Ami jónak nem éppen vehető jelenleg is uralkodik a Földön, az az emberek szabad akarata révén a gondolataik és érzéseik által jött létre, soha nem Isten sújtja azokkal sem az emberiséget, ami rossz jelenleg is éri az emberi fajt. Rendkívül ostoba felfogású, aki így gondolja, és érte Istent teszi felelőssé is.

Egyszerűen ugyanis "csak" annyiról van szó, hogy az emberek komolyan még mindig nem akarnak tudomást venni a hibáikról, a rossz tulajdonságokkal, köztük a legrosszabbaknak nevezhető kegyetlenséggel, és irgalmatlansággal élésükről, pedig ezek gátolják a teljes megvilágosodásukat, a teljes megtisztulásukat, és a teljes felébredésüket is, amivel lenne meg az igazi jóllétük és boldogságuk testben élvén is, és fejleszthetnék a Földet maguk is mennyei valósággá, ahogyan ezt Isten akarja.

A mai korban azonban már odáig is el vagyunk botolva, hogy az Igaz Istenre nem, hanem már csak bálványokra van szüksége az embereknek, akik boldogulásra, és szabadságba is vezetik őket. Csakhogy a bálványistenek nem teszik boldoggá, és nem is valóságos szabadságba vezetik őket, hanem a legvadabb rabságba, amit ők csak mondanak igazi szabadságnak. (A maguk is vakok és süketek képtelenek valóságos jóléthez és szabadságoz juttatni az embereket.)

A bálványisteneiknek is „köszönhetően” emberek figyelmét a jelen korban is teljesen leköti az anyag, már csak, vagy leginkább csak az anyagon és anyagin van a figyelmük. Ezért a legtöbb ember már csak az anyagit, a világit, az energiákban és energiákkal jóllétet keresi, a valóságos szellemit, a teljességgel anyagtalan szellemit figyelemre sem méltatja, pedig az anyagi cselekedeteket végleg el kellene hagynunk, nem a testi énünk és testünk minél magasabb színvonalon kielégítésével kellene foglalkoznunk. (Szellemi lélekként kellene tehát itt is élnünk, és Isten lelkeiként lelki cselekedeteket kellene itt is végeznünk, és nem pedig helyette anyagi cselekedeteket, azonosulván a testi énünkkel.)

Ma már alig akad olyan ember is, aki az anyagi előrehaladottságát valós szellemi előrehaladásra fordítja, azaz annak érdekében használja (áldozza) fel. Csak a testi előbbre jutására, az energiákban, köztük leginkább a „pénzenergiában”, és egyéb más itt értékes anyagi javakban egyre csak gazdagodásért, testi képességekben egyre magasabbra jutásért áldoz és szolgál szinte minden ember. Az ember itt azonban nem is csak a testének, hanem sok minden másnak is a szolgája, fölösleges bárkinek is tiltakoznia ezt illetően. Az ember itt élvén ugyanis szolgája lesz a testi érzelmeinek, vágyainak, kapcsolatainak, és még sok más itteni dolognak, általa birtokolt vagy nem birtokolt élőlénynek és tárgynak is. Leginkább azonban az egóját, a testi énjét, és annak testi érzékeit szolgálja. A mai modern öltözködés, és a többi testre aggatott, vagy közvetlenül rá rakott (rá festett, vagy belenyomott) dolog is, főleg a nők esetében, de a férfiaknál is, a testiséget helyezi előtérbe a valós szellemiség rovására. Sajnos, még mindig ott tartunk, hogy a mulandó dolgokhoz (elsősorban tehát a testünkhöz) jobban ragaszkodunk, mint az örökkévaló dolgokhoz, és a legrosszabb ebben az, hogy ebben fejlődünk, és nem pedig valóságos lelkileg, és így szellemi lelkileg csak egyre nyomorúságosabbak leszünk. Az életre így pedig már semmi időnk nincsen, mert minden időnket is a halálra fordítjuk, vagyis csak, vagy inkább csak a születésétől fogva a halál felé tartó testünkkel foglalkozunk, ami viszont, ellentétben velünk, valóban meg is fog halni.

Mára tehát már ott tartunk, hogy a legtöbb embernek csak a teste érdekeinek érvényesítésére van ideje, és ezért az Igaz Istennel, és a valódi magával már nem foglalja el magát. Pedig a valódi önmagunk teljes feltérképezésével megismerhetjük a saját sötét foltjainkat, melyeket még el kell távolítanunk magunkból, hogy azok többé már ne akadályozzanak bennünket a valós szellemi előrehaladásunkban, a lelki fejlődésünkben, tisztulásunkban, a hazajutásunkban. Ezért pedig minden földi napunkat úgy kellene eltöltenünk, hogy az mindig hozzon számunkra valami igaz szellemi eredményt, amivel előbbre kerülünk, tisztábbak, jobbak, többek, igazbbak, magasabbak leszünk a korábbi rossz állapotunkból, melybe magunk helyeztük magunkat az anyagiakkal beszennyeződésünkkel.

A világi egyházak és hitszervezetek is azonban ma már nem a szellemi lelkekhez, hanem csak a testi emberekhez szólnak, akiknek van lelkük is (ami így még csak az anyagi lelkük, vagyis a pszichéjük amivel foglalkoznak), és ezzel inkább csak eltávolítják az eredetileg anyagtalan szellemi lelkeket Istentől, és beledöngölik azokat a testiségbe, vagyis a földbe, az anyagba. Valójában tehát nem megszabadulásukat segítik a lelkeknek az anyagi világtól, hanem csak még jobban hozzákötözik őket. Ugyanezt teszik azonban a spiritiszta, okkult, és ezoterikus szervezkedések, és egyes „spirituális emberek” is, melyek még az előbbieknél is agyafúrtabban végzik az előbbit a lelkekkel. Ezek a „segítségek” viszont már nem a durva anyagba, hanem a finom anyagi minőségbe, az energia valóságba (Isten rezgő és mulandó tartományába) döngölik bele a szellemi lelkeket. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy nekünk van lelkünk, akkor róla tárgyként, anyagiként beszélünk, amit birtoklunk, amit tulajdonlunk. Ez esetben az anyagi lélekkel, a pszichikai énünkkel azonosulunk, aki beszél róla, hogy neki van lelke, és, hogy neki ezért milyen testi módszereket, technikákat kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mennybe kerüljön, és örök boldogságra jusson. Ezek az előbbi nagytudományú emberek sem értik tehát, hogy ők maguk a lélek, vagyis, hogy ők nem a testi énjük, aki azt mondja, hogy neki van lelke. Ezek az előbbi, „segítségüket” ráadásul anyagi javakért, vagy hírnévért cserébe adó szellemi lelkek még bizony, továbbra is azonosulásban vannak az egész mulandó testi rendszerükkel, vagyis ők nem ezt mondva is változatlanul a véges, azaz nem örök fennállású anyagi lelkükkel, azaz maguk is anyagiként akarnak a mennybe hágni, ahol egy szikraszem anyag, és anyagi sincs. (A „pára” azonban odáig sohasem szállhat fel.)

Ilyen előbbi körülmények között nem véletlen, hogy az emberek legtöbbje nem az Igaz Isten után, hanem a világ és dolgai után vágyakozik, és az üres beszédet, a csak az anyagiakról, főleg a testről, és a test cselekedeteiről, képességeiről szóló fecsegést, locsogást kedveli, vagyis leginkább csak fölösleges szavakat ejt ki a száján, melyekről is azonban mindről egyszer majd a teste halála után számot kell adnia, vagyis szembesülnie kell vele, hogy azok sem jó cselekedetek voltak, hanem annak csak hitte azokat is. Csak tehát hitte, hogy azokkal (is) segítette az embertársait, valójában velük nekik is, és magának is inkább csak az ártalmára volt. Jóval többet ért volna, ha helyettük hallgatott volna.

Az előbbi hibás életet folytató emberek a hibás neveltetésüknek megfelelően ma életfeladatuknak a minél több, és minél magasabb színvonalú anyagfogyasztást tekintik, ami folyamatos fogyasztást, és az érzéki élvezeteket, az érzékeik szintén mind több, és mind jobb szinten történő kielégítését tekintik a jólétüknek is.

Az érzékiség, illetve az érzéki élet azonban a valós szellemi életnek ellentéte. A Föld állapotára is ezért a legrosszabb hatással az emberek érzékisége, különösen a nemi érzékiség eltúlzása van. Ez ugyanis a földi élet minden területén érvényesülve, igen rossz egészségi állapotba hozza a Földet is, és miatta az Istentől az „embert” is jelentő „Föld” nevet kapott élőlény már heves tiltakozásba kezdett a testileg belőle való emberek benne okozott sérülései végett. (Ezt ma már a testi emberként élő lelkek is észrevehetik.)

Azt pedig itt sajnos, már szinte senki sem nézi, hogy maga mivel járult hozzá, hogy a jelen helyzete az emberiségnek és élőhelyének ilyen igen rosszá, nemsokára már tarthatatlanná lett. (A „magunk nem, hanem csak a többiek felelősek érte” elvvel él itt szinte mindenki, és különösen a magukat „zöldeknek” vallók teszik ezt a Föld vonatkozásában, és magukat illetően is szintén ezt teszik, mint a többségi ember is. Ész nélkül mennek a tömegtudat rosszai után.) A tökéletlen lélek ugyanis folyamatosan tökéletlenségeket hoz létre, vagyis nem jókat, nem isteni jókat teremt. Amiket azonban az elbukott lelkek hoznak létre, azoknak mind végük lesz, mind meg fognak minden ízükkel semmisülni. Be kellene tehát látnunk, hogy mi, szellemi lelkek csak az igaz valóságra építhetünk jót (tökéleteset), és, hogy nekünk csak arra érdemes építeni, mert az itt nem az igaz valóságra, hanem helyette az anyagi valóságra építetteknek mind vége lesz, vagyis azok mind el fognak enyésződni, mind és teljesen el fognak múlni, nyomuk sem marad.

Az előbbi okok végett az emberiség alkotta, hamarosan tízmilliárd tagból álló társadalmi „épület” is valószínűleg néhány évtizeden belül össze fog omlani, mint ez majd az általunk alkotott földi épületekkel is történni fog. Ez a jelen emberi társadalom, és világa is, a vad életellenessége végett maguk az emberek után (merthogy mi cselekszünk így) már Isten által is pusztulásra ítéltetett, és így ezt már senki és semmi nem akadályozhatja meg. Gyilkos ösztönök élnek ugyanis az emberekben, és a jelen kegyelmi időszakban is a legtöbben csak odáig jutottak, hogy az igazán jót, de még csak az igazabbat, a náluknál jobbat is csak elnyomni, elpusztítani akarják, mert ő árnyékot vet az ő beképzelt, vagyis hamis jóságukra, hatalmukra, nagyságukra. Az elmarasztaló ítéletet is azonban ezzel végül is nem Isten, hanem maga az ember társadalom hozza magára, és a maga építette világára is, és nagyrészt maga fogja az ítéletet végrehajtani is, mivelhogy az eredeti mindig szelíd és alázatos mivoltából vad erőszakos pusztítóvá, fenevadhoz hasonlítható pusztítóvá vált.

A jelen emberi társadalom sem tudott tehát arra eljutni, hogy a Földet egyenlővé tegye a Mennyel. Ahhoz ugyanis isteni szertettel kellett volna telítenie a Földet, és nem pedig helyette gyűlölettel, erőszakkal, ellenségeskedéssel, fajtársakat öldökléssel telivé tennie, amiket ma már a vérengző fenevadaknál is különbül tesz azzal is, hogy igen nagy tömegekben is írtja a saját fajtáját. A most éppen Európában dúló véres háború is „ékes” bizonyítéka annak, hogy a jelen korszak béli emberi társadalom is elbukottnak tekinthető, és ezért a totális összeomlása is hamarosan meg fog történni. Lehet tehát ezt a jelen, vad tűzerővel folytatott kíméletlen, véres háborúságot is akár már annak előképének is venni, hogy mi fog hamarosan történni az egész emberi társadalommal, az általa alkotott dolgokkal, és az élőhelyével, a földi természettel is. Sajnos azonban, az emberiség legnagyobb tömege most már ettől sem tér észhez, hanem büszkén, az élettel továbbra is szembeszállva, azaz életellenesen cselekedve menetel a végzetébe, a vesztébe, magát jó embernek, jó léleknek tartva.