Az igazi segítség a felebarátainknak az, ha fel tudjuk őket világosítani az Igaz Isten felől, és maguk felől is. Hozzá azonban Istentől való meggyőzőerővel (isteni hatalommal) is rendelkeznünk kell, vagyis nekünk valamilyen közvetlen szinten (hosszabb, rövidebb időközönként) már kapcsolatban kell lennünk Istennel, azaz Isten-élményeinknek már kell lennie,
bizonyosaknak, avagy meggyőződötteknek kell benne lennünk, hogy létezik a Legmagasabb és Legfőbb Hatalom, a Teremtő Isten, és abban is, hogy mi, emberi lelkei az Ő „szikrányi” részei, hatalmi származékai, tudati származékai vagyunk.
Az egyenesen Isten általi első megérintése észlelésétől fogva Istennel itt már kapcsolatba került emberi léleknek tehát mindent meg kell tennie azért, hogy a társait segítse a teljesen megtisztulásukban. Ezt a segítséget pedig még úgy is meg kell nekik adnia, ha ezzel ő beszennyezi is magát, és utána természetesen magát is ki kell tisztítania az így beszennyeződéséből.
Aki azonban Isten élettörvényeit nem tartja be, abban nem lesz benne az Igazság, hanem egy másvalaki, egy istenellenes erő lesz benne Őhelyette, aki a hatalmában tartja őt, magát Istennek álcázva, és ez az Istennel ellenkező erő lehet csak maga az egónk, a testi énünk is, ami testi önazonosságnak igen sok rossz tette is van, szinte mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit Isten tesz.
Mi, az egónkkal azonosulásunkat meghaladva Istenhez visszatérni törekvő lelkek azonban nem Istentől félelemből nem követünk már el senki ellen rosszat, hanem azért, mert az Őtőle való szeretetünkkel szeretjük Istent, és vele szeretjük a felebarátainkat is. Aki itt bárkit megbánt vagy megsért, az, hiába is mondja, még mindig nem szereti Istent, és a felebarátait sem. Az ilyen szellemi lélek ugyanis még erőszakkal is él, és ezért nem az Igaz Istenhez tartozik, hanem az Ő „ellenségéhez”, az Őellene fellázadó szellemiségéhez. Ezek a lelkek még tehát csak a szájukkal mondják, hogy ők az Igazhoz tartoznak, vagyis hazudnak ezt illetően is. Az ilyen lelkek egymással is folyton harcolnak, véres, öldöklő háborúkat is vívnak egymás ellen, és ezt még helyénvalónak is mondják, nem törődve Isten ezt is tiltásával, amit is a Földön szinte minden ember ismer.
Aki testet öltött lélek pedig arról panaszkodik, hogy ő nem tud Istennel közvetlen kapcsolatba kerülni, az nézze meg őszintén, hogy mennyi időt fordít (áldoz, szentel) napjában erre, és mennyit fordít másra, vagyis a testével és világával fogalakozásra, a teste kényelmét szolgálására, és az érzéki élvezetekre, a testi érzékeit kielégítésre.
Az ilyen előbbi lelkek azt sem tudják, azt is elfelejtették, hogy egyetlen élőlényt, egyetlen élő lelket sem szabad akadályoznunk, gátolnunk semmivel sem még csak a fejlődésében, a szakadatlan előrehaladásban, vagyis az élete fejlődésében sem. Teljesen erőszakmenteseknek kell tehát lennünk minden élőlénnyel, különösen pedig az értelmes fajtársainkkal, vagyis minden embertársunkkal szemben.
Inkább kellene elnéző jóindulattal lennünk mindenki irányában. A legtöbben ugyanis nem vagyunk tisztában vele, hogy itt mit cselekszünk. A valós szellemiről tudatlanok ugyanis nem tudják, nem veszik észre, hogy a legtöbb tettük Élet-ellenes, mivel azonosulva a testükkel, és annak ellentétpárokból (jókból és rosszakból) álló tulajdonságaival, igen sokat Istennek ellenére tesznek, vagyis bántóan, ártóan is viselkednek az embertársaikkal, a jelen természettel, a szintén élő környezetükkel, és ellenségesek Magával Istennel szemben is.
Viszont amit itt (is) másoknak adsz, azt valójában magadnak adod, amit másoknak és másokkal teszel, azt magadnak és magaddal teszed. Az előbbi ellenségeskedő lelkek még tehát csak az „aranyszabályt” sem ismerik, vagy azt sem tartják be. Ugyanakkor pedig azt sem tudják, hogy mindig béketűrőknek is kell lennünk, mert a harag és düh nem csak a szellemi lélek mivoltunk, hanem a testünk számára is mérgek, abban is zavart okoznak, azt is tönkreteszik. Fel kellene hagynunk azzal is, hogy mindenkiben inkább csak a hibákat keressük, és inkább azokkal foglalkozzunk is, mintsem a bennük is található isteni jóval. A békességesség is ugyanis az eredeti természetünk, vagyis ez a tulajdonságunk is az Istenéből való, Akivel eredetileg tökéletes egységben élünk. Erre kellene tudatosaknak lennünk, és nem pedig helyette a mulandó testünk természetével, és a testünkkel azonosulásunkra.
Ugyanakkor pedig mindig szerényeknek is kell lennünk, az elítélendő tettektől pedig mindtől óvakodnunk kell, mivel olyannyira növekednünk kell a szellemi lelki előrehaladásban, hogy végül Isten által fel legyünk emelve az ismeret (tudás) és szemlélődés (látás) teljességéhez, Istenhez.
Szellemi jellembéli átalakulásra kell tehát jutnunk, vagyis a nem közvetlenül Istentől való tulajdonságainkat mind el kell hagynunk, hogy újra már csak az isteni tulajdonságainkkal éljünk. Így ugyanis már meglesz a belső teljes megismerésünk, meg fognak szűnni az anyagi vágyaink, az anyag és anyagi, és a vonzerejük sem fog ránk többé már hatni. Az érzéki dolgok többé már nem fogják elvonni a figyelmünket Istenről, a közvetlen isteniről, és a valós szellemi dolgokról sem. Ezzel a „nemes jellemet” mintegy már újra is a magunkénak (is) tekinthetjük.
Az érzéki dolgok most azonban még a legtöbbünk figyelmét elvonják Istenről, és az igaz valóságáról, a kiindulópontunkról. Ha viszont folyton csak az érzékiségünket erősítjük, akkor azzal a szellemi lelkiségünket, a valóságos magunkat gyengíteni fogjuk. Igen sokan közülünk ezért már harmatgyenge, nyomorult, béna lelkek (még ha testileg kicsattanó egészségűnek, és gyönyörű szépnek tűnnek is), és lassan az egész teljességükkel eltárgyiasulni fognak, ha észhez nem térnek a kábulatukból. Rengeteg ilyen önjelölt „spirituális tanító” is van, akik mutogatják, hirdetik magukat a világhálón is, és gyűjtögetik a tanítványaikat.
Az isteni út végül is tehát csak az anyagtalan lélekkel és Istennel, vagyis az ő közvetlen kapcsolatuk teljes helyreállításáról, és az aztán már csak az úgy élésről, az örökké fejlődő, önmagát folyton megújító örök életről szól. Aki pedig mást is belefoglal ebbe az útba, az még nem az isteni utat járja, hanem valami saját utat, az Istenétől eltérő utat, más utat, ami csak újra a tetszhalottságba, az „élőhalott” állapotába vezet, amiben jelenleg is van, és amiből kiszabadulnia kellene, és nem pedig helyette benne ragadnia. A végső cél pedig nekünk, isteni lelkeknek mindig csak az Istennel egyesülésünk lehet. Istent, és magunkat is tehát mulandó testben és testtel élvén is a teljességgel anyagtalan Lélek szintjén kell ismernünk és tapasztalnunk. „Kilépni”, vagyis megszabadulni a testtudatosságból pedig azt jelenti, hogy többé már nem a testi elménk, és testi én-gondolatunk szerint cselekedni, azaz élni, hanem már csak Isten szerint élni megtestesülten is.
Ha azonban az ember folyton a teremtményekre és a teremtésre figyel, akkor hogyan és mikor figyelhetne Magára a Teremtőre, a minden teremtménynek és az egész teremtésnek is egyetlen Forrására? Az ilyen embernek ugyanis így még az is elkerüli a figyelmét, hogy az isteni személyisége a valódi önmaga, ami valóságos önazonossága Istenéből, az Ő halhatatlan Személyiségéből való, és kezdetétől fogva Istenben van, és az Istenével tökéletes egységben létezik és él, amivel tehát maga is Ő.
Ahhoz azonban, hogy az emberi lélek, vagyis a tudatos isteni lélek az előbbit minden testi érzék nélkül érezze is, azaz állandóan tapasztalja, avagy megélje is, nem is csak el kell fordulnia az egész teremtettségtől, hanem annak föléje is kell emelkednie, mivel a Teremtő, Akivel ő eredetileg tökéletes egységben él, minden teremtményének, és az egész teremtettségnek is egyetlen fölöttes Hatalma (avagy „Ura”), vagyis azoknak léte és élete egyedül Őtőle van függőségben. Akinek tehát mindenek fölött teljes, és felülmúlhatatlan hatalma van, az egyes egyedül a Magasságos Isten, Aki Igaz Istennel viszont mi, tudatos lelkei teljesen és tökéletesen tisztán tökéletes egységben, és együtt is élhetünk.
Magát az Igazságot, avagy Valóságot tehát közvetlenül és szellemi tapasztalatilag kell ismernünk, éspedig anyagi testet magunkra öltötten is, ami Isten-tapasztalatunk állandóan csak úgy lehet meg, ha többé már semmilyen szinten nem azonosulunk a mulandó testünkkel, hanem már csak a Valósággal, Akit a jelen valóságban, az anyagi valóságban „Isten” névvel tudhatunk a legjobban felfogni. A szellemi belátás, vagyis az isteni látás (isteni látással látni Istent, és igaz, azaz örök szellemi valóságát egyben az anyagi valóságával), és isteni értelemmel értése a látottaknak már természetfölötti tapasztalatnak, azaz igaz tapasztalatnak felel meg.
Az Istenről és emberről szóló mai tanítások is azonban a legnagyobb többségükkel teljesen félrevezetőek, eltorzítottak, az igaz és teljes tudáshoz már semmi közük nincsen. Az emberek viszont a ma már tömérdek helytelen tudás miatt az igaz tudást már el sem hiszik, csak kételkedni tudnak felőle. A helytelen tudás, és a helytelenül értelmezett helyes tudás is pedig éppen olyan rosszakat fognak eredményezni, mint a teljes tudatlanság. Pedig az igaz tudást ismerve és megértve élhetnének itt úgy is, hogy semmi rossz nem történne velük, hanem mindig csak isteni jó.
Sajnos, az emberek legtöbbje az igaz tudást még mindig képtelen felfogni is, mert még mindig nincsen meg hozzá az isteni értelmük. A figyelmük ugyanis már csak a földire, azaz csak az anyagra és anyagira irányul. Ezért ők a „homályban” keresik az isteni bölcsességet is. Az ilyen lelkek hivalkodnak itt a műveikkel, és büszkék is rá, hogy testi emberként mire vitték, mi anyagiakat értek el, milyen anyagiakat halmoztak maguk köré, milyen nagy világi okosságuk, világi képességük is van. Ezek a világi értelmükre és tudásukra büszke lelkek azonban mind nevetségesekké fognak válni, csak erről még nem tudnak, ahogyan a valóságos magukról, és az isteni bölcsességről sem.
Az előbbi lelkek sajnos, még mindig nem fogják fel, hogy mindenkinek kötelessége itt is csak az isteni jót tenni, csak isteni szeretettel szeretni mindenkit és mindent, mert az egész mindenség is Isten, és Ővele egységben élvén, mi emberi lelkei is az Isten vagyunk, és ezért Isten után magunkat, és felebarátainkat is mint magunkat szeretnünk kötelességünk. (Legalább úgy kellene szeretnünk minden másikunkat, mint ahogyan magunkat szeretjük.)
A másoknak ártásból itt senkinek sem lehetne jó dolga, vagyis így nem lehetne jó léte, és jó élete sem, mégis szinte mindenki ezt a gyakorlatot követi, azaz mások rovására, kárára él jól. Akinek pedig valami végett (akár az előbbi végett is) bűntudata van, az mindenkiben inkább csak a rosszat látja meg, és inkább foglalkozik mások rossztetteivel, mintsem a maga rossztetteinek megszüntetésével.
Az örökké élőnek soha nem kellene foglalkoznia a halállal sem. Mi azonban a legtöbben még a halálhoz is hozzákötjük magunkat, vele is azonosulásban vagyunk, pedig csak magával a színtiszta, és már csak ezért is halhatatlan Élettel, azaz Istennel kellene azonosulnunk, Ővele kellene teljes és tökéletes egységben lennünk, Aki az anyagi jót sem teszi (az önző jellege végett), hanem mindig és mindenhol csak az isteni jót, az igazán tökéleteset.
Magát Istent a részünkről elhagytuk, elváltunk Őtőle a káprázat világa, a mulandó valósága kedvéért, és most képtelenek vagyunk Őt mással pótolni, nem tudjuk Őt semmi mással helyettesíteni, és így vagyunk az Ő közvetlen erejével is. A jelen világ azonban mindig csak az egónk totális megszűnésével, vagyis a többé már nem létezésével fog megszűnni a számunkra. Az ego-tudatunk (a testi elménk és testi én-gondolatunk) teljesen elhagyása, elveszítése nélkül tehát nem fogunk tudni a világ tudatával való azonosulásunkkal sem felhagyni. Aki pedig látja a Valóságos Istent és a Valóságos Istennel egységben létező és élő valóságos magát, az a világ felé fordulva is Istent, és ezt az igaz önmagát fogja látni mulandó formákba „öltözötten”. Az ilyen megtestesült lélek pedig még csak ideges sem lesz többé, ami is jellemző lett rá korábban.
Mindig csak az isteni erőben, végül is tehát az Istenből hiányt szenvedő emberek lesznek itt folyton idegesek, stresszesek, és más, súlyosabb testi bajokkal is teliek, vagyis egyre jobban zavarodottak is, és ezért nem tudnak jó megértéssel lenni az emberi és nem emberi környezetük iránt, a valóságos maguk vonatkozásában pedig még kevésbé tudnak jó megértéssel lenni. Ezek az előbbi bajok is pedig attól vannak, hogy a testüket kíméletlenül igénybe veszik, hogy másoknak, és a világnak is megfelelni tudjanak, és, hogy egyre több anyagi javat tudjanak felhalmozni maguknak, hogy a testüket minél nagyobb jólétben, kényelemben tarthassák. Az ilyen lelkek így azonban jóval több energiát adnak le, mint amennyit felvesznek magukhoz a testüknek és testükbe juttatásra. Aztán pedig már az idegességükkel akadályozzák meg, hogy olyan helyzetekbe kerüljenek, hogy felvehessék a testük számára hiányzó energiákat, és így aztán itt-ott romlani, bomlani kezd a szervezetük. Ez valójában azért alakul így, mert nem csak a valóságos maguk, hanem a testük felől is tudatlanok, csak annyit tudnak róla, amennyit a tárgyi tudósok (a „doktorok”) mondanak nekik róla. Ugyanakkor nem tudják még csak azt sem, hogy miként tudhatják akár csak az idegességre is elfecsérelt energiákat is pótolni, azaz, hogy azokat hogyan vehetik fel másoknak nem rovására, azaz nem „energiavámpírként”, amit is űz manapság szinte már az egész emberiség. Azt sem tudják, hogy hogyan lehet hozzájutniuk a kimeríthetetlen közvetlen isteni erőforráshoz, ami is az Isten, Akitől lehet a testük számára is erőt felvenni, amivel azt „megjavítani”, vagyis meggyógyítani tudhatják. Erre is azonban azért van szükségünk, mert gondolatilag, és érzelmileg is az anyag szintjére vagyunk lesüllyedve.
Amennyiben azonban az ember már kellően tud figyelni a testére is, és újra beveszi magába az isteni nyugalmat (is), és, akar is a teste számára annak javulásához megfelelő erőt, akkor, ha igazán hisz, és bízik is a Valóságos Istenben, az erőfelvétel meg fog történni, és általa a teste rendbe fog jönni, újra egészséges lesz. Ha pedig jól megfigyelni tudjuk a testünket, vagyis, ha az eredeti tisztaságú látásunkkal látjuk azt, akkor szintén tisztán tudni, és így már érezni is fogjuk, hogy mi történik a testünkben. Ezek olyan érzelmek, amiket nem a testünk érzékszervei által érzünk. Azt az erőt viszont, amire ehhez is szükségünk van, soha nem szabad a Forrásától követelnünk, mert úgy nem nyerhetjük meg magunknak, hogy vele a testünket is rendbe hozhassuk. Ha viszont tisztelettel kérjük a közvetlen erejét Istentől, meg fogjuk azt kapni, és így végül is Ő fog rajtunk segíteni a testünket is meggyógyítani a felülmúlhatatlan erejével, amit Ő megtehet egy emberi eszközén keresztül is. Maga Isten tehát az egyetlen és legjobb gyógyítónk is. (Még csak a Földön szinte mindenki által ismert Jézus sem tulajdonította magáénak a testi gyógyításokat, hanem valamennyi testi rendbehozatalt Istennek tulajdonította. A mai „spirituális gyógyítók” viszont szinte minden a magukénak tulajdonítják a gyógyításokat, és csak jelentős összegekért cserébe végzik azokat, és még büszkélkednek is velük, kelletik, mutogatják is magukat, hogy még több „páciensük” legyen a „rendelőjükben”.)
Ha pedig esetünkben is az van, hogy még mindig erősebb az anyagba elmerülni az anyaggal, az anyagi testtel azonosulási törekvésünk az Istenhez visszatérésünkre, és Istenben mintegy már újra is elmerülésünkre törekvésünknél, akkor itt az anyagi világban Istennel még csak pillanatokra sem fogunk tudatosan is észlelt közvetlen kapcsolatba, s végül pedig teljes egységbe kerülni, hanem csak a közvetlen kapcsolat is még váratni fog magára, akár még emberi korszakoknak lejártáig is.
Valójában azonban nem is a látható univerzumnak legmagasabb szintjére (a „hármas hegy” másodikának csúcsára, mint azt sokan még hiszik), hanem a csillagoknak is föléje kellene emelkednünk ahhoz, hogy magunk is újra az Istennel egyazon Lélek, a vizek fölött „lebegő” Lélek lehessünk, vagyis egyek lehessünk Istennel. A halandó mivoltunkból ugyanis csak mintegy „hátulról” szemlélhetjük a Léleknek, a Legmagasabb Égnek, avagy Legfelsőbb Szellemi Tudatnak megtestesülését, vagyis az emberré válását is. A különböző, azaz más és más fokú világosságú, avagy fényességű csillagokon (amik a számtalan sok tiszta szellemi léleknek jelképei, vagyis tárgyilag megjelenítői, avagy megnyilvánítói), az „égitesteken” felüli nézőpontból viszont már szemtől szembe láthatjuk ezt is, ahogyan Magát az Istennel azonos Lelket is. Ilyenkor vagyunk már magunk is teljesen tiszták, és szellemileg is teljesen felvilágosultak.
