A Földön ideiglenes jelleggel élő, Isten teremtette ember számára megismerhető EGY Isten „kettősségben” fejezi ki, azaz nyilvánítja meg Magát, vagyis jelenségekként nyilvánul meg a szintén teremtett „kettősségben”, a téridőben,
amit a jelenségeknek (jelen dolgoknak, látható formáknak) „foglalataként” teremtett Isten először is meg mint anyagot, mely téridőbe teremtett jelenségeknek is viszont csak egy része látható a most magunkra öltött hús-vér testnek, a szilárd látszatú anyagi testnek szemeivel. A közvetlenül az Isten Ővele egy Szellemi Lélek mivoltából való szellemi lélek mivoltunkkal azonban teljes lényegi látással, azaz isteni látással, mindenlátással bírunk, míg saját akaratunkra le nem korlátozzunk magunkat a jelen anyagi testünkre, a durva fizikai formánkra, és annak képességeire is.
Az előbbi tudatos szellemi, avagy isteni lélek valóságos magunkat viszont itt, Isten mulandó valóságában gyakorlatban is megélnünk tudnunk kellene. Hozzá azonban az egész teljességünkkel, vagyis a mintegy újra beteljesedett lényegi mivoltunkkal mintegy már újra is teljesen tisztáknak kell lennünk, amivel lesz meg a teljesen felébredésünk is, amit is azonban mindig csak képletesen kellene értenünk.
A jelen világot és benne történőket az előbbiekből következőleg egy ártatlan gyermek szemein keresztül, azaz mindig isteni szeretettel fordulván az irányába is, egy előttünk lepergő filmként kellene szemlélnünk, mert tulajdonképpen ennyi lenne a valóságos megtisztulásunk és megigazulásunk is.
A megnyilvánulás világából valójában tehát az előbbiekkel (beteljesedés, teljesen megtisztulás, avagy teljesen megvilágosodás, és teljesen felébredés) fogunk „visszavonulni”, valójában azonban visszavonódni a nem megnyilvánulás, a nem létesülés örök világába, ami örökkön örökké létező valóságnak vele egy egységet képezve létezik tehát időlegesen, azaz ideiglenes jelleggel a megnyilvánulása, vagyis időlegesen létezik a megnyilvánult változata, amiben ideiglenesen élhetünk.
A „visszavonulásunk” az eredetünk igaz valóságába úgy történik, hogy Isten az Ővele egy Szellemi Élet-Erő mivoltából való szellemi életerő mivoltunkat a megnyilvánulásból, vagyis a jelen világból a mindennél erősebb vonzásával visszavonja Magába. A legtöbbünknek azonban még ezzel a „visszatéréssel” kapcsolatban sincsen bizalma Istenben, mert Istent ebből a nem örök nézőpontból még csak nem is ismeri. Sokan pedig nem is csak elfeledték, hanem tagadják is Őt, és ezért nekik a testi magukban, a testi énjükben van a teljes bizalmuk, már csak szerinte élnek.
A legtöbb szellemi léleknek, avagy Isteni tudatnak (közvetlenül a „Vagyok”-ból való„vagyoknak”) tehát a saját (anyagi) teste erőfeszítéseibe, a testi cselekedeteibe, és a testi értelmébe, és nem pedig Istenbe a Teremtőjébe van vetve a bizalma, és ezért nem képes ráébredni az Istenével teljesen egyező önazonosságára, és így nem lehet képes azt itt a jelenségvilágában Istennek gyakorlatban is megélni, vagyis már csak az Isten vezérelte szellemi lelki cselekedetekkel élni a testi cselekedetei helyett, mely testiek hol jók, hol pedig rosszak, és a jók sem egyezőek az isteni jó cselekedetekkel, hanem többnyire ellentétesek velük, és ezért nem jó hatással vannak a szellemi lelkekre. A helyes tehát az lenne, ha itt is már csak az Isten vezérelte szellemi lelki cselekedetekkel élnénk, melyeket is itt a testünk által nyilváníthatunk meg. Ilyeneken sajnos, manapság már igen kevesen meditálnak, mivel a legtöbben azt sem tudják, hogy milyen meditálás a helyes, mert ma már rengeteg „meditálást” is tanító ember él a Földön, és mind a maga testtel végzett „meditációját” tartja igazán tökéletesnek.
A testi értelem használatával történő meditálás azonban nem igazi (nem isteni) meditálás, azaz nem örök lényegi mivolttal, a mulandó testi lényeggel való nem örök szemlélődés. Csakis tehát a tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű „szívvel”, vagyis a valóságos lényegi mivoltunkkal végezhetünk igazi (örök isteni) meditálást, ugyanis a testi értelemmel való meditáláskor bennünk még nem isteni tulajdonságok is vannak jelen.
Már csak az örök fennállású szellemi „szívvel” meditálva viszont a szellemi lelki fejlődésünk sokkal gyorsabban fog történni, és az út is rövidebb lesz a teljes felébredésünkig. Isten szemével kellene tehát mindent megfigyelnünk hozzá, és nem pedig testi értelemmel, mint szemmel, mert úgy csak anyagi és anyagias „spirituálisokká” válhatunk, igaz szellemi lényekké, azaz teljesen tiszta, örök, és tisztán szellemi minőségű lényekké továbbra sem lehetünk, megmaradunk anyagi szellem és anyagi lélek egységnek, azaz anyagi embernek, testi embernek. Szinte minden Földön élő ember csak élni akar, mindenki örök életet akar magának, de az előbbi testi értelemmel élésével mégsem az igaz életet, az örök életet szolgálja, hanem a halált és pusztítást.
A szellemi lelkek a legtöbbjükkel még tehát mindig nem látják be, hogy a valóságos lelki egyéniségük közvetlenül az EGY Isten Önazonosságából való lelki önazonosságot jelent, akiből valóan létezik az ő testi személyiségük, avagy személyük, aki itt egónak is nevezett személy, ellentétben velük, nem örök létezésű. E belátás hiányában, vagyis az egójukkal azonosultan pedig nem látják be azt sem, hogy a valóságos, azaz örök lényükkel, a valódi lényegi mivoltukkal, a nem anyagi „szív” mivoltukkal kellene látniuk itt is mindent, és nem pedig kizárólag csak a testi szemeiken keresztül, vagyis a testi énüknek, a testi lényegi mivoltuknak a nézőpontjából, amivel is azonosulnak.
Az előbbi megtestesült lelkek így nem jöhetnek rá arra sem, hogy csak, ha a valódi lényeg mivoltunkkal (az anyagtalan „szívünkkel”) látjuk a másik ugyanolyan lelki lényt, akkor tudhatunk vele szellemi lelkileg összekapcsolódni, azaz magunkat neki teljesen is odaadni, és magunkba őt ugyanígy befogadni, vagyis vele eggyé lenni, azaz egybeolvadni ővele, ami egybekapcsolódásnak nem anyagi érzésével a legmagasabb testi gyönyörérzés sem ér fel, hozzá képest az is csak egy elenyésző igen alacsony érzés. A kölcsönös teljes odaadásánál ugyanakkor a két szellemi tudat teljesen megismerheti és megértheti egymást, és magukkal egyben az ugyanazon Forrásukat, Istent is, amivel csak még nagyobb, még kifejezhetetlenebb lesz a soha el nem múló, tisztán szellemi minőségű gyönyörérzetük is. Csak így lehet tehát valósággal meglátnunk egymás igaz lényegét és igaz értelmét, a tudatosan is igaz szeretetből, és igaz értelemből álló mivoltát, a közvetlenül az Igaz Istenből való szellemi minőségű lényét.
A legtöbb szellemi lélek is pedig, aki már képes magába fogadni az isteni tudást (Isten igazságait), és azt gyakorlatban is megvalósítani (megcselekedni), miáltal itt Istent itt megnyilvánítani még mindig nem képes, és így nem képes megvalósítani az Igaz Istenhez tartozását sem, az még egyre csak az anyaghoz, a testhez tartozását, a vele egységét (a vele egybekapcsolódottságát, a vele „házasságát”) fejezi ki, mivel folyton csak a mulandó teste szerint cselekszik. Azonban ugyanilyen arányban ilyenek az ilyen embereknek „megtérítői”, és a „spirituális vezetői” is, és így leginkább vakok (Istent még nem látók, teljesen még nem ismerők, Ővele még nem egyek) vezetnek világtalanokat, vagyis ezek az erők inkább csak eltérítik az embereket az Igaz Istentől, és, ha esetleg nem tudatosan is, de egy hamis istenhez vezetik őket. Ezen szellemi lelkek elől a „fátyolnak” Isten általi teljesen is elvétele továbbra is csak odázódni fog. A többrétegű „fátyolnak” előlünk Isten általi teljesen elvétele szükséges ugyanis ahhoz, hogy Istent, az egyedül igazán Jót, a Tökéletest, avagy Abszolútot magunkban felismerjük egyetemben az Ő egész Teljességével, ami Teljesség is Ő.
Aki elől pedig Isten még semmilyen szinten nem vette el a „fátylat”, az még változatlanul a teljes vakság állapotában van, aki elől viszont Isten valamilyen szinten már elvette (fellibbentette, félrehúzta) a „fátylat”, az például láthatja a testi szemekkel nem látható finom anyagi minőségeket, és finom anyagi valóságokat is, és így a vaksága alól valamilyen szinten már felszabadítva lett, viszont az ennyi látást visszakapott lélek még Magát Istent, mint makulátlanul tiszta Szellemi „Fényt” (Isten Ővele egy és azonos Világosság mivoltát) nem láthatja, és ezért a megtestesült többi szellemi lelket kiolvasni még nem tudhatja, hanem azoknak csak a mulandó testi mivoltát tudhatja akár teljesen is feltérképezni.
Az „érett” lelkek viszont már teljesen tiszták, semmi szennyfolt nem található bennünk (teljesen„szeplőtelenek”), és így, vagyis mintegy újra visszanyerve az eredeti létállapotukat, minőségüket, és képességeiket is Istentől, már visszakerülhetnek a valótlanságból a valóságba azzal, hogy szintén Isten a káprázat világából visszaemeli őket „oda”. (A szent tanítóin keresztül is Isten az, aki felemeli a lelkeit Magához.)
A mindenség tudása, avagy a mindentudás, és az Istennel való közvetlen és állandó kapcsolatunk tisztán szellemi érzése (minden anyagi érzékszerv nélküli érzése) mindenkiben, azaz minden emberi lélekben benne van, viszont ezek itt addig nem tudhatnak előadódni és meglenni, míg teljesen fel nem ébredünk, míg teljesen meg nem tisztulunk, vagyis mintegy már újra is meg nem igazulunk, teljesen egyezőek nem leszünk Istennel, végül is tehát, míg teljesen olyanok nem leszünk, mint amilyen Isten a felülmúlhatatlanul Tökéletes.
Ameddig azonban még egóból, vagyis testi személyként élünk, míg a testi énünkkel bármilyen szintű azonosulásban vagyunk, teljesen és helyesen nem is ismerhetjük az Igaz Istent, hanem így mindig csak egy egónk által alkotott, illetve elképzelt Istenképet és Isten-fogalmat ismerhetünk, ami képet az itt Istenről másoktól tanultak alapján, vagy pedig testi élmények alapján képzelünk el az Istenünknek. (Ezért van itt, ha van, mindenkinek, minden népnek is, saját istene, aki tehát nem az Igaz Isten, Aki a mindenkinek és mindennek egyetlen Istene.) Azonban az itt egónak nevezett testi én véges létező, azaz nem örök fennállású lévén, teljesen nem is ismerheti az Igaz Istent, Aki Örök avagy Igaz Isten teljesen más őtőle, és nem pedig egy olyan Isten, mint az ego képére alkotott, vagyis az ego alapján magunknak megkreált „legfőbb Isten”.
Az Igaz Isten ugyanakkor a „Vagyok” néven kívül, ami itt nem is tekinthető névnek, ellentétben a saját Istenekkel igazán nem megnevezhető, és igaz valósággal mégis csak Ő van, csak Ő létezik és él, Őrajta kívül, Aki a teljes egész Mindenség is, más Valóságos Isten nem is létezik.
Az előbbi még csak elképzelt (kreált) Istent (az „anyagistent”) szolgálók (anyagnak és anyagért élők) még mindig anyagban rekedtségben vannak, ami ráadásul nem Igaz Isten szerinti, azaz nem mindig csak jó lelki cselekvésekre fogja ösztönözni az ilyen szellemi lelkeket, hanem az anyagi testük és anyagi énjük szerinti cselekvésekre.
Itt valójában tehát a hibás gondolkodásunkból, és hibás érzésvilágunkból származik minden rossz, vagyis a nem isteni cselekedeteink azok, amik tesznek bennünket valóságos, azaz örök szellemiekben nyomorékokká. Az emberek ma azonban már észre sem veszik, hogy az Igazság ellenében cselekszenek, pedig az Igazság szerint cselekvése hoz, illetve eredményez a szellemi lélek számára igazi örömet, és igaz boldogságot is, amik is viszont testi érzékekkel nem érzékelhetőek, ezek is ugyanis közvetlen isteni minőségek. A legtöbben pedig még csak azzal sincsenek tisztában, hogy hogyan kellene szeretniük ahhoz, hogy itt ne inkább csak rosszak érjék őket.
Be kellene végre már látnunk, hogy el kell hagynunk a világi szeretetet, a testi szeretetet, és a szintén anyagi jóságot, és az anyagi rosszat is, mert míg nem ezt tesszük, addig nem kerülhetünk innét a mulandó valóságból, a „kettősség” világából haza az eredetvalóságunkba, ahol mindenki csak isteni szeretettel, és isteni jósággal (tökéletességgel) él. A jelen időkben azonban sajnos, inkább már csak azt lehet látni, hogy az emberek nemhogy egyre többen elhagynák a testi szeretetet, a rombolni, ártani is képes erőszakos szeretetet, hanem szinte már alig lehet találni olyan embert, aki újra már csak isteni szeretettel él, és így Istennel él egységben, és nem pedig Őhelyette a mulandó testével. Pedig ahhoz, hogy az ember innen a káprázat világa egészéből megszabaduljon, még csak ész sem sok szükségeltetik, hanem csak isteni szeretettel teliség, és már csak isteni szeretettel levés Isten, válogatás nélkül mindenki, és minden irányában is.
A legtöbb most itt élő embernél is azonban az előbbi nem isteni szeretettel szeretés mellett az az „orbitális”, vagyis pálya-hibának is nevezhető hiba, hogy itt a mulandó valóságban még mindig ő akar Isten helyett Isten lenni. Amennyiben viszont az ember elfordul a helyes cselekvéstől, az Igaz Istenét követő cselekvéstől, és a helyes viselkedéstől is, akkor az anyagi világ egyensúlya, és harmonikus működése megbomlik, egyre nagyobb katasztrófákat fog eredményezni az anyagi világban, romba döntheti akár az egész földi világot is, ami viszont már a kozmoszbéli közvetlen környezetünkre is hasonlóképpen fog hatni.
Remélhetőleg az előbbiekből már az is kiderül, hogy a létezésnek és életnek értelme a teljes megismerés, valamint e tapasztalati teljes tudásnak élvezete. Ezen előbbi teljes ismeret és megélése nélkül azonban inkább csak a folyton hibázás, a hibásan létezés és élés lehet a részünkről, amit kellene már végleg feladnunk most, hogy „szilárd” emberi testet ideiglenesen magunkra öltötten élhetünk itt a Földön.
