Minden gondunk, bajunk, korlátozottságunk, gyengeségünk a téves azonosulásunkból adódik, és valójában ez a hibánk is, ami hiba végül is az isteni szabályok ellenére cselekvést, vagyis elvétett, másokban és másoknak kárt eredményező cselekedeteket jelenti, amik ránk mind visszahatva leginkább a saját kárunkra lesznek

Az emberek (szellemi lelkek) még ma is inkább már csak a testük és pszichéjük (anyagi lelkük) kívánságaival és vágyaival vannak elfoglalva, vagyis a testnek és élet-gondolatának, a testtudatnak (a „tárgyi élet vagyok”-nak) akaratát cselekszik (valósítják) meg, amivel viszont még mindig igen sokat vétkeznek is, ami miatt pedig még mindig „halottak”, vagyis az eredeti szellemi képességeikben igen erősen korlátozottak, mely korlátozást tehát mind maguknak köszönhetnek.

Ha tehát az ember egyszer már ide a Földre került élni, akkor nem szabadna neki olyan gondolatokkal foglalkoznia, melyek rossz érzelmeket keltenek, mert akkor ezek a tárgyi érzelmek nem csak a testére, testtudatára, és pszichéjére fognak terhelően hatni, hanem a szellemi lélek mivoltát is megviselik, megterhelik, vagyis neki is el kell szenvednie (viselnie, azaz el kell hordoznia magán) azokat, mivel ez esetben még azonosulásban van a teste és pszichéje egységével. A testével, testtudatával, és ezek énjével többé már nem azonosuló embert viszont már még csak érzelmileg („emocionálisan”) sem tudják megviselni a test és anyagi lélek (psziché) egységében külső ráhatásra, vagy éppen csak magától keltődött rossz gondolatok, mert ilyenkor a szellemi lélek (valóságos ember) már csak nyugodt szemlélője marad ezeknek a dolgoknak, történéseknek, vagyis még az akár szó szerint is vehető „egy szem maga” előtt lezajló legnagyobb érzelmi viharoknak is. Az elméjét és testét mintegy kívülről figyelni tudó (éber) ember soha tehát még csak egyetlen percet sem rágódik azon, ami itt éppen adódik, hanem csak csendes (mintegy tehát néma) figyelője marad azoknak. Bármi jó, vagy éppen rossz történik tehát a tárgyi elméjével és testével, a valóságos ember azt mindig egykedvűen fogadja, vagyis öröm és bánat egyre megy neki, mert tisztában van azzal is, hogy az állandó öröme és boldogsága csak ezektől teljesen függetlenül lehet, és van is meg neki Istenben és Istennel, azaz Istennel mindig és minden körülmények között együtt élvén.

Az embernek valójában tehát az a hibája, hogy ide az anyagvilágba kerülvén folyton olyan dolgokkal azonosítja magát, ami nem ő, és ezt képtelen észre is venni, mert már nincsen hozzá ereje. Az ehhez szükséges erejét ugyanis önszántából átadta a teste és elméje egységének, mely egységgel van most egységben ő, a mindent látó és tudó, és mindenre a legmagasabb fokon hatni is tudó Istennel való egységben levése helyett. Az ember egyáltalán nem azonos tehát a tárgyi elméje által használt gondolatokkal, és az ezen gondolatok tárgyi érzékszervekben keltette érzelmekkel sem, viszont képessége van arra is, hogy akár még csak ezen tárgyi érzelmekkel is meghasonuljon, ami aztán vezethet velük (is) való akár teljes azonosuláshoz is. Ez a tette viszont az ő eredeti tökéletességének megromlását fogja eredményezni, vagyis inkább csak a vesztére lehet neki, mintsem tökéletességről tökéletességre juttatná őt, ami az Isten akarata, és nem pedig ez a téves illetve hibás azonosulás.

Az az ember tehát, aki a már megtörténtek, vagy még meg sem történtek, azaz a múlt vagy jövője miatt dühöngésbe, vagy éppen csak aggodalmaskodásba fog, még mindig változatlanul a tárgyi elméje és teste szerint él, vagyis még mindig nem tud a jelen körülmények között is az lenni, aki ő valójában, mert továbbra is hiányzik ehhez az ereje. Hiába is szedi tehát össze minden erejét, ezt a legyengült állapotát maga már nem tudja, és még csak nem is tudhatja megváltoztatni. Ez ugyanis Isten közvetlen segítsége nélkül neki soha nem fog sikerülni. Csakhogy ehhez magát Istent kell segítségül hívnia, és nem pedig emberektől, ne adj Isten ismeretlen vagy „ismert” (valósággal szintén nem ismert) szellemektől kell hozzá segítséget kérnie. Ha tehát egyenesen Istenhez fordul, és már csak Őrá figyel, akkor Isten ki fogja javítani a hibáját, azaz segíteni fog rajta. Ha azonban Isten látva a javulásra törekvését segít neki, de ő háládatlanul a maga erejéből elértnek minősíti a valódi maga itt is az eredeti teljességében való megvalósítását (ami persze önerőből el sem érhető, és még csak nem is egy „elérhető” valami), akkor annak az lesz az eredménye illetve következménye, hogy még a korábbinál is rosszabb, esetleg már a legalantasabb tudat- illetve létállapotba esik végül majd vissza, éspedig már közvetlenül a „célba” avagy „révbe” (Istenbe) jutása előtt, vagyis az eredeti tökéletessége (ami egyben az isteni dicsősége is) Istentől való visszakapása nem is csak el fog maradni, hanem még a korábbinál is jobban meg fog romolni. Az ilyen ember ugyanis a még mindig létező gőgjénél és önzésénél fogva Istennek még a dicsőségét is a magáénak tulajdonítja, vagyis ezzel a tettével is gyalázza Őt, amivel is pedig továbbra is csak botránkozást, és nem pedig már mindig csak örömet okoz Istennek, mint azt ő szintén hinni véli, ha ezek után egyáltalán még hisz fölötte álló illetve uralkodó Istenben, és nem magát avanzsálja, azaz lépteti elő Istennek is. Az ilyen emberről mondható tehát el, zsákmányának tekinti még az Istennel való egységét is, vagyis hogy még ezt is kihasználja a maga javára. A „keleti mesterek”, vagy a nyugati „felébredettek” és „megvilágosodtak”, de a magukat pénzért, vagy pénzért is kellető mai „spirituális” tanítók is majd valamennyien ilyen „zsákmányolók”, bár az utóbbiak közül nemigen lehet akár csak egy is közvetlen kapcsolatban az Igaz Istennel, hanem ezek a „spirituálisok” ilyen kapcsolatban jóval inkább valaki Istentől teljesen más istennel vannak, sajnos így csak az újabb elbukásukra. A hibájuk így ugyanis maguknak köszönhetően nincsen kijavítva, hanem inkább csak még nagyobb lett, vagyis a megmaradt, és az újabb szabályszegéseikkel továbbra is inkább csak kárt okoznak, bajt csinálnak az embertársaikban és embertársaiknak, amivel pedig magukban és maguknak is hibát hibára halmoznak, vagyis csak még jobban, vagy már teljesen is lerombolják az eredeti tökéletességüket.