Az Igaz Istenhez tartozó embernek nem kellene magának is ugyanazt akarnia, mint amit itt mások akarnak maguknak, hanem egyszerűen csak hagynia kellene, hogy az itteni életéhez szükséges dolgok természetszerűleg jussanak el hozzá, és nem pedig neki is az akaratosságára, azaz mindig csak harcok és küzdelmek, vagyis kisebb-nagyobb erőfeszítések árán, mint ahogyan itt az emberi többség jut hozzájuk. Ezt a szellemi lehetőséget azonban a szűk látókörű, vagyis a látásuk csak a jelen anyagra, és még a testi szemekkel nem látható finom anyagira kiterjedő emberek egyáltalán nem tudják megérteni, és ezért inkább csak megütköznek, megbotránkoznak rajta, ha a látókörükben akad egy-két ember, aki nem azokat, és nem is úgy akarja, mint ahogyan ők.

Őket (a tőlük „másokat”) tehát azok nem úgy érdeklik, mint őket, mert őket (a valóban tisztán látókat) az ő tulajdonaik egyáltalán nem is érdeklik, mivel ők az ő értelmükben vett tulajdonlásra egyáltalán nem is törekszenek, noha természetesen nekik is vannak itt tárgyi dolgaik, amiket használnak mindig elsősorban Istennek, és Őutána pedig mindenkinek a hasznára, nem az ő tulajdonunknak tekintve azokat, hanem Isten tulajdonának, ahogyan magukat is tekintik. Nos hát, az ilyen embereknek, akik az előbbieket meg is élik, már van isteni látásuk is, ha esetleg még nem is teljes. (Azzal az „isteni látó” már el is bukott, ha itt értékesnek tartott tulajdonokat halmoz maga köré, vagy éppen csak aggat magára, vagy nyomat bele a testébe.)

Az Igaz Istenhez tartozó ember tehát már nem ragaszkodik itt semmihez sem, mert már teljesen tisztán látja, és érzi is, hogy ő milyen létszinten van, látja és ismeri a különböző létszintek igazságát, látja a különféle téridőkben létező lényeknek az adott téridő anyagából való létezési formáját, valamint látja a teljes egész univerzumnak, a világok illetve valóságok összességének igazságát is. Ezért pedig természetességeként fognak nála megjelenni természetfeletti észlelések, és természetfeletti, azaz nem tárgyi, nem testi képességek is, amikkel is viszont az ilyen ember soha, de soha nem fog hivalkodni, dicsekedni, pénzt keresni velük meg csak véletlenül sem fog, meg hírnevet szerezni sem. Ez az állhatatosan Istenhez törekvő ember nem fog tehát elkezdeni hivalkodóan, tudálékosan viselkedni, mert világosan tudja, hogy azzal megint csak rosszat tenne, és, hogy így ragaszkodni kezdene akár csak a meg- illetve visszakapott képességeihez is. Nem így téve azonban látni fogja a különféle létszinteken élő lényeket a látható formájuk nélkül is, és kapcsolatba is kerülhet velük. A látása tehát élesedni, és egyre jobban kiterjedni is fog, újabb nem anyagi (nem testi) képességei is lesznek, és fokozatosan el fog jutni a teljes megvilágosodásra.

Van azonban olyan lélek is, aki nem is törekszik itt istenien látni, elég neki, ha világosan tud a jelen nézetből is a teljes egész mindenségről és Alkotójáról, és, hogy csakis egyetlen Isteni Egységről van minden értelemben szó, és ezért már csak az Isteni Egység Szellemében, és mindig ennek az Igaz Istennek megfelelően él a jelen földi élőhelyén is, ahol csak ideiglenesen, azaz csak időlegesen lakozhat. Az ember magát az Igazságban való művelése tehát így is folyhat, és az ilyen lélek szintén célba is fog jutni, azaz teljesen is meg fog világosodni. Teljesen tisztában van ugyanis az Alapjával, és az isteni képességei megvannak erre is, és így Őt, az Alkotóját, és képességeit is tapasztalni is fogja a tudatos szellemi lélek mivoltával. Viszont ez az Istentől még mindig más alappal bíró (anyagalapúan gondolkodó, és így az anyagba bele is gyökerezett) emberi lelkeknek igen nehezen fog menni, míg maguk is teljesen tisztába nem jönnek a Valóságos Alapjukkal, azaz tisztán szellemi értelmileg nem látják, és érezni is nem fogják Őt a Teremtőt szintén testi és finom testi érzékszerveik használata nélkül, vagyis míg végleg el nem szakadnak a hibás alapjuktól, illetve hibás alapfelfogásuktól is.

Már az Ószövetség előtti korokban is az értésünkre volt adva, hogy nem szabadna a mulandó testet életnek tartanunk, vagyis, hogy változtatnunk kell a hibás életfelfogásunkon, mivel az élet nem a nekünk is formául szolgáló anyagból van, nem az a forrása. Nem a megnyilvánító formánk tehát az igaz lényeg mivoltunk, hanem a formában benne rejlő szellemi, azaz isteni élet. Nem a mulandó formánkat kell tehát féltenünk, hogy azt elveszíthetjük, hanem a szellemi élet /avagy tehát szellemi lélek/ mivoltunkat, amit azzal veszíthetünk el, ha mulandó formává változunk, az erre is meglevő isteni képességünk, és a szintén Őtőle való szabad akaratunk révén.

Nekünk, isteni lelkeknek a jelen dimenzióban, és minden más dimenzióban is, látnunk kellene tehát még a mulandó dolgoknak is létező valóságos (isteni, örök) lényegét, alapját is, ami tehát a mulandó dolgok esetében is örök minőség, ami nélkül azok nem is lehetnének semmilyen szinten sem, azaz még csak nem is léteznének. Aki viszont az örök minőségű szellem és lelket teljesen „meztelenül”, azaz tárgyi vagy tárgyszerű teste nélkül nem látja a jelen vagy szomszédos dimenziókban, hanem csak azoknak megnyilvánító formáit, a különféle tárgyi minőségű ábráit, annak még csak téridőn belüli a tisztánlátása, vagy éppen csak szintén ilyen tisztán érzése, vagy  tisztán tudása van, valósággal tehát nincsen meg, illetve még nem teljes az ő tisztán látása, és a többi tiszta érzékelése se. Szintenként van tehát meg a tisztán látás és érzékelés, és így szintenként más az igazságunk is, egészen az Ő, vagyis Isten legmagasabb szintjéig. Ezért mondjuk testi emberként is, hogy mi itt tisztán látunk, és, hogy nekünk van mindenben igazságunk, még csak a testi magunkat illetően is. Most a legtöbben a nem anyagit mondjuk nem igazságnak, vagyis valótlanságnak, pedig az ilyen ember éppen, hogy tévedésben van a Valóságos Igazságot és igaz valóságát illetően.

Az isteni „szem”, avagy isteni látás tehát nem az előbbi tárgyi látás, ugyanis „az” egyszerre a négy fő oldalról (+) képes látni csak az emberi fizikai testet is, éspedig még a legparányibb részleteiben, azaz még csak végtelenül apró foton-szemcse részecskékként is, vagyis egyáltalán nem úgy látja, mint a mi fizikai szemünk, és a hozzá, azaz a korlátolt látásához igazított „modern” és legfejlettebb műszereink. A teljes isteni látás még azonban a teljes egész fizikai valóság látására képes legfinomabb tárgyi és tárgyi szerű testnek látásánál is több, azt is jóval meghaladó. Meghaladja még azonban az egész tárgyi univerzumnak, és a nem tárgyi, azaz örök világmindenségnek együttes látását is, és tehát tökéletesen tisztán látja a tiszta és tisztán szellemi minőséget is.

Az embernek az előbbi isteni látása csakis azonban a teljes és végleges megvilágosodásával lehet újra meg. Amikor az embernek ki lesz nyitva a szellemi szeme, vagyis az első fokú isteni értelmi látása a csupa tökéletes isteni tulajdonságokra, mely Istenéiből kapott csakis ezen eredeti tulajdonságaival való újra élése juttatja aztán el a szellemi lelket a teljes megvilágosodáshoz, a teljes tisztaságához, és az isteni látása és hallása mellett a többi eredeti isteni képességeinek is visszakapásához is, éspedig akár már itt, vagyis még a földi testben és testtel is élése során. A teljes megvilágosodásra jutás pedig mindig egyéni nevelés és fejlesztés, valamint másokon is segítés révén történik, szintén Isten vezetésével és segítésével, ami segítséget mindenkinek kérnie kell a Teremtőtől. Ha pedig ez meglesz Istentől, vagyis a szellemi lélek újra teljesen tiszta és teljes egész, azaz „beteljesedett” is lesz, akkor az ember úgy fog látni, és cselekedni, mint azt itt Jézus tette, és tették más teljesen tiszta lelkek is, akik Jézusnál kevésbé lettek ismertek a Földön, és léteznek ma is itt ilyen lelkek, csak ők még kevésbé ismertek, mert teljes csendben teszik a dolgukat itt a földi létben.

Amennyiben pedig mi, most itt élő lelkek is meg tudunk maradni az állandóan már csak Istenre figyelésben, és az Őáltala létrehozott (újra megvalósított) Ővele közvetlen kapcsolatunknál is, akkor az Istentől, és a világtól is különélésünkkel magunktól eltávolított dologi létezők is fel fognak ismerni bennünket, szeretni fognak maguk is bennünket, és engedelmeskedni fognak nekünk, azaz többé már nem fognak uralni azok is bennünket, ugyanis látni fogják azok is a bennünk is jelen levő Istent.  Amikor tehát az isteni elménkkel Isten után magunk is uralni tudunk az isteni szeretetünkkel minden teremtett dolgot, teszi Isten az előtte még létező gyengeségünket újra erővé, isteni hatalommá, a jelentéktelenségünket dicsőséggé, az Őtőle távolságunkat közvetlen és állandó kapcsolattá, és a tulajdonságait és képességeit pedig szintén újra a tulajdonságainkká és képességeinkké fogja tenni (így tehát a teljes látását is látásunkká tenni), éspedig azért, mert az Ő kegyelme és nagylelkűsége is határtalan. (Kegyelméből tehát bennünket is olyan valósággal tisztán látó „úrrá” fog tenni, mint Jézust is tette földi emberből példaképpen a számunkra.)

Ha az embernek teljesen fel van nyitva az isteni látása, akkor felülnézetből, és teljes egészében láthatja az egész földi emberi társadalom jeleneteit illetve jelenségeit, és akár a Föld összes élőlényeinek jeleneteit is, és éppen így láthatja egyszerre az egész tárgyi világegyetemnek a szerkezetét (az egész innét végtelen nagy látszatú „életkereket”, avagy „életforgatagot” körbe forogni) is, éspedig magában, mint afféle maga is a végtelen és határtalan nem anyagi elmében benne, annak mulandó részeként. (Elképesztő, leírhatatlan tehát, hogy eredetileg csak maga a tudatos szellemi lélek mivoltunk is milyen hatalmas nagy. Az Istenével egy ezen végtelen és határtalan szellemi élet mivoltunkban van tehát benne a tárgyi élet, a mulandó élet egésze is.) Ez tehát már a „legmagasabb”, avagy „legmélyebb” szintről való látás, vagyis Isten a Legfőbb Lényeg „szemszögéből” az Isten „szemével” látás, amit nevezhetünk Lényeglátásnak is. Ilyenkor tehát már vissza lettünk emelve Isten magasságába, a legfelsőbb illetve legfőbb Égbe (Legfelsőbb Tudatba), és már csak az Ő tulajdonságaival és képességeivel élünk itt is a még élő testünk révén. A legbelső, vagyis a valóságos szellemi erőforrásaink is azonban mindig csak Isten adományaként szabadulhatnak fel, és állhatnak aztán már örök jelleggel a rendelkezésünkre.

Ha tehát a szellemi és lelki látásunk teljesen nyitva van, akkor láthatjuk, hogy ahány dimenzió van, az ember annyiban létezik (multidimenzionális létezők is vagyunk), viszont mi a legnagyobb többségünkkel még csak a jelen dimenzió szintjét sem látjuk teljesen át, hanem annak is csak egy részét, mert lekorlátoztuk magunkat a jelen hús-vér testünk korlátolt érzékeire és képességeire. Aki pedig nem hisz abban, ami meghaladja az itteniről való tudását, az továbbra is szűk látókörű marad, és így az esélye is igen szűkös lesz arra, hogy a látható testeken túlra lásson, és ennek is csak saját maga lesz az egyetlen akadálya. Az ilyen mindig csak a formát fogja tehát látni, a benne rejlő valóságos tartalmat, avagy valóságos lényeget pedig még mindig nem.

A teljesen tiszta és teljes egész szellemi ember viszont a vele egy szellemi szeretete és értelme szellemi „fénye” révén képes belehatolni az emberi fizikai testbe, a jelen hús-vér testébe is, és képes azt belülről is megvilágítani magával, és azt így minden oldalról egyszerre látni és érezni belülről is, éspedig a létező legkisebb anyagi részecskéje vonatkozásában, és természetesen a teljes egészével is, és ugyanezt meg tudja tenni a testben élő teljességgel anyagtalan szellemi lélekkel is. Akik azonban a tisztán szellemi minőséget nem látják, azok még csak tárgyilag tisztán látók, vagyis nem igazi tisztán látók, valósággal még nem látnak tisztán, hozzá még tisztulniuk kell.

Minden anyagi avagy tárgyi részecskének, a legparányibbnak is, amit már elképzelni sem lehet, nemhogy látni is tudnánk akár csak a legmodernebb optikai műszerekkel is, létezik egy pozitív és negatív oldala. Aki ezt a már végtelenül parányinak nevezhető anyagit, a létező leghatalmasabb anyagit, és minden nem anyagit (a teljességgel anyagtalan és energiátlan erőt), és mindezeket együttesen, azaz egyszerre és egy egységben is teljesen tisztán lát, annak van meg a teljes isteni látása, a valósággal tisztán látása, az lát mindent úgy, ahogyan minden valósággal van. (Az ilyen isteni lény még csak magát a testi szemünket is így, az előbbiek szerint látja, és azon is képes átlátni is, mint ahogyan azt itt mi tesszük, ha a tárgyi szemeinken keresztül, vagyis azokat használva hozzá tekintünk egy üvegfalon túl levő dolgokra.)

Ezek után pedig talán már azt is elképzelni tudhatjuk, hogy Isten nem csak az Abszolút Személyével, hanem az egész végtelen nagy Teljesség mivoltával, a teljes örök, és teljes mulandó teljességével, és ezek egységével is látni képes, vagyis, hogy még csak a mulandó testét is (ami az egész, azaz mindösszes tárgyi világegyetem) mindenütt az innét napoknak látható szemek borítják, melyekkel is lát Ő. Ő tehát az egyedül igaz Látó, Érző, és Tudó is, és nem pedig azok az emberek, akik „tisztánlátóknak”, „tisztán érzőknek”, vagy éppen csak „tisztán tudóknak” mondják és mutogatják itt magukat, és ráadásul még pénzt is kérnek a többi emberektől a képességeikért, amik valójában csak a tárgyi és  finom tárgyi (testi) minőségekre, a felszíni formalitásra terjednek ki, a valós szellemiekből pedig ők semennyit sem érzékelnek, semennyit sem látnak, csak ezt elpalástolják az Isten és Krisztus Jézus nevek emlegetésével, vagy éppen más népek körében ismert teljesen megvilágosodott isteni lelkek nevével. Arra hivatkoznak, hogy tőlük (az ő „beavatásukkal”), vagy éppen csak maguktól van az ő csodás képességük, ami azonban így még csak a tisztán látás vonatkozásában sem valóságos, hanem még mindig csak „álságos”, vagyis ők még csak az árnyékvilágban, a nem örök testek vonatkozásában látnak mindent úgy, ahogyan az van tárgyilag. Az ilyenek tehát nemhogy teljes isteni látással nem bírnak, azaz a látásuk még csak nem is közvetlenül isteni, hanem még csak Isten mulandó teste látásának megfelelő, vagyis a tárgyi univerzum egészének, vagy annak is csak egy részének látásával egyező, és még csak gőzük (sejtésük) sincsen róla, hogy a valóságos isteni látás jóval afölötti nézőpontból való mindent tisztán látás. Az ilyen még csak tárgyilag látó „látó emberekre” jellemző az is, hogy ők folyton „univerzumoznak” és „kozmoszoznak”, amivel már el is árulják, hogy kinek a látásával egyező az ő látásuk, vagy éppen más képességeik is, és hát így az igazságuk is, vagyis, hogy az még mindig nem az örök és egyetlen Igazságéval, a Valóságos Istenével egyező. Hozzá a valóságos magukat még tehát művelniük kellene, amiből sem kellene azonban az Igaz Istent, az egyedül igaz Látót kihagyniuk, mert Őnélküle nem fog nekik sem meglenni, még csak az Övével egyező látásuk se.