Anyagi testet öltötten is egyszerűen csak a tiszta és teljes örök létezés és élés örök öröm és boldogság teljes érzésében, illetve állapotában kellene lennünk, és inkább csak szemlélnünk kellene e létezés és élet végtelen és határtalan teljes egészében benne létező mulandó létet, amiben ideiglenesen lehet élni szintén mulandó életformában tudatos létezőként is.
A Földön is tehát a „mennyei” életet, az örök szellemi életet kellene élnünk megtestesülten is. Az emberek legtöbbje sajnos, ezzel már egyáltalán nem törődik, hanem helyette is a mesterkélt életet, a véges művi életet éli, és anyagiakkal és anyagi módszerekkel akarja az anyagi testét örökéletűvé tenni. Rengeteg pénzt adományoz ezért nem csak testi doktoroknak, és a gyógyszer gyártóknak, hanem a magukat szellem és lélekgyógyásznak tituláló szintén testi embereknek is, és az önismeretre tanító „mesterekkel” is ezt teszi, akik is hasonló céllal mesterkedő anyagi lélekként (a testi énjükkel azonosultan) élő, csak ezt nem így előadó „szaktekintélyek”.
Itt, a mulandó valóságban élvén is azonban mindenkinek a nem testi „szívében”, vagyis a valódi lényegi mivoltában benne „lakozik” az a sohasem változó örökkévaló Legfelsőbb Lény, akit mi a jelen anyagi létállapotunkban „Istennek” vagy „Abszolútnak” nevezhetünk, Aki az anyagi testünk átszellemítésének is egyetlen igaz Doktora, avagy igaz Mestere. Istennek a tudatunkban is mindig jelenlétével ezért minden körülmények között tisztában kell lennünk, és mindig figyelnünk is kell a bennünk „lakozó” Istenre. Istent tehát állandóan a tudatunkban kellene tartanunk fölöttes, vagyis Legfelsőbb Tudatként, azaz Istennek a Legfőbb Létezőnek, a közvetlenül Őbelőle való bennünk létezésének mindig a tudatában kell lennünk.
Ugyanakkor pedig mindenkor, és mindenhol, azaz minden mulandó körülmények között (bárhol a látható világegyetemben tartózkodván) is az Ővele egy Tudatában benne kell lennünk Istennek, vagyis a jelen életünk, a földi életünk minden pillanatában is tudnunk, és éreznünk is kellene, hogy Isten nem csak bennünk, és velünk is van, hanem, hogy mi, emberi lelkei (azaz „ember” nevet kapott, eredetileg teljességgel anyagtalan Isten-, avagy Élet-tudatok) is Őbenne vagyunk, Őbenne mozgunk, élünk. (A VAGYOK Isten tehát mindig bennünk, Őbelőle való „vagyokok”-ban van, éspedig úgy, hogy mi mindig Őbenne vagyunk, még akkor is, ha jelenleg még úgy képzeljük, hogy az életünk Őrajta kívüli, vagyis Őrajta kívül, az Övétől elkülönülten folyik.)
Itt a földi életünk során, vagyis súlyos anyagi testet magunkra öltötten tehát a legmagasabb rendű megismerésre, a legmagasabb rendű boldogságra, és megelégedettségre kellene törekednünk, mert ez a mi Istenével teljesen egyező eredeti létállapotunk, Akivel eredetünktől fogva tökéletes egységben, tökéletes örömmel és boldogsággal létezünk és élünk, amennyiben a magunk részéről nem fordulunk és válunk el Tőle semmi eredetitől más körülmények közé kerülve sem, mint amilyen a földi természet is.
Az előbbiekből következően itt élvén is mindent igaz öröm telien (örök örömmel telten) kellene tehát tennünk, és nem pedig többnyire kedvetlenül, lehangoltan kellene cselekednünk, mint ahogyan ezzel a többségünkkel még mindig vagyunk. Ez a kedvtelenség, avagy rossz hangulat azonban egyszerűen csak avégett van, hogy az emberek a legtöbbjükkel még mindig nem engednek Isten vonzásának, inkább vonzódnak az anyaghoz és anyagihoz, Isten nem igaz, vagyis mulandó valóságához, és egy anyagi magukhoz hasonló Istenhez, vagyis egy hamis istenhez. Ezzel viszont egymásra is lehangolóan hatnak, és nem pedig jobbítóan, mint kellene ennek is természetszerűleg lennie.
Az emberi lélek bele van tehát feledkezve a látható teremtéssel és teremtményekkel foglalkozásba, és ezért elfelejti az Igaz Istent, és az eredetvalóságát, az igaz (örök) valóságot is. Az ilyen lélek már csak az anyaggal törődik, csak azzal foglalkozik, és, ha foglalkozik Istennel is, akkor tehát az anyagi magához, a testi magához hasonlónak elképzelt, őtőle külön élő Istennel foglalkozik, vagyis csak elképzelt (kreált) istene van az egyetlen Valóságos Isten helyett.
Az emberek legtöbbjét ma tehát már csak az érzékiségük mozgatja (a testi érzékeik és testi érzelmeik irányítják a cselekedeteiket), és ezért már teljesen is elhatárolódnak az Isten általi mozgatottságtól. Pedig még itt, a szintén Istentől való jónak és rossznak világában, a „kettősség” világában is Isten az elsődleges mozgató, Ő mozgat, Ő éltet első fokon mindenkit és mindent. Isten hozza tehát mozgásba, és mozgatja itt a jót és rosszat, vagyis az ellentétpárokat is, és a dualitás, a „kettősség” egész világát is Ő élteti. Azonban minden valósággal jó, azaz minden tökéletes cselekedetnek is végső forrása Isten, vagyis az Őszerinte jó tetteknek is Isten az eredetük, amikkel Maga kizárólag él, vagyis Őneki rossz tettei nincsenek (és anyagi jótettei se, mert itt, a mulandó, és folyton változó valóságban azokkal is lehet ártani másoknak, illetve másokban), és ezért mondhatjuk Őt bűntelennek, avagy ártatlannak is. Ő az embert is jónak, azaz tökéletesnek hozta létre, az ember azonban képes magát a tökéletességében megrontani, és meg is rontja magát, ha Isten helyett anyagra és anyagira vágyva az anyagi valóságba (le)kerülve mulandó minőségeket vesz be magába.
A jelen világ, a dipólusos, vagyis ellentétpárokból álló földi világ pedig, melyben ideiglenesen élünk, mindig is az itt ideiglenesen élő emberek érzelmei szerint van, az emberi érzelmek irányítják és alakítják a mozgását, illetve működését. Ezzel a probléma ott van, hogy jelenleg nem is itt, hanem már ott tartunk, hogy az anyag, és az anyagi élethelyzetek és események (és ide tartozik a politika is) formálják, és határozzák meg az emberi szellemi tudatosságot, az eredetileg anyagtalan tudatos szellemi lelket és életét, pedig ennek fordítva kellene lennie. Az emberi szellemnek is ugyanis Isten hasonlatosságára uralni tudnia kellene minden anyagot, azaz minden tőle más minőséget. Az ember valós szellemi ereje és szellemi hatalma is azonban soha nem azt jelenti, hogy a másik embereken a hatalmi erőszakosságunkkal uralkodhatunk, hanem egyszerűen csak a valóságos magunknak igazán hatékonyságát, vagyis a minden anyagra és anyagira Isten hasonlatosságára korlátlanul hatni képességünket, az anyag által is cselekedni képességünket. A közvetlen isteni erő pedig képessé tesz, és fel is hatalmaz bennünket mindig csak az isteni jót tenni.
A legtöbb ember viszont még mindig ott tart, hogy napi szinten szembe megy az Igazsággal, vagyis nem Isten szerint, hanem ellenére cselekszik (még tehát, a legtöbbször akkor is, ha anyagi jót tesz). Az ilyen emberi lelkek nem ismerik fel a halál irányába menetelésüket, és még csak a halálba vezető irányt sem, azaz továbbra is tévelyegnek, nem találják a helyes irányt, sorra tévutakat járnak, újabb és újabb tévutakba „botlanak” bele. (Tudván is az ellenkezőjéről, továbbra is azt hiszik, hogy ők is meg fognak halni, mint az a testükkel fog történni, és hiába is tagadják, eszerint élnek.)
A tudatlanságban élő, vagy tudatlanságban tartott lélek azonban könnyen befolyásolható arra, hogy hogyan és miket cselekedjen, azaz ki és mi szerint éljen, kinek-minek feleljen meg a cselekedeteivel. Most a legtöbb ember a politika, és vele szövetségre lépett, szintén ember alkotta vallás szerint mozog. Ezért, ha helyesen szeretnénk itt is élni, akkor a cselekedeteinket is mindig csak isteni inspirációra kellene végeznünk, és nem pedig testi emberi motiválásra, illetve befolyásolásra, amilyen emberekből áll a jelenlegi államhatalom, és a vallási hatalom is világszerte, melyek, és híveik a hibás életfelfogásuk végett igen sokat ártanak is a Földnek és a rajta élő emberi lelkeknek is.
Jelenleg a Föld maga is éppen olyan beteg, mint a rajta élő, rossz befolyásolásnak engedő tömeglélek, vagyis az ugyanolyan gondolkodású és érzésű megtestesült egyéni lelkek összességből álló lélek. A Földnek és ezeknek a beteg lelkeknek gyógyítása viszont mindig csak isteni szeretettel lehetséges. A testi szeretet is, amivel ők élnek, ugyanis még, ha nem is úgy látszik, csak rontani fog a nyomorúságos állapotukon. (Hiába küldözgetünk a „Föld napján” neki is „szeretetenergiát”, nem fog tőle a „Földanya” sem semmit sem javulni, ahogyan mi sem fogunk attól javulni, ha fizetünk érte se, hanem csakis az isteni szeretettől, ami az egyetlen igazán hatásos gyógyszer is minden bajra.)
Aki beteg szellemi lélek a jelen földi életében nem a szellemi lelki teljes megtisztulásával, és isteni szeretetben és isteni értelemben növekedésével foglalkozik a legtöbbet, hanem az anyaggal és anyagi világgal, az megint maga gondoskodik az újra elbukásáról, vagyis továbbra is marad a nem igaz valóságokban élésnél, a születés és halálnál, a korlátozottságánál, és szenvedésénél, ami a „pokol” a korlátlan, azaz teljes szabadsághoz, és örök boldogsághoz szokott isteni lélek számára. (… és bizony, ha „meghal”, még „odaát” is van ilyen pokoli „hely”, azaz létezik az a létállapot, amiben inkább csak szenved a szellemi lélek, mintsem mindig felhőtlenül boldog. A földi cselekedeteinknek eredményeképpen az asztrálnak nevezett világ alsó régióiba jutva lehet ilyenben részünk.)
Aki pedig foglalkozik lelki önműveléssel, de nem tudja a világ szeretetét elhagyni, az továbbra is megosztott lesz, mert nem csak isteni szeretettel, hanem világi szeretettel is fog élni, és így juthat megint arra is, hogy csak azzal fog élni. Így pedig nagyon is érdekelni fogják a világi dolgok, és események, figyelmét ezek magukhoz fogják vonzani, és főleg velük fog foglalkozni, beléjük folyik, és tudatával kötődni fog hozzájuk, ami pedig visszafele fogja húzni a szellemi előrehaladásában a vissza Istenhez úton. Ezért az ilyen lélek azt is elfelejti, hogy csak azzal kellene itt foglalkoznia, ami közelebb viszi őt Istenhez, a testi mivoltát, a világot és dolgait pedig megtagadnia kellene, vonzódnia e helyett nem szabadna hozzájuk, hanem újra már csak az Örök Istenhez, az Igaz Istenhez, Akivel kellene egységben élnie, közvetlen kapcsolatban lennie.
Aki viszont még a jelen életében teljességgel megismeri az isteni szeretetet, az attól fogva nem fog mást kívánni, és nem fog magába semmi tisztátalan szeretetet befogadni, és azzal élni. Más szeretetre többé tehát még csak vágya sem lesz.
A „minden igazság”, vagyis a „teljes igazság” pedig már régóta (A Föld e térségében élő számunkra mondhatjuk, hogy Jézus óta) a világban van, csak az emberek inkább megmaradnak a saját igazságaiknál, a maguk agyukkal kiötlötte, vagyis kikövetkeztette igazságaiknál, és inkább csak azokat cselekszik is meg. Jelenleg tehát a legtöbben még csak itt tartunk a Valóságos Isten teljes megismerése, és megértése, vagyis az Őt magunkban egyetemben az Ő egész Teljességével (az egész „országával”) megtapasztalása helyett. Így azonban még csak senkinek sem mondhatjuk magunkat az Igaz Istenhez képest, Akivel tökéletes egységben kellene élnünk megtestesülten is. Ha ugyanis Istent nem ismerve, és nem értve valakinek is mondjuk magunkat, akkor továbbra is hazugságban maradunk, és nem pedig Isten igaz tudásában (ismeretében) leszünk, és vele az Ővele egy Tudatába kerülünk vissza, mint azt most már gyakorlatban is meg kellene tennünk, mivel elméletileg már sokan eljutottunk erre is. (A mindenkit folyton hívására, végre már ténylegesen is vissza kellene térnünk az egyetlen Istenhez.)
Csakis azonban a testi maga Istenért feláldozása („megfeszítése”, vagyis mozdulatlanná, nem élővé tevése az egész testi rendszernek) vezetheti a szellemi lelket a maga részéről vissza a forrásába, Istenbe. Ezt is, ahogyan a teljes önátadást, a lélek mivoltának is átadását, Jézus mutatta a legkiválóbban be az emberi lelkeknek. Csak ezt a testi mivoltát illető egyetlen erőfeszítést szabadna tehát megtennie minden szellemi léleknek, vagyis ezen kívül mindig szelídnek és alázatosnak, azaz teljesen erőszakmentesnek kellene lennie itt élvén is, vagyis olyannak, mint amilyen Isten. Csakis tehát, ha az alázatunk (is) teljes és igaz Isten, és mindenki más irányában is, fog Isten bennünket nem csak Magához vonzani, hanem teljesen Magához vonni is, vagyis felemelni is Magához. Önmagunk teljes lealacsonyítása, azaz senkinek tartása nélkül azonban nem kerülhetünk vissza az eredeti létállapotunkba. Eddig ugyanis azzal voltunk elfoglalva, hogy „Valakinek” tartottuk magunkat, azaz, hogy, ha nem kimondottan is, de itt a földi életben magunkat tartottuk az egyetlen Istennek, élet és halál Urának, és ráadásul pedig a saját magunk erejével akartunk, és akarunk még ma is felhágni a mennybe, és Isten „trónjába” ott is beleülni (ami Istennek mindenek feletti hatalmát is birtoklását jelenti), holott testekként (azonosulásban a mulandó testünkkel és testi énünkkel) senki se, vagyis semmik (nem létezőnek is nevezhető „van és nincs” valóságok) vagyunk Istenhez képest.
