Az örök fennállású Istennél a Lét-Szellemnél kezdetben van a teljes egészével Őbelőle való, és ezért „Szellemi”, avagy Isteni Szónak (első Szavának) is tekinthető „ VAGYOK” Tudat, ami így szintén örök fennállású Szellemi Tudat mivolta által nyilvánul, és szól is (élő beszédje is van) az önmagától valóan örökkön örökké Lét-ez-„Ő” Isten a Szellem,
és ez a szintén örökké létező és élő Isteni „Szó”, avagy Lét- Tudat kezdetben Istennél (Istenben) volt, és Isten nála nélkül semmit nem teremtett, minden, ami van, Őáltala van. Isten Ővele egy Tudatában (ami valójában Istennek a színtiszta Létnek a színtiszta Élet, avagy „Lélek” mivolta is) benne létezik minden élet, és így ez az Élet az Isten teremtette embereknek is a Világosságuk (akik közvetlenül a „Vagyok”-ból való „vagyokok”). Ez az itt „Égnek” is nevezhető Világosság a sötétségben, a szintén Isten teremtette anyagi valóságban, a mulandó valóságban szellemileg fénylik, de a sötétséget jelentő anyagi valóság nem lett képes megismeri. Ezért lett küldve a Földnek ebbe a keleti térségébe először is János, hogy a megtestesült, vagyis anyagi testet magára öltött Világosságról tanúságot tegyen, hogy a világ megismerhesse Őt megtestesült Istenként, és azt is, hogy ez a Szellemi Világosság éltet minden embert is. Az Istennel tehát azonosnak tekinthető testté lett Világosság, avagy tehát Szellemi Tudat, Lélek, Élet, Akit az Istentől „születettek” itt nem a hamis tanúsítóktól, hamis bizonyságot tevőktől, hanem egyenesen Őtőle, vagy az Ő hiteles képviselőitől (Isten minden erejével, hatalmával rendelkező, teljesen és tökéletesen tiszta lelkeitől) teljesen, vagyis az Ő egész Teljességével egyetemben is megismerhetnek, Maga tehát az EGY Isten, az Abszolútnak is nevezhető, mindenek feletti Lény, Aki a teljes egész Minden-s-Ég is, vagyis Ő a minden, és a mindent maga (az Ővele egy „Szavával”) teremtő, és mindent magába foglaló, végtelen és határtalan Ég (Abszolút Tudat) is.
Mivel itt, Isten mulandó valóságában a mindenütt láthatatlanul jelenlévő Valóságos Istenen, a valódi önazonosságunkon, és a többi valódi önazonosságon kívül mindenki és minden elképzelt létező, tisztában kell lennünk azzal is, hogy az elképzelés a Lélekből való léleknek (avagy Élet- Tudatból való Élet-tudatnak) is teremtő képessége, vagyis a szellemi léleknek (isteni tudatnak, avagy Isten-tudatnak) a képzelő ereje a teremtő ereje, ami is Istentől, az Istenéből valóan van neki, mint tehát a teljes valóságos önazonossága is. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a mulandó testünket is magunk teremtjük, melyben élvén kell tehát most az öntudatos magunk teljes megismerésével egyben a bennünk és velünk is élő Istennek teljes ismeretére eljutnunk, Akiben mi is benne vagyunk, Akivel tökéletes egységben, és együtt is élünk.
Az is pedig szintén Isten hasonlatosságára van, hogy az örök szellemi életünk végett szintén örök örömünk van, és, hogy az örök szeretetünk által teremtünk magunk is mindent a különféle valóságszintjein Istennek, és aztán pedig megszemléljük őket, hogy amiket az adott valóságszinteken teremtettünk, azok ott annak, aminek vagy amire teremtettük tökéletesen megfelelnek, azaz jók-e, tökéletesek-e, vagy pedig még dolgoznunk kell rajtuk hozzá, hogy aztán már kimondhassuk rá, hogy „meglett”, „kész” a tökéletes alkotás. Amikor viszont nekünk Jézus azt mondta, hogy „legyetek készek”, akkor azzal azt mondta, hogy legyetek újra tökéletesek, mint amilyen Isten, és akkor haza fogtok térni, vissza fogtok térni Őhozzá.
Istennek a Világosságnak azonban még csak a fenségét is képtelenség leírni, ahogyan elmondani is lehetetlen. Isten ugyanis leginkább a felülmúlhatatlan igazságú és tisztaságú örök szeretettel azonosítható, és ezért ahol ez az igaz és tiszta szeretet van jelen az emberek cselekedeteiben, ott van Maga a fenséges Isten is. Isten ugyanakkor pedig mindenütt „ott” van, mivel csak Ő lévén olyan nem létezik, ahol és amiben Ő nem lenne jelen.
Az előbbiekben leírni próbált Istent az egyetlen Igazat, avagy Igazságot mi, szintén megtestesült, közvetlenül Őbelőle és Őáltala való lelkei viszont a jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban mindig csak akkor fogjuk teljesen is megismerni, amikor Ő látván az Őhozzá, és eredeti létállapotunkba komolyan visszatérni törekvésünket, a magunk lerombolta állapotunkból Őhozzá igazodni törekvésünket, az Ővele egy Értelmével mintegy már újra is teletölti a velünk szintén egy értelmi mivoltunkat, a tudati mivoltunkat pedig az Ővele szintén egy Tudatával és tudásával.
Az Isten teremtménye emberi lélek most lényegében tehát ott tart, hogy mint örökkévaló lény, azaz örökkévaló tudat figyelheti a magából alkotott, ideiglenes létezésű tudatát, vagyis a nem örök, és ezért folyton változó tudatát. A magát teljesen ismerő örökkévaló lélek viszont már tudatos erről is, és így ő már nem befolyásolja mulandó „változata” ideiglenes létezését, azt már csak eszközeként használja, ahogyan ő is eszköze Istennek. Valójában tehát az ideiglenes magunkat, a magunk létrehozta testi személyiségünket figyelhetjük most meg az örökkévaló személyiségünkkel, mivelhogy az itt élő lelkeknek van egy igazi egyéniségük, az eredetileg teljességgel anyagtalan lélekszemélyiség, és itt van egy ál, avagy hamis egyéniségük (ál-arculatuk), ami a testi személyük, vagyis „kettős” lényegűek, kettős lényeggel élnek a kettőség világában, ami dipólusos létrendszerekből áll.
Itt, az Isten mulandó valóságában létrejövő relatív tudatunk azonban az Abszolút Tudatot még csak elképzelni is felszínesen, vagyis csak tárgyilag tudja, azaz olyannak, mint amilyen ő maga. A magából való, és a testtel közvetlenül érintkezve relatívvá lett tudatára hangolódott (vele azonosult) Abszolút Tudatból való abszolút tudat pedig, aki az Abszolút Tudattal egy, míg rá nem ébred a valódi önazonosságára, addig a végtelen és határtalan Tiszta Szellemi Tudatosságot, a tudatos Abszolút Tudatot nem lesz képes felfogni, és így nem lesz képes tapasztalni sem az Ővele egységét sem, vagyis nem lesz vele teljesen tisztában, hogy maga is Ő. Bennünk tehát, akik valósággal vagyunk, ugyanaz az Abszolút Lény lakozik, Aki az innét végeláthatatlan nagyságú kozmosz, a tárgyi világegyetem mögött található. Az Abszolút Valóság, az Abszolút Tudat, és a bennünk élő Lélek tehát azonosak egymással. Az Abszolútból pedig senkinek nem lehet kiesnie, hanem ezt csak képzelni lehet. Az Abszolút Tudat ugyanis több létszinten létezik számtalan létformába öltözötten, és így csak alsóbb tudatszintekre „eshetünk” le, Őbelőle tehát valósággal ki nem eshetünk, mindig Őbenne maradunk, Ő pedig mindig és mindenütt velünk van.
Jelenleg azonban a legtöbbünknél még az van, hogy összecseréltük a valóságos magunkat a mulandó tudatunkkal, és így szerinte élünk, vagyis a testi önazonosságunk szerint nézünk és teszünk. Ha viszont mintegy már újra is tudatosítjuk magunkban, hogy örökkévaló isteni lények vagyunk, akkor többé már nem fogunk a testünk és testi énünk szerint élni, hanem a valóságos magunkat, a tudatos isteni lélek mivoltunkat fogjuk megélni (tapasztalni) anyagi, és finom anyagi testet magunkra öltötten is. Az Örökkévaló Lélek, azaz Isten irányítása alá kellene tehát mintegy már újra is helyezni magunkat. A minden hibájából kitisztult eredeti tökéletességünkre kellene ugyanis mintegy már újra is jutnunk.
Sajnos, a legtöbbünkkel még mindig az örök önmagunkon kívüli létállapotban, vagyis a valódi magunkból kifordultan létezünk, ugyanis a valóságos magunk tudata helyett a tőlünk másnak tudatában, a mulandó testtudatunkban vagyunk, tévesen vele vagyunk azonosulásban. Meg kell tehát szűnnünk a testtudatunknak lenni (azt kell megtagadnunk, hogy a testtudatunk vagyunk), és már csak az Istennel tökéletes egységben élő valóságos magunkkal kell azonosaknak lennünk, a kettős lényegűségünket végleg fel tudnunk adnunk.
Az Örök Szellemi (Isteni) Tudatról tudatosan tudó, vagyis magunkat is az Örök Szellemi Tudatnak ismerni és érteni, magunkat is „Annak” (azaz Istennek) megélni jelenti a teljes felébredettség állapotot, az örökké éber létállapotunkat. Ez esetben a látó lény a látott képpel, azaz a látvánnyal már egybeolvadt, ami akkor történik meg, amikor az alanyi és tárgyi egyesül, vagyis amikor a tárgyi alannyá visszalényegül, ami alanyi vetítette azt ki magából. Ez esetben már tehát nem létezik kettősség, hanem csak az Isteni Egység van. (Az Egység Tudatában állandóan benne létezve, vagyis Ővele egységben élve pedig, amikor mi, alanyi létezők az itt körülöttünk lévő dolgoknak tudatába is belekerülünk, magunk is azok a dolgok leszünk, vagyis nem lesz különbség magunk és a megfigyelt dolgok között, azaz mindent magunkként is fogunk érzékelni, mindent magunkként is megélni fogunk.)
A Lélekből való lélek mivoltunkkal kellene tehát megfigyelnünk a bennünk lévő anyagi testünket, és nem pedig a testünkből és testünkkel (a testi szemeink által) kellene néznünk a jelen anyagi testünket, ami mulandó testtel nem vagyunk azonosak mi, örökkévaló lelkek. Az viszont már igazán felvilágosult ember, aki teljesen tisztában van vele (igaz elméleti tudása van róla), és gyakorlatban is azt éli meg, hogy nem ő van a világban, hanem a világ van benne az ő egész teljességében úgy, hogy ő a teste révén ideiglenesen a világban is él. Az ilyen ember ugyanakkor azt sem csak elméletben tudja, hanem szintén meg is éli, hogy az ő egész teljessége közvetlenül Őbelőle valóan tökéletes egységben létezik az Élet, avagy Lélek Teljességének is nevezhető Istennel. Az ilyen lelkekből lehetnek aztán már „tanító” lelkek is, mert a magukat itt a teljes egészükkel megvalósítani tudó lelkek alkalmasak Istennek itt megvalósítására is. A legtöbben azonban ettől még igen messzire vannak, mivel emberi testben még csak az állatnak megvalósítására, vagyis még csak az igaz embernek megvalósítására sem jutottak el, akik pedig az ember megvalósítására már eljutottak, szintén a többségükkel nem törekszenek a teljes lelki önazonosságuknak itteni megvalósítására, amivel pedig már Istennek itt a mulandó valóságában megvalósítására sem.
Istent azonban az Ő valamennyi létsíkján meg lehet valósítania a hozzá tehát már eléggé fejlett lelkeknek, vagyis ők minden létsíkon képviselhetik Istent magukkal. Ilyen mester Jézus, és természetesen léteztek és léteznek még más nevet kapott lelkek is, akik mind képesek erre. Ők mindig Isten Ővele egy Tudataként, avagy Lelkeként cselekednek mindenhol és mindenkor, vagyis minden térben és időben is. Ők ugyanis teljesen és tökéletesen egyezőek, azaz egyek Istennel, és így őrajtuk keresztül is újra eggyé lehetünk Istennel. A szellemi lelki magunkkal Istent itt kifejezésünknek pedig valójában az a célja, hogy Isten így már rajtunk keresztül is kifejezhesse Magát az anyagi testünk által is, ha akarja. Az az ember, akiben már Isten felismerhető, az ezzel szintén az Isten hiteles képviselője lesz.
A jelen emberiség is azonban még mindig csak ott tart, hogy nem képes befogadni magába a Valóságos Igazságot, az Igaz Lényeget, hanem csak Annak torzóját, azaz a torz változatait, ami isteneit mind maga kreált, és így azok hamisak. Mind az egyéni embereknek, mind pedig a nemzetek legtöbbjének saját istenei vannak, és a mostani „ökumené” isten pedig ezeknek egyvelegéből áll, és ők ezeket az isteneket követik az egyedül igaz Isten, a Valóságos Isten helyett, ami istenek mind erőszakosak, nem olyanok, mint az igaz Jézusnak Igaz Istene az Igaz Szeretet Isten, Aki ártatlan Isten, Aki egyetlen lelkének sem tudna ártani, mert minden lelkét egyformán szereti, mindnek, még az Őtőle teljesen elvetemültnek is csak a javára, csak a jobbítására van, hogy azok is olyanok legyenek, mint amilyen Ő. Előbb vagy utóbb majd ők is eljutnak arra, hogy teljesen is megismerjék Őt, és át is adják magukat Istennek.
Mi, „embernek” Isten által elnevezett lelkei ugyanis amilyen mértékben adjuk át magunkat ezen Igaz Istennek, Ő olyan mértékben fogja Magát nekünk adni. Teljes önátadásra kell tehát jutnunk ahhoz, hogy Isten is teljesen nekünk adja Magát, amivel leszünk magunk is megint Ő, és természetesen így is tisztában leszünk azzal, hogy nem mi magunk vagyunk az egyetlen Isten, hanem csakis Ő. (Az „oltár” pedig Isten közvetlen előtereként képzelhető el, mely „helyen”, végül is azonban a „színe elé állva”, azaz itt is mindenben már csak Őt látván kellene a teljes egész magunkat élő, azaz „égő” áldozatként felajánlanunk, illetve át is adnunk Istennek.) Ilyenkor, amikor az ember újra, és állandóan Istenben, és Istennel is van, és így Istent Istentől már teljesen is, vagyis Őt egyetemben az Ővele egy egész Teljességével is ismeri, többé már nem lehet, és nem is lesz egyedül érzete sem. Mindig Istenben kell tehát élnünk, vagyis mindig Őbenne kell tudnunk (ismernünk) magunkat, Őt pedig magunkban, és ezt éreznünk is kell, éspedig a testi érzékeink nélkül. Így leszünk ugyanis mindig tisztában azzal is, hogy soha, de soha nem vagyunk egyedül. Amikor pedig Isten segítségével már teljesen is visszavonjuk magunkat (vagyis az Istenéből való szellemi lelki egész teljességünket) a külső, vagyis a mulandó világ egészétől, akkor már csak a belső valóság, az örök valóság marad a számunkra is, aki és ami boldogság és örömteli örök lét és élet (és természetesen szintén igaz szeretet is) vagyunk Istennel egyben magunk is.
