággal fel is adunk, azaz végleg el is hagyunk, még az anyagra és anyagiakra vágyainkat is, akkor azzal máris szabadok is vagyunk. Az anyagi eseményeken, és anyagi tapasztalataikon túli Állandóságba kellene ugyanis mintegy már újra is eljutnunk, és „Abban”, vagyis az Örök Valóságban megállapodni is tudnunk kellene. (Tudni kellene „megszilárdulnunk” is Őbenne). A tiszta, teljes, és állandóan, azaz örökké boldog Szellemi Tudatosság állapotába kellene tehát mintegy már újra is eljutnunk, vagyis ebbe az örök és változatlan létállapotba kellene visszakerülnünk.
A teljes jelen környezettől, az egész folyton változó jelenségvilágtól függetlenségre kell végül is, és mintegy már újra is jutnunk. Ezért pedig, ami itteni dolgok a szellemi lelki, vagyis a valóságos lelki fejlődésünkhöz nem szükségesek, azokhoz ragaszkodnunk, kötődnünk semmilyen szinten nem szabad. A lelki életünk, az örök életünk gyakorlásához (gyakorlatban is megéléséhez) kedvező helyen éljünk, és ott is kerüljük a csak anyagi élettel, testi szokásokkal és hagyományokkal foglalkozó tömeget, az istentelen tömegtudattal lehetőleg a legkevesebbet legyünk együtt, mivel annak igen erős lehúzó, visszahúzó hatása van. Olyan tetteket ne végezzünk, amik gátolják a lelki önmegvalósításunkat. Váljunk a lelki tudományok kutatóivá, tudóivá, és ne pedig azoknak is „tudósaivá”, mint azt itt a tárgyi tudományok esetében teszik az emberek. Csak az Igaz Isten szabályzó elveit kövessük úgy, hogy az emberi törvényeknek is tegyünk eleget. Ne tulajdonoljunk, ne birtokoljunk semmit sem, ne érezzük magunkat az itteni dolgok tulajdonosainak, mivel Isten mindennek egyetlen tulajdonosa. Csak a testünk fenntartásához szükséges dolgokat fogadjuk el másoktól. Soha ne tartsuk, ne érezzük magunkat a testünknek, hanem folyton a szellemi lelki önazonosságunk, a teljes, igaz, és tiszta tudatos szellemi lélek mivoltunk, az igaz lényegi magunk visszanyerésének módját keressük. Többé már ne legyünk kétszínűek, ne viselkedjünk képmutatóan, legyünk mindenkivel, magunkkal is teljesen őszinték, és igazán szeretőek is. Legyünk mindig nyugodtak, és béketűrőek is, soha ne cselekedjünk indulatból, hanem már mindig csak az ártatlan isteni szeretetünkből. A cselekvési szándékunk is ilyen legyen. Ne okozzunk senkinek aggodalmat sem, ne beszéljünk olyanokat egy társunknak sem, ami aggódásra késztené őt, és ilyet magunknak se beszéljünk be, olyanokra még csak ne is gondoljunk.
A tőlük való függetlenségünkhöz a látott dolgoknak, az egész tárgyi valóságnak meg kell szűnnie a számunkra valóságosnak látszani, vagyis lényegében ezzel kell eltűnnie előlünk a nem igaz valóságnak, a mulandó valóság egészének, éspedig ahhoz is, hogy Istent így már „szemtől szembe” láthassuk az igaz valóságával, az örökkévalóságával egyetemben. Ameddig tehát a jelenségvilág igaz valóságnak bizonyul a számunkra, addig nem tudhatjuk tőle látni a valósággal igaz, vagyis az örök valóságot sem. A látszatvalóság, a káprázat világa eltakarja tehát előlünk magával az örök valóságot, az eredetvalóságunkat.
A külső (múló) és belső (örök) életnek azonban egy az eredete, és már csak ezért sem választók el egymástól külön külső, és külön belső életre. A külső és belső egyszerre, és együtt, azaz egy egységben létezik tehát, csak jelenleg még a legtöbbünk elől a külső élet eltakarja magával a belső életet. Ezért gondoljuk úgy, hogy van külső élet, azaz van anyagi élet, és attól teljesen különállóan létezik egy belső, vagyis szellemi élet.
A testi szemekkel látott dolgok eltűnésével viszont már csak az „Alany” (az egyedül igaz Lény, Isten), és a közvetlen alanyi lesz jelen a szintén örök természetével. Ahhoz tehát, hogy már csak az örökkévaló Alannyal, és közvetlen világával szembesülhessünk, a mulandóság egész látványától meg kell szabadulnunk. A mulandóság látványa pedig a testi elme és testtudat eltűnésével fog eltűnni. Ez az elme tárgyi gondolatokból áll, amik mind nem örök fennállású energiák. Amikor a sok tárgyi gondolatától megtisztított testi elme a Forrásába visszaolvad, már csak a mindeneknek egyetlen Forrása fog létezni. A Forrásból kilépett elméből lesz a tárgyi világ, ami tehát így nem más, mint eltárgyiasult isteni elme, amivel vagyunk mi isteni tudatok, avagy Isten-tudatok most még azonosulásban, ami téves azonosulást kellene megszüntetnünk ahhoz, hogy újra szabadok legyünk Istenben. Fel kell tehát számolnunk a testi én-gondolatunkat a gondolataival egyetemben, hogy újra már csak az Istennel tökéletes egységben élő valóságos magunk legyünk. Ha pedig ez Isten kegyelmével meglesz, akkor attól fogva bármit is teszünk itt, azt már teljesen anyagi éntelenül, azaz én-gondolat nélkül fogjuk tenni, mert így már újra Istennek leszünk a cselekvő eszközei, vagyis újra magunk is az Istennel egy Lélek leszünk megtestesülten is. Ahhoz tehát, hogy ez így realizálódjon, a testi énünket is alá kell rendelnünk Istennek, mert különben az fog uralni bennünket az EGY Isten helyett. (Először is uralomra kell jutnunk a saját magunk, a testi énünk fölött, hogy aztán magunkon is uralkodva magunkat Isten alá, azaz Isten legközvetlenebb és legerősebb hatalmába vissza tudjuk helyezni, vagyis teljesen átadni tudjuk magunkat Istennek.)
Amire a szellemi lelki önmegvalósításunkhoz feltétlenül szükségünk van, az az, hogy bármi van előttünk, a világban bármi is történik, azt lehetőleg csak szemléljük, mást ne tegyünk vele. Amit tehát itt megfigyelünk, azt soha ne bíráljuk, ne ítéljük meg, ne is magyarázzuk meg, ne mondjunk róla véleményt se, hogy jó vagy rossz-e, helyes-e vagy helytelen, szent-e, vagy világi, és meg se nevezzük, fel se címkézzük, minden tevékenységünk vele inkább csak a látása legyen. Adódhat itt elénk harag, düh, gyűlölet, irigység, gőg, önzőség, önteltség, féltékenység is, azokat is csak lássuk, csak figyeljük meg, soha ne kerüljünk bele egyikbe se, ne merüljünk beléjük, ne legyünk a részükké, mert azok azzal nekünk is részünkké lesznek. Ezt azért kellene így tennünk, mert valójában ennyi a felébredettség, ez a megvilágosodás állapota, vagyis az a létállapot, amikor csak a látás van, csak a valóságnak testi érzékek nélkül tapasztalása van, ahogyan az valósággal van.
Amíg viszont „énség” (önzés) és „enyémség”(birtoklásvágy, tulajdonlás vágy) van az ember elméjében, addig az embernek kötődése is lesz a mulandó dolgokhoz, és így a mulandó világhoz is. Az itt kimondott, vagy csak gondolt „enyém” szó itt birtoklást jelent, és így pedig az isteni léleknek az egójával, vagyis a múló testi énjével azonosulását is, akire jellemző birtoklás, és nem pedig Isten teljesen és tökéletesen tiszta lelkére, aki birtoklásmentes, és teljesen ego mentes (testi én-gondolat nélküli) is.
Az igazi békét, az isteni békét is, míg még lesz „én” és „enyém” érzetünk is, nem tapasztalhatjuk. Amikor pedig már tapasztaljuk is, attól fogva a világ már nem tudhat bennünket semmilyen szinten sem felzaklatni, nem tudhat bennünket összezavarni, vagyis többé már nem leszünk dühösek, haragosak, nem leszünk indulatosak, nem leszünk nyugtalanok sem. A világ többé tehát már nem tud ránk hatni semmilyen szinten sem, vagyis még csak a testünk szintjén sem.
Valójában a káprázat világához, a jelen világhoz való ragaszkodásunk tart itt bennünket a születés és halál körforgásában, és a jelen világra szintén jellemző szenvedésben is, melyekből csak a tudati teljes megvilágosodásunk szabadíthat meg bennünket, ami teljes tudati megtisztulásunk az Istennek a teljes egészével (az egész Teljességével) egyetemben ŐMaga által való megismertetésével lesz meg.
Az Istenről szóló elméleti magyarázatokkal azonban vigyáznunk kell, mert azok a jelen elménknek valók, viszont ameddig ezen elménket nem vagyunk képesek teljesen kiüresíteni a magába szedett tárgyi gondolati tartalmából, és aztán azt így megtisztítván teljesen befelé fordítani, addig ezek az Istenről magyarázatok az eltárgyiasulásukkal egyszerűen csak szaporítani fogják a testi elme tárgyi tartalmát, és így az elme még nem fog visszafordulni és visszaolvadni az eredetébe, avagy forrásába, az Istenével egy isteni elménkbe, lényegében tehát az Abszolút Elmébe, vagyis Istenbe. (A mulandó valóságban való élet egésze egy Isten Elméjében lezajló álom csupán. Az is tehát csak egy illúzió, hogy hús-vér emberek vagyunk.)
Istent nekünk különben sem elképzelnünk kell a testi elménkkel, vagyis nem testi elképzelésünknek kell lennie Őróla, hanem Őt a valóságos magunkkal kell a valóságos magunkban megismernünk és megértenünk. Amikor ugyanis testi gondolatokkal próbáljuk elképzelni Istent, az mind valótlanság Istenről. Az embernek tehát soha nem a testi elméjével kell gondolnia Istenre, hanem a valóságos önazonosságával, az isteni valójával, a közvetlenül az egyetlen Igaz Lényegből (Istenből) való lényegi mivoltával.
Még azonban a bennünk levő (mert magunkba szedett) félelem, bánat, szégyen, gőg, és gyűlölet, és a többi rossz is az akadályainak bizonyulnak annak, hogy felismerjük a valóságos magunkban a Valóságos Istent. Ezektől is mindtől meg kell szabadulnunk.
Minden lényegtelent, és még az Istenből még mindig nagyon hiányos társainkat is kerülnünk kell, mert különben nem fogunk a Legfőbb Lényegre rálelni magunkban, akik egylényegűek vagyunk Ővele. Az illúzió egész világától is azonban el kell fordulnunk ahhoz, hogy az egyetlenegy Igaz Lényeggel, Istennel a Valósággal szembesülhessünk.
Annak illúzióját is pedig, hogy „én vagyok a cselekvő” mindenképpen le kell győznünk az előbbihez, vagyis az egy és igaz Lényegnek közvetlenül látásához. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg, akkor továbbra is a nem igaz, azaz hamis lényegi mivoltunk, az egónk szerint fogunk élni, vagyis szerinte fogunk cselekedni. Magát a cselevőséget is tehát fel kell adnunk ahhoz, hogy megszabadulhassunk az illúzió világától. Olyan tevékenységet is pedig többé már még csak véletlenül se végezzünk, amihez személyes érdek fűződik, mert az a legjellemzőbb egoista cselekvések közé tartozik.
Igaz valósággal azonban sem a testi én, sem a testi elme, sem pedig test a cselekedeteivel nem léteznek, és így van ez az egész tárgyi valósággal is. Valósággal tehát az sem létezik. Ezt világosan felismerve tudhatjuk csak felismerni az Abszolút Létet, az Örök és Boldog Istent, a Szeretet Istent. Ezzel, hogy ezek nem valóságosak (igaz valóságból hiányos létezők), teljesen tisztában kell lennünk, mert nélküle mindig csak a testünkön keresztül fogunk törekedni megismerni és megtapasztalni a bennünk élő Istent.
A testi gondolatokkal működő emberi elme viszont rendre eltorzítja a szellemi lélek tapasztalását is. Ezért csak, ha a testi elme teljesen leállítva van, nem folyik bele a tapasztalásunkba, akkor tapasztalunk tisztán, vagyis közvetlenül, és teljes körűen. Ez az igaz tapasztalás, ez az isteni megélés, a testtel megélés pedig hamis.
A legtöbbünknél sajnos, még változatlanul létező hibáink valójában abból adódnak, hogy nem emlékszünk a valódi önazonosságunkra, tudatlanok vagyunk még csak a valóságos magunkról is. Nem érezzük tehát a valódi önmagunkat, nem vagyunk tudatában a valódi lényegi mivoltunknak, hanem helyette egy tőlünk másnak vagyunk a tudatában, és annak, vagyis most még csak a mulandó testtudatunknak tartjuk magunkat. A legtöbbünk tehát továbbra is a mulandó testtudatában és testtudatával él, ami mulandó hatalom, avagy mulandó erő alá önként helyezte magát a téves azonosulásával, amitől most már jó lenne mindenkinek, éspedig végérvénnyel megszabadulnia, mert az emberiség jelen korszaka hamarosan le fog zárulni, és így tovább fog odázódni a megszabadulása akár még örökkévalóságnak tűnő időkig is.
