Az emberek egyszerűen csak a tapasztalás és megértés különféle szintjein vannak, és ezért valójában nem is lehetne itt arról beszélnünk, hogy vannak jó emberek, és vannak rosszak, hanem inkább csak arról,
hogy itt emberek vannak, akik hol jók, hol pedig rosszak, vagyis mindenki a maga módján tökéletlen, míg olyan nem lesz, mint amilyen Jézus az „emberfia” volt, aki emberfia mivoltból Istennek „fiává”, valósággal „nagy lélekké”, „meglett” lélekké, azaz maga is az Istennel egy Lélekké, végül is tehát maga is az Isten lett.
Az önző, és nem őszinte, azaz hazug vagy hamis embernek viszont nem az előbbi igazán nemes, hanem az a törekvése, hogy az emberek azt gondolják róla, ami nem ő. Az ilyen ember szinte mindig képmutatóan viselkedik, nem a valóságos magát adja a társai felé, Istennek meg nem is hajlandó odaadni magát, elbújik, rejtőzködik Őelőle is, mivel a testi énjével azonosultan magát hiszi Istennek a Legfelsőbbnek (Nagy Úrnak, vagy Nagy Úrhölgynek), és fél ennek következményétől is. Erre pedig ezek az eredetileg isteni lelkek igen sok erőt pazarolnak el magukból. Az ilyen, Isten által „embernek” elnevezett valóságos lelkeknek „gőzük” (sejtelmük) sincsen róla, hogy az innen végérvénnyel megszabadulásukhoz pontosan annyi valóságos lelki erőre van szükségük, amennyi erőt ilyen előbbiekre, és a testük alapvetően szükségesen felüli jóléte érdekében eltékozolnak, amivel is az emberek elismerését, dicséretét akarják kivívni maguknak, hogy aztán még büszkék is lehessenek magukra, és az anyagi dolgaikra, javaikra (köztük a tárgyi tudásukra, és testi képességeikre is), ami büszkeség is a betegsége az emberi léleknek. Az ilyen lelkek nem tudják még csak azt sem felfogni, hogy mindig is a testnek fiai azok, akik folyton dicsőítik, és dicsőíttetik a testet, és, hogy az Istennek fiai ilyet meg sem próbálnak tenni. Az emberek legtöbbje ezért az előbbi hibás törekvéséért, hogy folyton az emberektől való dicsőséget keresi és akarja, tart még mindig csak ott, hogy csak látszatra tesz jót, vagyis mindig, vagy inkább csak anyagi jót tesz, hogy érte is a többi ember dicsőítse őket. Az ilyen emberek aztán már pusztán azért is ünnepelik, köszöntgetik, és viszont is dicsőíttetik egymást, hogy évről évre vannak, hogy a testükkel azonosultan egy újabb évet megéltek, és ugyanezt a hiábavaló magasztalást teszik egymással az itt kapott keresztneveik napján, és egyéb más ünnepnapokon is, melyeket mind maguk találnak ki maguknak, vagy éppen nem maguknak, amiken is inkább csak magukat ünneplik a nagy anyagi jóságukért, az anyagi lelki nagyságukért, gazdagságukért, vagyis a hamis „nagylelkűségükért”.
Az előbbi szokásaikat folyvást űző „jó” lelkeknek még azonban arra is rá kellene jönniük, hogy másoknak lenézésével és kritizálásával, vagyis a lesújtó véleményezésével is igen sok erőt veszítünk, amit a szellemi lelki fejlődésünkre, a lelki önművelésünkre, lelki előrehaladásunkra fordíthatnánk. Soha nem lehet ugyanis mindenki ugyanazon a fejlettségi szinten, még csak anyagi vonatkozásban sem, mint mi vagyunk. A lenézésük, és gyalázásuk helyett inkább segítenünk kellene az alacsonyabb szinten levőket, ha kérik a segítséget. Szintén nem szabadna mások hibáiról másoknak beszélnünk sem, mert az sérti a hibázót, és leginkább pedig magunkban teszünk ezzel is kárt.
Aki pedig mások kárán örül, az még csak nem is gondol rá, hogy, ha egy újabb anyagi testben élve is, de ő is pontosan így fog majd járni, őrá is fognak majd jönni megpróbáltatások, amik a korábbi tettei következményei, ami kárán, szenvedésén majd mások fognak örvendezni. Az ilyen lélek majd így fog rájönni, hogy soha nem szabad mások kárán örülnie, hanem inkább kell együtt éreznie velük, és a kárt szenvedetteken segítenie is, amit ő rajtuk közvetlenül segíteni tud. Bárki tehát bármi rosszat tesz, az leginkább önmagának árt vele, ahogyan azzal is, ha csak kívánja a másikának a rosszat.
Ha viszont teszünk valami jót, itt se várjunk érte cserébe semmit sem, mert akkor is önzően cselekszünk. Az önzés pedig állandóan hozzákötözni fog bennünket valakihez, vagy valami dolgokhoz, és így annak, illetve azoknak a rabszolgájává is válunk. Itt még csak a szokásainknak és hobbyjainknak is rabjai vagyunk, csak ezt is már észre sem vesszük, még akkor sem, ha mondogatjuk is, hogy ennek vagy annak rabjai vagyunk. Van itt például sok olyan lélek, aki az információszerzésnek rabja, illetve rabszolgája, aki az anyagi tudást azért is gyűjti az emberekről is, hogy vele előnyre, fölényre tegyen szert velük kapcsolatban is, vagyis, hogy azok is az ő anyagi hasznára, anyagiakban gyarapodására legyenek.
Ameddig azonban „én”-zés, és „enyém”-ség, azaz önzés van az elménkben, addig kötődésünk is van a mulandó dolgokhoz, és vele pedig az egész mulandó világhoz is, és hiába is próbáljuk ezt letagadni, mert azzal magunkat is becsapjuk. Aki tehát folyton úgy beszél, hogy „én” ez vagy az, ilyen vagy olyan vagyok, és, hogy nekem ezek és ezek a tárgyi dolgok tulajdonaim, az hiába is mondja, hogy ő már kész „spirituális ember”, vagy, hogy ő a „spiritualitással” komolyan foglalkozik, mert az még nagyon is testi ember, vagyis változatlanul az anyag fogságában vergődik, gúzsba van kötve az itt magának megszerzett anyagi dolgai által is, és maga is erősen kötődik hozzájuk, meg sem tudna lenni nélkülük, és így azt is, hogy ő már szabad tőlük csak képmutatóan mondja. (Csak meg kellene őt fosztani akár csak egy ilyen vagyontárgyától is, és máris kiderülne, hogy ő még mindig hazug lélek, az anyagi lelkével (a testi érzelmi énjével) van azonosulásban. Rögvest dühös is lenne a hiánya végett, ami itt létezhető düh valójában kielégületlen anyagi vágyaknak szüleménye, vagyis tárgyi dolgoknak és történéseknek elérhetetlensége végett van.)
A teljesen önzetlen, és valóban nagy lelkű „szív”, azaz valódi, és teljesen tiszta lényegi mivolt (az Istenével teljesen egyező önazonosság) viszont már arról is felismerhető, hogy benne nem létezik semmi gyűlölet, irigység, düh, harag, félelem, bánat, szomorúság, megvetés, lenézés, rosszindulat, rossz akarat, faji előítélet, származási, és egyéb más (tehetségtől, képességtől) büszkeség, kevélység, gőg, önzés, önteltség, mohóság, versengés, és más tisztátalanságok sem, mivel az ilyen igaz lényegi mivoltban nincsen semmilyen szintű „énzés” és „enyémzés” sem. Csak az ilyen, és hasonló rosszakat magában többé már egyet sem tartalmazó „szív és lélek” egység, azaz a teljesen tiszta valódi lényegi mivolt tud ugyanis megszabadulni az anyag fogságából, vagyis innen az a káprázat, avagy illúzió valóságából.
Az Isten által itt, azaz még az anyagi testében és testével is élve teljesen is megtisztított szellemi lélekre ugyanakkor az is jellemző, hogy mint már újra teljesen és tökéletesen tiszta isteni lény képes behatolni mások érzékszerveibe (is), és át is tudja élni, amit mások éreznek, azaz tapasztalnak. Az ilyen teljes egész (vagyis beteljesedett), és tökéletes tisztaságát visszanyert lény itt bármit át tud alakítani az akarata szerint, és másokat, a hozzá képest tisztátalanokat irányítani is tudja. Uralja az összes elemet, teremthet akár élőlényt is, és életidejét is meghatározhatja. Minden anyagon akadálytalanul át tud haladni, el tud tűnni, és máshol ugyanabban az alakban meg tud jelenni, lebegni, röpülni, vízen járni is tud, végtelen kicsivé, és végtelen naggyá lenni is tud, érintés nélkül is képes gyógyítani.
A teljesen tiszta szellemi lélek, természetesen szintén Isten hasonlatosságára, képes isteni sugalmazásra is, vagyis ezt ő már nem csak tárgyi gondolatokkal tudja megtenni, mint azt itt a „mentalistáknak” nevezettek teszik. A sugalmazás azt jelenti, hogy az ember értelmébe gondolatokat, vagy gondolatformákat (gondolati képeket) belehelyezni. A megtestesülten tévelygő, vagyis az anyagi valóságban benne rekedt lelkeket hazasegíteni küldött teljesen tiszta lelkek is alkalmazzák a sugalmazást. Istennel tökéletes egységben élvén ők is képesek uralkodni az adott lélek teljes értelmén, és az Isten által irányított és támogatott sugalmazásuk is olyan lelki erejű, hogy az adott lélek nem is gyanítja, hogy befolyásolják, hogy éppen egy igazán jó gondolat, egy isteni gondolat van „bevésve” elméjébe, hanem a bele sugalltat a sajátjának tartja, és ezért aszerint fog érezni, és cselekedni is.
A teljesen tiszta szellemi lélek ugyanakkor a másik szellemi lelket teljesen „kiolvasni” is tudja. (Előtte tehát nyitott „könyv” minden emberi lélek is.) Mi, a teljes tisztulásunk útját járó szellemi lelkek pedig a szellemi előrehaladottságunk szerint vagyunk képesek a másik szellemi lélekben olvasni, vagyis annak az érzelmi tartalmát akár teljesen (szellemieket és anyagiakat együttesen) is látni vagy érezni, azaz megismerni, és ugyanígy tenni a testi és szellemi gondolataival is. Ez viszont már közvetlen érintkezés is a másik szellemi lelkekkel, vagyis ez időre a testtudat és testi én már nem tudhat bennünket elválasztani egymástól, éspedig a náluknál már erősebb valóságos lényegi mivoltunk végett. Amennyiben tehát Istennek köszönhetően már jóval tisztábbak vagyunk a lélektársainknál, képesek lehetünk még erre is, és végül pedig eljuthatunk majd a minden lélekkel közvetlenül és állandóan érintkezéshez is, vagyis a minden lélekkel egységben élésünkhöz is, és így tapasztalni is fogjuk, hogy Istennel és a lélektársainkkal is egyek vagyunk. Akik pedig már teljesen megvilágosodottak, azaz szentek, teljesen és tökéletesen tiszták lettek, azonnal felismerik azokat, akik szellemileg szintén igen előrehaladottak.
Két egymást ismerő, és valósággal, azaz már csak isteni szeretettel szerető emberi lelket a testük egymástól igen nagy távolságra levése sem tudhat egymástól elválasztani, hanem ezt csak az esetleg még valamilyen szinten létező hibás lét, élet, és szeretetfelfogásuk teheti meg velük. (Amennyiben ilyen már nincs, az isteni szeretettel szerető lelkek örökre egybeforrtan léteznek.) Istenben ugyanis mindannyian (valamennyi lélek) egy vagyunk, vagyis egyek vagyunk Istennel egyénileg, és emberi lelkek minden együtt is, és minden nem emberi lélek is így van velünk, és Istennel is. Ezért pedig minden léleknek már csak Istennek és Istenért kellene lennie, élnie, és csak Istent szabadna dicsőítenie is, és nem pedig külön magát vagy a társait, mint azt sajnos sok lélek még mindig teszi. (A Földön most élőknek legalább 90 %-a ezt teszi.) Így azonban Istentől nem kaphatnak az Ő dicsőségéből is, és így még haza sem kerülhetnek, azt is elodázzák ugyanis a hibás léthez, élethez, és szeretethez, vagyis az Istenhez hozzáállásukkal. Az embernek Isten dicsőségére kellene cselekednie (élnie) itt, a mulandó anyagi valóságban is, és nem pedig a maga dicsőségére.
Magáról Istenről pedig itt azt lehet még elmondani, hogy Ő leginkább a másik, Őt valamilyen szinten már ismerő ember szemébe belenézésünkkor, annak szellemi tudatán keresztül (azaz szellemi tudati érintéssel) érint meg bennünket, szintén isteni tudatokat (avagy isteni lelkeket), és megérinthet így bennünket a Napon keresztül is, mert az is, és a látható világegyetem többi napja is az Ő „szeme” (mindent látó Tudatából való tudata). Isten végül is tehát számtalan módon kapcsolatba léphet velünk a hazasegítésünk érdekében, ha látja az Őhozzá komolyan visszatérni törekvésünket.
Aki viszont a teljesen még nem megtisztított elméjével nem látja Istent, az, ha nem ezt mondja is, még önzéssel is élő lélek, még hiszi magát egyetlen Legfőbbnek, és így ahhoz még nincsen megtisztulva, hogy láthassa is Istent. Ameddig tehát a testi tudatos értelmünk, és a testi elménk is, még nincsen teljesen megtisztítva Isten által, nem fogjuk a valóságos magunkkal a valóságos magunkban látni Istent, és így Őt a külvilágban sem fogjuk meglátni senkiben és semmiben sem, pedig Ő itt is mindenütt jelen van. Belül, és kívül is ugyanis csak Isten van. Ez esetben még tehát sokat kell dolgoznunk a valóságos önazonosságunkon, hogy az, akik tehát valósággal vagyunk, az önzéstől, és egyéb más rossz tulajdonságoktól is teljesen és véglegesen mentes legyen, és az így Istentől visszanyert teljes és tökéletes tisztaságával maga is a „Nagy Lélek”, maga IS az Istennel egy és azonos Isteni Lélek legyen, azaz maga is az Isten legyen. Az önzéssel, vagy önzéssel is élő lelkek számára a legkiválóbban még ma is Jézus példázza le, hogy hogyan lesz az emberfiából Isten korlátlan hatalmával és erejével ellátott, önzetlenül szerető „Krisztus”, vagyis hogyan lesz maga is az Isteni Lélek, az Istennel egy Lélek, Aki Nagy Léleknél nincs hatalmasabb és erősebb Lélek még csak egy sem, Aki is tehát az Isten, Aki az egész anyagi teremtésének is fölöttes Ura, Legfőbb Ura, Aki a szeretet-hatalmával uralkodik az egész általa teremtett mindenségen.
