A földi „küldött” (Isten itt helyben kiválasztotta, és bizonyos feladat elvégzésével megbízta) ember egyenesen Istennek, vagy Őneki egy szent fia által szólt szavára már felébredt lélek, aki  már semmilyen szinten nincsen az anyag illetve energia vonzásában, teljesen ismeri magát, tudja kicsoda, micsoda, honnét jött, hová megy, miért van itt;  ha még nem is állandó, de közvetlen kapcsolatban Krisztussal az Igazság Lelkével, tudja a feladatát, amit valójában tehát Istentől kapott, és önként teljesíti azt;  Isten igazságát ismerve pedig szabadnak tudja magát, és szabadon engedi a Krisztusi minőséget (a legtisztább szellemi lelki erőt, az isteni erőt) magán keresztüláramlani is;

 csak olyan cselekedeteket végez (Isten szolgálatára például isteni tanítást folytat, isteni tudást közöl az emberek felé), és úgy szeret, amivel  is magát közvetlen isteni lényként nyilvánítja meg a földi életben, és segít az embereknek (lelkeknek) az előbbre jutásukban, elvezeti őket a Krisztusban itt megjelent Istennel egy Szent Lélekhez, hogy Ő tanítsa őket is meg Isten teljes ismeretére, teljes igazságára.

Az ilyen földi segítők valójában tehát a teljes érettségükhöz közel álló lelkek, akik segítenek társaiknak, hogy az isteni lét és élet-tudat mivoltukra, az önmagában teljességgel anyagtalan, és ezért (is) Szellem és Léleknek nevezhető, és makulátlanul tiszta VAGYOK Istenből, a Szellemből való „vagyok” szellemi lelki lényiségükre ébredjenek. Előbb vagy utóbb ugyanis, de minden Földön ideiglenesen élő értelmes lénynek rá kell ébrednie, hogy valójában, vagyis a valódi lényegi mivoltával ki is, mi is ő.

A földi küldöttekre, az itteni életük során Isten által, vagy egy Isten küldte igaz tanító fián keresztül megbízottakra pedig az is jellemző, hogy ők a hátralevő földi életükben már csak isteni lényekként nyilvánítják meg magukat a fizikai testük által is. Az Isten legtisztább erejét magukon keresztülengedve is segítenek az itt rekedt, fejlődésében megtorpant, vagyis igen lassan előre haladó, vagy a fejlődésben már visszafele irányt is felvett lélektársaikon, hogy azok is kapcsolatba kerüljenek Istennel, vagy Őneki egy igaz tanító fiával, és így szintén visszatérhessenek is Istenhez a teljesen tiszta, vagyis teljességgel anyagtalan örökkévalóságába, a nekik is kiindulópontjukba. Ezek az emberi lelkeket segítő emberi lelkek is az előbbiek mellett az isteni erőt a tudatukon keresztül mindkettőhöz áramoltatva összekötik a Földet az igaz valósággal, ami „magas égi” örökkön örökké fennálló valóságot itt „Mennyországnak”, vagy pedig „Isten (igaz) országának” hívhatunk.

Az előbbiekből pedig remélhetőleg már kiviláglik az is, hogy az Isten Ővele egy Lelkéből való lelket jelentő emberben a Szellem és Lélek abszolút Egysége Istennek a szellemi és lelki világosságával állandóan benne kell lennie („lakoznia”) ahhoz, hogy az ember is szabadon áraszthassa az isteni világosságot magából, és ugyanakkor Isten világosságát engedje magán szabadon keresztüláramlani is, hogy Isten rajta keresztül is hathasson másik lelkekre, és a Földre, hogy rajtuk is segítsen, hogy végül mégse a pusztulás, hanem az Őmellé az igaz valóságába (a „jobbjára”) felemelésük legyen a „végük”.

Az igaz lélek avagy igaz ember már tehát teljesen szabad minden földi dologtól, nem ragaszkodik, tudatával nem kötődik, nem kapcsolódik hozzá semmi tárgyhoz és tárgyihoz, még csak az egész látható világegyetemhez (a kozmoszhoz, avagy nagy univerzumhoz) sem. Minden tulajdonsága az Isten tulajdonságaiból való, és így azok mind teljesek és tökéletesek, és ilyen a legfontosabb szeretete is, mely isteni szeretet a tökéletes egységbe összefoglalója is a tulajdonságainak. Az igaz ember Istennel minden körülmények között már csak a tulajdonságai révén is tökéletes egységben van (egy a természete Istenével, nincsen más természete, azaz mástól való tulajdonsága egy sem), és így, mint ahogyan Isten, teljesen szabad is, és szintén isteni az igazságossága, és békessége is, és képes az isteni közösségi élet minden kívánalmának is megfelelni. Csak valósággal jóra, isteni jóra van tehát készsége, és mindent Istenre vonatkoztat, minden jót Őneki tulajdonít, egyedül Istent tartja „Jónak”, azaz Tökéletesnek, és ezért imádni, dicsérni valónak is, magát pedig mindig olyannak mutatja, amilyen ő valójában. Egységben és harmóniában van a valódi önmagával és az önmaga egész teljességével, és így Istennel a Teremtőjével, és lélektársaival is ugyanilyen egységben és harmóniában van. Legszembetűnőbben a tehát Istenéből való szeretete, igazsága, tisztasága, őszintesége, békéje, és a szintén szellemi minőségű szabadsága jellemzi, amiket is itt tárgyi gyakorlatilag is ki tud fejezni, vagyis a jelen mulandó körülmények között is meg tud nyilvánítani. Az anyagi világhoz, vagy még hozzá is ragaszkodó lélek azonban még nem tud ilyen lenni, és így ő még nem tudhat segíteni a lélektársain, és így maradva a Földön, mint szintén lelki lényen sem, mert ily mértékben tisztátalanul annak is inkább csak ártani fog, mintsem valósággal segíteni akár csak rajta is. Az ilyen léleknek még magának is igen sokat kell dolgoznia magán, sok szenvedésen kell még átesnie, mire Isten teljesen is helyreállítja őt is.