Az itt egónak nevezett testi én központú emberi elme nem csak gondolatokból és gondolkodási folyamatokból, módszerekből, képességből áll, amit felszíni látással látunk így. Ez ugyanis az emberi elmének nem a jelentősebb, hanem a kevésbé fontos része. Ezen elmének is tehát nem ez a rész a jobbik része, hanem a legmélye, a valójában mögötte található alapja, ami csak a múlhatatlanságánál fogva is igazán fontos, vagyis „az” a legjelentősebb része.
A valódi lényege a testi énnek és emberi elmének is tehát nem anyagi minőségű, hanem a létező legtisztább szellemi minőség, ami mindenben benne (is) van, ami van. Ez a jelen elmének, a fizikailag érzékelhető mulandó elmének (és központjának is) magja avagy alapja a Legtisztább Tudatossággal, vagyis Istennel egységet képez, Aki Isten kontrollálja és irányítja a Magából való és Ővele egy Tudata és tartalma teljes egészét, és így a jelen, azaz mulandó részét, a jelen emberi elme-tudatot is. Azonban önmagában ebben a végtelen és határtalan, makulátlanul (átlátszóan) tiszta Tudatosságban semmi fizikai, azaz semmi elektromos, semmi elektromágneses, és még csak mágneses minőség, vagyis semmi anyagi nem található, hanem ezek is mind Benne foglaltan vannak (mint a többi más létező és élő is), mivel ebbe a tőlük tehát teljesen mentesnek mondható, azaz nélkülük is létező, tökéletes tisztaságú Magába teremtette ezeket is, és még csak az itt egónak nevezett testi én is ezért létezik. Őbenne, vagyis a Szent Istennek, Szent Léleknek, és Szent Szellemnek is nevezhető Istenben pedig ez az anyagi létezés az egészével az Ő Egészének avagy Teljességének csak egy elenyésző kis részének minősül. Ebből az anyagi létezésből viszont ez a Végtelennek, és Határtalannak is nevezhető Tiszta Szellemi Tudat avagy Tudatosság „semminek”, vagyis nem létezőnek látszik, ami Semmiben van tehát benne ez az itt irdatlan nagy, és folyton rezgő „szappanbuborékként” is elképzelhető egész fizikai létezés is, ami nem örök fennállású része Istennek, Aki tehát a Semmi és a Minden is. Az egója és testi elméje szerint élő lélek pedig ehhez a végtelenül hatalmas látszatú „szappanbuborékhoz” van hozzákötődve a tudatával, ami önmagába záródott nem örök létrendszerben él ideiglenes (azaz időleges) jelleggel Isten végtelen és határtalan, örök, és legtisztább világa helyett, melyben tér és idő, szenvedés, születés és halál sincsen.
Az ember nevet kapott isteni lélek újabban pedig a fizikai léttel egyben a szintén mulandó és korlátozott képességű pszichikai, vagyis az anyagi lelki önazonosságával van a leginkább azonosulásban, ehhez a testi érzelmi énjéhez van legjobban hozzátapadva és hozzákötődve a valódi magával azonosulása helyett, aki teljességgel anyagtalan léleknek Istennel kellene egységben élnie, és nem pedig ezzel a hamis énjével, a hamis egójának is belső felével, a pszichéjével. Újabban tehát ezt a pszichikai énjét éli meg az ide került lélek valóságos magaként a valóságos maga helyett. Ebből azonban igen sok anyagit tudnak maguknak aratni, illetve profitálni a pszichológus és pszichiáter „spirituális lelkek”, akik még csak hiszik magukat valós szellemieknek, és aki még magukat is megtévesztők a többi más foglalkozásúakkal együtt mára már igen sokan vannak, és szorgalmasan erősítik, fejlesztik, azaz nagyobbítják, magasítják az egókat, és még ki is zsebelik a lelkeket érte, vagy legalábbis jól élnek belőle, és nagy hírnévre tesznek szert az „áldozatos” munkásságukkal . Teljes pszichikai egyensúly nélkül azonban senki nem lehet képes ennél a jelennél (amibe beleértendő a finom anyagi létállapot is) magasabbra kerülni, vagyis nélküle egy lélek sem juthat vissza a teljesen szabad és örök létállapotába, ami a teljesen súlytalansága (teljességgel anyagtalansága), és a szintén teljesen és tökéletesen tiszta állapota is.
A valóban az igazulása, avagy tisztulása útját járó lélek azonban, ellentétben az előbbi szaktekintélyekkel és követőikkel, többé már nem kényezteti az egóját, és nem is magasztalja, hanem maga alá utasítani törekszik, és végül eszközévé tevén ténylegesen is fölé kerekedik az egójának, aminek tudatlansága, és a vele azonosulása végett kezdett el maga is Isten ellen lázadni, Isten ellenére cselekedni. A lelken a valójában csak elképzelt, azaz „van és nincs” létezésű ellenfél egója ugyanis hatalmat vesz a tőle nyert (annak önként átadott) ereje révén, és a léleknek a tőle visszanyert ereje révén le kell győznie azt, hozzá is azonban már az Isten segítségét is kérve, és igénybe is véve, merthogy ehhez neki már nincsen elegendő ereje. Amennyiben azonban még nincsen kapcsolatunk Istennel, ezt mi, lelkei mindaddig nem tudhatjuk megtenni, míg, és szintén Istennek köszönhetően, kapcsolatba nem lépünk Ővele. Csak Istentől kaphatunk ugyanis erőt, amivel teljesen visszanyerhetjük a hatalmunkat az egónktól, és föléje kerülhetünk vele. Egymaga, azaz Isten nélkül ezt egyetlen lélek sem lehet képes megtenni, és nem is tudja. Így ugyanis csak az egóját fogja még erősebbé, még nagyobbá, magasabbá tenni, vagyis szuper és hyper egót fog belőle készíteni, aki lesz a vele azonosulása végett helyette az isteni lélek, és az Istenévé tenni is fogja magát a léleknek. Az egyéni lélek ezzel pedig szintén magát fogja egyetlen Istennek tartani, amivel szintén az Igaz Isten helyébe kíván lépni.
Nyugodtan körül lehet nézni a világban, hogy a mai korban már mennyi hamis Krisztus, vagyis mennyi „Szent Lélek”, „Őszentsége”, Szentatya”, és „Szent Szellem” is szaladgál testben, illetve utazgat testesülten ide-oda a Földön, és teszi a csodákat is, melyek is azonban, mint a tevőik hamisak, mivel mind pszichikai erővel vannak téve, és nem pedig Isten teszi a szellemi erejével. Ezeknek a „szenteknek” tehát még csak egy százaléka sem az Igaz Istennek képviselője, hanem kivétel nélkül mind megtévesztők, mivelhogy az Igazhoz tartozók, az Igaznak képviselői nem tartják, és nem is mondatják magukat sem Őszentségének, sem Atyának, sem szintén legfelsőbb Léleknek, és még csak Szent Fiúnak sem, és mégis az Igaznak képviselőnek bizonyulnak. Az Istent képviselő igaz tanítóinkban, mint mocsoktalan vízben ugyanis megláthatjuk a magunk piszkos tükörképét, és így már magunk is vissza fogunk emlékezni rá, hogy szintén az átlátszóan tiszta vízhez voltunk hasonlóak, és, hogy e tiszta vízben benne levő látható dolgok mind csak árnyékjelenségek, azaz tőlünk más minőségek. Az igaz tanítók, és igaz próféták (Istennek szószólói) is tehát az eredeti létállapotunkra emlékeztetnek bennünket, vagyis semmi újat nem mutatnak a számunkra, hanem csak azt, amiről elfeledkeztünk, és még mindig feledésben vagyunk. Mivel pedig nem emlékezünk, itt folyton hibázunk, vagyis hibásan cselekszünk, és ezért már szinte állandóan problémáink is vannak, miattuk pedig kellemetlenül érezzük magunkat, és nem pedig jól, mint itt is állandóan kellene.
Amikor azonban az ember maga akar magán segíteni, azaz Istent kihagyva belőle maga akarja a problémáit megoldani, akkor Isten hagyni fogja, hogy az ember maga vegye gondjaiba az ügyeit, ha viszont kéri Isten segítségét, akkor Isten az Ő mindenek feletti hatalmával segít neki minden itteni ügyében, még tehát az egója legyőzésében is.
Aki pedig Isten segítségét kérve hozzá képes lett a magát folyton fényező egóján felülemelkedni, az nem csak valamennyi problémának, és valamennyi ellenségének, hanem az egész világnak is föléje került. Isten azonban csak akkor teszi az emberi lelkét úrrá az egész teremtett lét fölött is, ha az már állandóan tud uralkodni az egóján, azaz, ha már teljesen visszanyerte a hatalmát az anyagi lelke, a testi én-tudata fölött, vagyis, ha azt már legyőzte. ( Nekünk, Isten „magjainak” a saját magunkat kell tehát legyőznünk, és aztán meg is tagadnunk ahhoz, Isten bennünket is Úrrá, vagyis az egész teremtés fölötti hatalommá tegyen. Jézus ezt is teljesen egyértelműen az értésünkre adta, csak mi ezt még mindig nem akarjuk megtenni, mert még mindig elégedettek vagyunk az egós élettel, még nem elégeltük meg az egónk fölöttes hatalmát, és annak engedelmes szolgálatát sem.)
Az eredeti létállapotunkban azonban az előbbi problémáink egyáltalán nem léteztek. Az eredeti létállapotunkban ugyanis nincsen egónk, az egónk itt keletkezik az anyagi létállapotunkban. Ha viszont az ember itt felülkerekedik az egóján, akkor nem csak az összes egón, és azok ellenségeskedésén, hanem az előbbiek szerint még tehát az egész mulandó világon is felül kerül. Erre azonban mindig csak az a lélek juthat, aki itt minden szenvedélyétől (is) megszabadultan már csak Istennek engedelmeskedik, azaz már csak Őrá hallgat mindenben. A „szívedre hallgass” kifejezés valójában azt jelenti, hogy Istenre hallgass, nem másra, vagyis mindig azt tedd, vagy azt ne tedd, amit Isten a Legfőbb Szellem mond. A Leghatalmasabb „Szívnek”, Istennek kell tehát mindenben engedelmeskednünk, mert a résznek alá kell vetnie magát az Egésznek. Az embereknek ezt az „Igaz Szívüket” kell követniük, mert, ha nem Őt követjük, akkor mindenhol káoszt fogunk teremteni, és ennek az előképét a mai korban már láthatjuk is, vagyis nemsokára kész lesz a teljes káosz is, ha így folytatjuk. (Hamarosan itt lesz tehát a „JAM”, vagyis a totális zűrzavar, a totális összeomlás.)
A legtöbb ember azonban a mai korban, a tudás és információ korában sem az előbbi felismerésnél jár, hanem még a tudatlanságáról is tudatlan, vagyis duplán szenved a tudatlanságától, és így képtelen lesz megszabadulni az egója uralma alól mindaddig, míg a kettős tudatlanságát egyre nem redukálja, és aztán azt is fel nem számolja. Aki valóságos lélek pedig nem lesz ura magának, annak az önereje, vagyis az ön-énje, az egója változatlanul az ellenségévé lesz, és így azt előbb vagy utóbb, de mindenképpen le kell győznie, hogy újra ura legyen a valódi magának. Az egónk által uraltságunkból el kell tehát jutnunk az egónknak eszközünkként használatára (azaz teljes uralására), és az Istenben állandóan megmaradás állapotára is, vagyis a valódi magunkból többé már nem kifordulásra is, amire az egónkkal azonosulásunkkal jutottunk.
A léleknek viszont a megvilágosodásáért, hogy azt „elérje”, soha nem fizikailag kell tennie, mert ezt az erőfeszítést nem ő teszi, hanem a hamis egója, a testi énje. Mi azonban, vele azonosult lelkek nem vesszük észre, hogy ettől az erőlködő és erősködő hamis éntől kellene végleg megszabadulnunk, ami uralmának felszámolása, és aminek teljesen is megszüntetése is viszont szintén nem ego-erővel, hanem mindig csak Isten kegyelméből Isten által történhet meg. Életét ugyanis az ego is Istentől kapta, és így csakis Ő veheti el tőle is. Ha azonban nekünk, isteni lelkeknek nincsen meg a folyamatos és erős eltökéltségünk, vagyis a magunkon dolgozásunkkal (magunkat művelésünkkel) a magunk részéréről is törekvésünk az önmeghaladásra, vagyis az egónknak legyőzésére, és uralására, akkor Isten még nem fog lépni, nem fog megtörténni a lelki önmegvalósításunk, mert még éretlenek vagyunk rá. A testi elme és én nélküliségünk így még tehát váratni fog magára, magunknak is még igen sokat kell dolgoznunk rajta, vagyis ez esetben a testünk meghalása után is még jócskán lesz részünk szenvedésekben, születésekben és meghalásokban is, mire az eredetünk örök valóságába, a végtelenül tágas „helyre” teljesen tisztán visszakerülhetünk.
